A főkaputól a kiállítóteremig vezető sétány végén kávézópavilon áll. „Itt dolgozni valószínűleg a világ legjobb állása lehet” – állapítjuk meg a kollégákkal kávét szürcsölgetve. Nehéz azt a váratlan nyugalmat, lebegést, sőt majdnem kissé e világon kívüli emelkedettséget érzékeltetni, ami itt mintha mindent körülvenne, átjárna. Fotózni kezdem a közeli téglafalon játszadozó aranysárga fényfoltokat, hogy otthon majd legyen bizonyítékom: minden, amit most érzek, igaz. Hogy velem maradjon ez a bizonyosság, amely valamiként az őszhöz kapcsolódik. A „kimondhatatlan jól van, ami van” csendjéhez, beérkezettségéhez.
*
Seres Gerda újságíró Generációváltás címmel vezet beszélgetést Mácsai Pál, a fesztivál házigazdája és Várszegi Asztrik nyugalmazott főapát részvételével. Ibsen Solness építőmestere kapcsán kezdi kérdezni őket, amelynek címszerepét Mácsai fogja alakítani. A darabban is fontos motívum, hogy a fiatalok egyszer csak szólnak az idősebbnek: „Add át a helyedet!” Várszegi elmondja, hogy a II. vatikáni zsinat reformrendelkezései a hatvanas években változtattak a korábbi gyakorlaton, amely szerint az apátok még „belehaltak” a hivatásukba, azaz életfogytig töltötték be a pozíciójukat. Ehelyett most már évtizedek óta a közösség választja meg őket kilencévenként, így az aktuális vezető időről időre maga is lehetőséget kap arra, hogy átgondolja, helyes-e még maradnia, és főként hogy a többiek mit gondolnak erről. De ezt a folyamatot ne hatalmi harcként képzeljük el, hanem a változás intézményessé tett, békés megoldási módjaként, hangsúlyozza. Ő már a második ciklusa alatt tudta, hogy a harmadik ciklus lesz az utolsó.
Mácsai arról beszél, hogy neki már régóta kitartó törekvése a fiatalok szerepbe hozása a színházában, de a Solness építőmester esetében, amelyet Gáspár Ildikó már régóta meg akar rendezni, egy ideig makacs volt. Nem akarta eljátszani, mert Solness szerinte nagyon nem ő: kellemetlen alak, aki például csúnyán bánik a munkatársnőivel. Ám aztán a színház öt plusz egy tagú művészeti tanácsának ülésén (ő a plusz egy tag) végül hiába érvelt, próbálkozott, a többiek úgy látták, hogy a rendező látja jól. Ő pedig megadta magát, de ez különösebben nem esett nehezére.
– Mekkora önfegyelem kell ahhoz, hogy a lemondott apát ne szóljon bele az utódja dolgába? – kérdezi Gerda. Asztrik 2018. március 21-e, Szent Benedek napja után, amelyen átadta a stafétát, Münchenbe utazott, és öt hónapon át ott is maradt, hogy az ottani nővérek házi papjaként kellően messze legyen Pannonhalmától, és így semmiképpen se zavarja utódját a kibontakozásban.
– Ha arról beszélünk, ki mit ad át, az is érdekes lehet, hogy ki mit kapott otthonról gyermekként – veti fel Gerda. – Kinél milyen volt az a családi közeg, amely megalapozta a szellemiségét? Asztrik sok szeretetet kapott, és amikor egyszer szomorú volt gyerekkorában, a nagymamája azt mondta neki: „Most azt hiszed, hogy senki sem szeret, de tévedsz, mert nagyon sokan szeretnek.” A családja ezenkívül az egyszerűség és a szerénység erényeit adta át neki.
