A szerb nemzetiségű Abramovic Belgrádban született. A második világháborúban partizánként harcoló, nemzeti hősként ünnepelt szülei a Tito vezette jugoszláv kormányok tagjai lettek. A kislányt hatéves koráig, öccse születéséig nagyszülei nevelték.

A családi nyugalmat sokáig mélyen vallásos nagyanyja jelentette számára. Tőle tanulta meg a befelé fordulás, a lelkiség megélésének fontosságát. Ezzel szemben szülei a bátorságot és az akaraterőt, az élet jelentéktelenségét hangsúlyozták. Így világnézetét egyszerre formálta a spiritualitás és a kommunizmus ideológiája. A rideg családi környezet elől a festészetbe menekült. Képein összetört teherautók és álmai nyomasztó figurái váltogatták egymást.

„Anyám legalább fegyelemre tanított, ami a legfontosabb dolog az életben. A fegyelem mindig komoly hasznomra volt. Eleinte lázadtam ellene és gyűlöltem, de most már úgy érzem, ő teremtette meg bennem a harcost, aki képes legyőzni az akadályokat az életben és minden másban is” – nyilatkozta egyszer. 

1965 és 1970 között a Belgrádi Művészeti Akadémiára járt képzőművészet szakra, majd posztgraduális képzésen vett részt Zágrábban. 1974 és 1975 között az Újvidéki Művészeti Akadémián tanított.

A performanszművészet nemzetközi térnyerése a hetvenes évek elejére, Abramovic első kísérleteinek időszakára tehető. Ezekben az előadásokban a performer saját testét használja kifejezési és közvetítő eszközként, médiumként. A gyakran előre megtervezett eseményeket élőben, nézők előtt mutatják be. Jelentős szerephez juthat bennük a véletlen, az egyszeri és megismételhetetlen.

Hírnevét a Ritmus című, számokkal jelölt performanszai alapozták meg, amelyek valamilyen módon mindig az emberi test tűréshatárait vizsgálták.

Az első, a 10. Ritmus című munkájában késekkel kopogtatott az ujjai között. Ha megsebezte magát, megállt, a felvett hanganyagot lejátszva ismét elölről kezdte, ügyelve arra, hogy lehetőleg ugyanott vágja meg ezúttal is a kezét, ahol már vérzett, tenyere mellett egyre terebélyesebb vérrajzolatot hagyva.

A Ritmus 0-ban hat óráig állt mozdulatlanul a közönséggel szemben, akik az asztalra odakészített hetvenkét darab tárggyal bármit megtehettek vele. Hamarosan lemeztelenítették, megsebezték és töltött fegyvert tartottak a fejéhez. Amikor aztán letelt a hat óra, és Abramovic megmozdult – a tárgyból hirtelen élő személy lett –, a bűntudattól hajtott közönség elmenekült a helyszínről.

Művészetében gyakran a test által közvetítve jelent meg a kulturális, a politikai élmények, az egyéni vagy a társadalmi traumák és tapasztalatok igazsága, olykor önsebzőn, fájdalmasan, testébe beleíródva. A Thomas ajkai című akciójában egy borotvával vágott ötágú vörös csillagot a hasába.

Thomas ajkai
Forrás: Sean Kelly Gallery

1997-ben a boszniai háború borzalmait megidéző, a 47. Velencei Biennálén bemutatott, majd Arany Oroszlán-díjjal elismert Balkán barokk című performansza során 1500 friss tehéncsontból álló halom közepén ülve, olykor magát is megsebezve egyenként mosta tisztára drótkefével a véres csontokat, miközben szerb népdalokat énekelt.

A már Amszterdamban élő Abramovic 1976-ban találkozott a nyugatnémet Uwe Laysiepennel, művésznevén Ulayjal, akivel azonnal egymásba szerettek, s tizenkét éven keresztül éltek és dolgoztak együtt. Elmondásuk szerint mindketten levetkőzték egójukat, és egyetlen entitásként gondoltak magukra, egy „kétfejű testként”, melyet úgy neveztek: „A Másik” . Főleg a férfi-nő kapcsolatot és a köztük lévő feszültséget vizsgálták; ekkor születtek azok a műveik, melyek a mai napig a kortárs művészet meghatározó darabjai. Az AAA AAA projektben a nő és férfi között dúló küzdelmet jelenítették meg azzal, hogy órákon keresztül üvöltöttek közvetlen közelről egymás arcába; de olyan előadásuk is volt, melyben hajukat összekötve, ellentétes irányba néztek mozdulatlanul, tizenhat órán keresztül.

Forrás: MoMA

Utolsó közös, egyben kapcsolatukat lezáró munkájuk a Szeretők volt: a kínai nagy fal két végéről közelítettek egymáshoz, majd kilencven nap gyaloglás után találkoztak, megölelték egymást, és elbúcsúztak a másiktól.

Széles körben ismert 2010-es, A művész jelen van című alkotásán a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MoMa) maga Abramovic is kiállítási tárgy volt: egy asztalnál ült hosszú, zárt nyakú, vörös ruhában, és rezzenéstelen arccal, némán nézte a vele szemben helyet foglaló látogatókat napi hét órán keresztül, hetvenöt napon át. A kiállítást közel 850 ezren keresték fel, soha ennyien nem voltak kíváncsiak egy élő művészre. Itt történt, hogy egyik nap Ulay is leült elé: a YouTube-ra felkerült, megható jelenetet több mint 14 millióan nézték meg pár nap alatt. 2012-ben Marina Abramovic élete és halála címen Robert Wilson operát írt róla, melynek Antony Hegarty szerezte a zenéjét, az előadáson Abramovic partnere Willem Dafoe volt.

 A világ egyik legismertebb performanszművésze 2010-ben fölkerült a CNN televízió a XX. század legellentmondásosabb művészeit tartalmazó ötös listájára. Számos díja és kitüntetése közül az utolsót idén májusban kapta. A spanyol Nobel-díjként számon tartott Asztúria hercegnője-díj művészeti kategóriájának győztese lett. Neve művészi körökben évtizedek óta fogalomnak számít, olyan rajongókat tudhat magáénak, mint Lady Gaga vagy James Franco.

Budapesten 2012-ben, a Műcsarnok szervezésében mutatták be Az üresség nyolc leckéje happy enddel című videóinstallációját. Memoárja, az Aki átment a falon idén jelent meg magyarul.

Nyitókép: Wikimedia Commons/Francesco Pierantoni