Az apja festő lett ugyan, ám a nagyapja eredetileg nyomdásznak adta, arra hivatkozva, hogy a festők csak haláluk után keresnek pénzt, mondja Mácsai. A döntő lépést tehát az apja tette meg a művészet felé a családban. Ő volt náluk az érzelmi központ, idén lenne százéves. Valamiféle tántoríthatatlanság jellemezte, amelyet jól érzékeltet egy anekdota. Az asztalos, aki náluk dolgozott, nagy rést hagyott a készülő előszobaszekrény és a fal között, és amikor ezt szóvá tették, így válaszolt: „Cantira nem adunk.” Mácsai István ekkor megfogta szerszámosládáját, kitette a lakás ajtaja elé, és így búcsúzott el a mestertől: „De adunk.” Pali és az osztálytársai gyermekként feljárhattak Fehérnéhez, a magyartanárukhoz, aki arra biztatta őket, hogy lázadjanak, álljanak ki azért, akik ők maguk, de nekik a bátyjával a családban nemigen kellett, volt mi ellen lázadniuk.
Ki hogyan ismerte fel a hivatását?
Asztrik számára ez már 17 évesen egyértelművé vált, lelki élmények sora erősítette meg az elhatározásban. Közben azért időről időre tesztelte magát, hogy nem szerelmes-e. Pál (aki inkább Palit szereti, a Pált pedig meghagyná az apostolnak) először gyermekorvos akart lenni, a színművészet felé a szabadságvágya, a látszani akarása, játékösztöne és -készsége irányította. Amikor egy gyerek a kisautóját tolja és amikor egy színész Hamletet játssza, az szerinte nagyon hasonló lelkiállapot.
– És a szerzetesnek is meg kell őriznie a gyermeki lelkületet? – kérdezi Gerda. – Feltétlenül – válaszolja Asztrik, aki még most, idősen is örül, hogy időnként jót derülhet az érdek, hatalom, pénz bűvkörében élő „okos felnőtteken”. Gyermeki lelkület, rácsodálkozási képesség és nyitottság nélkül nem lehet élni, véli.
– Asztrikot mindig a spiritualitásról, Palit pedig a kultúráról kérdezik, most fordítsuk ezt meg – javasolja Gerda. Asztrik talán nyolcvanszor is elolvasta az Egri csillagokat, átélte Vicuska és Gergő szerelmét, nagy élmény volt számára Kodolányi Julianus barátja, Boldog Margitja vagy Dosztojevszkijtől A Karamazov testvérek. Szerzetesként és apátként is a szellemi nyitottság híve volt és maradt, amit sokan a szemére hánytak. Ám ezerötszáz év szerzetesi története erősíti meg ebben a gyakorlatában. Petrus Abaelardus például kilencszáz éve, a keresztény középkor humanizmusának csúcsán pénzt adott a Korán latinra fordítására.
Spirituális élmények: ez túl tág fogalom, mondja Mácsai. A családja nem volt vallásos, ő pedig sem hívőnek, sem hitetlennek nem nevezné magát, és e tárgyban „végtelenül véges” a tudása: a művészet, az utazások, a zene, a versek és a különböző élethelyzetek újra meg újra a világ megfejthetetlenül titokzatos voltára ébresztik rá.
Mi a közösségépítés titka a szerzetes és a színházigazgató számára?
Aki Pannonhalmára, a hegyre jön, az legtöbbször már eleve közösségi motivációjú, az apátnak pedig mindig a lelkek megnyerésére alkalmas testvérnek kell lennie. Csak az a fontos, hogy ne maga körül forogjon, hanem valamilyen ügyet akarjon szolgálni az vezető, mondja Asztrik. Megesik, hogy egy színház a pénz szolgálata köré szerveződik, és mutatós produkciók születhetnek így, a társulati színház azonban, mint az Örkény, egészen más, folytatja Pál. Nem a pénz tartja össze, hanem a közös cél, a színpadi jelenlét minőségének ideája, amelynek együtt kell járnia az én visszavonásával vagy legalábbis az egók kisebbítésével. A közös idea szolgálata pedig a lelkiismeretességben, a szakszerűségben nyilvánul meg.
– Asztrik annak idején 18 évesen köteleződött el a szerzetesi hivatás mellett, míg ma ennyire korai döntésre már nincs lehetőség a rendben. Mi változott? – kérdezi Gerda. – A döntésnek be kell érnie, és a mai fiatalok érési folyamata lassabb; talán azért is, mert többféle választási lehetőségük van.
Fájó hiány-e Mácsai számára, hogy nem tanít? Nem fért el a család, a játék, a rendezés és a színházigazgatás mellett, válaszolja. De a generációváltáshoz a tanárokhoz hasonlóan ő is hozzá van szokva: két-három évente darabot temetnek a színházban, és egy színésznek bizonyos szerepköröktől is el kell búcsúznia egy idő után. Aki nem tud megöregedni, az pórul jár. Öregedők és fiatalok távolsága a világérzékelések különbsége miatt örök jelenség.
A nemzedékváltást jól példázó történet az, ami Asztrikkal esett meg. Bejött hozzá egy testvér, hogy elmondja, mi a bánata, majd utána úgy búcsúzott: hálás, hogy Asztrik testvérhez mindig úgy fordulhat a gondjaival, mint egy nagypapához. „Még ha azt mondta volna: mint egy apához. De nagypapához?!” – méltatlankodik a volt főapát. Az eset után már egész komolyan elkezdett készülni a visszavonulásra, mondja, és ez a beszélgetés végszava.
*
Az Arcus Temporum titka nem az, hogy minden program valamilyen szent téma körül forog. Hanem a lelassulás, a kivonulás, a spirituálisra hangolódás.
Mondja is az egyik kolléganő: számára elég volt itt pár óra, hogy arra gondoljon, el kellene dobni a mobiltelefont, és itt maradni pár hétre. De hogy az erre való vágy mitől született meg benne, nem tudja konkrét eseményhez kötni.
*
Másnap délután Nádas Péterrel, a fesztivál díszvendégével beszélget Bazsányi Sándor irodalomtörténész, a monográfusa.
A cím: Nádas Péter megújulásai. Hatvan éve jelent meg Nádas első elbeszélése, A Biblia. Felfogható-e ez a hatvanéves pálya megújulások sorozataként, mit ért az író megújuláson, kérdezi Bazsányi. Ő sosem gondolt erre, válaszolja Nádas; a túlélés szó jobban illik hozzá, mint a megújulás, mert melankolikus alkat. Egy folyamatban van benne, annak tárgyaival foglalkozik. Az alkatot az istenek adják, és vannak változásra képes és képtelen alkatú emberek. Ma már divatjamúlt jó és rossz karakterről beszélni: a karakter a tulajdonságaink összessége, jó és rossz egyszerre.
Bazsányi fölveti, hogy Nádast annak idején az új próza, a próza megújításának művelőihez sorolták, elsőként Balassa Péter, aki egységként tekintett a generációjára. Nádas azonban úgy reagál, hogy az efféle kollektivista és normatív minősítésekhez csak minimális a viszonya. Majd a közhelyekről kezd beszélni, amelyeket sokáig kínosan került, ám hosszú idő után rájött, hogy ez tévedés volt, mert a közhely bölcsesség is, és inkább az élővé tétele a feladat, mint a kiküszöbölése. A művészet csúcsa pedig valójában az egyszerűség.
A megújulás nyelvváltással jár, mondja Bazsányi, majd két évszámot kínál fel, hogy Nádas elmondhassa, szerinte melyikhez milyen nyelvváltás és megújulás kapcsolódott nála. Az első 1968. Fontos dátum, reagál Nádas: a prágai tavasz és a párizsi diáklázadások éve, aztán a csehszlovákok szovjetek általi lerohanásának éve. Attól az évtől nem budapesti (Kisorosziba költözik), és akkor érezte először úgy, hogy a nyelv, amit addig használt, elavulttá vált. A második évszám 1974. Ez azért érdekes, mert ekkor égette el Nádas a Párhuzamos történetek első változatát, amely aztán végül csak 2005-ben jelent meg. A beszélgetés kurtán-furcsán ér véget: abba kell hagynunk, hogy aki szeretne, odaérjen a szerzetesek imájára, mentegetődzik Bazsányi.
*
Abban az egyszerűségben, „a dolgot őt magát nézzük” felfogásban lehet a titok, amely például a koncerteken jellemző. A helyszínek: könyvtár és kápolna, a művészek szinte belopódznak, és nem ünnepeltetik magukat hosszan, az alkotó, Lera Auerbach pedig a templom bejárata mellé elrejtőzve ül le meghallgatni a
művét. Minden valami nagyobba, általánosabba ágyazódik, és minden ugyanabba a csendbe fut bele végül.
Fotók: Arcus Temporum/Hirling Bálint
