Partmann Tibor: A nagy barkácsolás

Mostanában kifejezetten szeretek barkácsolni. Kikapcsol és egyben fel is tölti a hétköznapok feszes monotonitásában sebes tempóban merülő bioelemeimet. Csak titokban, halkan merem megjegyezni, hogy lassan kedveltebb tevékenység számomra a fával foglalatoskodni, mint az írással. Pedig nagyon amatőr vagyok, abszolút nem értek hozzá. Mármint a barkácsoláshoz. Rossznyelvek szerint az íráshoz sem, de erről majd talán máskor, meg amúgy is mentegetőzésnek tűnne. De térjünk vissza az alapgondolathoz. E hobbi csúcsra járatásában megkerülhetetlen szerepe van annak, hogy amikor a házunkat vásároltuk, az előző tulaj a fészerben „örökül hagyott ránk” rengeteg felhasználatlan parkettát. Én pedig az „ingyé’ van, kezdjünk vele valamit” jelszót hímeztem szabadidőm büszke zászlajára, és első alkotója lettem a „parkettából, de mindent” szabadstílusnak. Imádok fűrészelni, fúrni, faragni, festeni, lakkozni, méricskélni, csavarozni, szentségelni, ha elrontom. Száz szónak is egy a vége, szeretek létrehozni. Persze a kedves olvasó ne konyhabútorokra vagy komplett gardróbszobákra gondoljon, de még csak egyszerű komódokra se, hanem kisebb dísztárgyakra, amelyeket ki lehet tenni például a falra. Akár egy versnél a megjelentetés. Persze a szobafalainkat nagyságrendekkel kevesebben látják, mint egy irodalmi portál hasábjait, és ez így van jól, ennek megváltoztatását nem tervezzük tárlatvezetésekkel.

Mikor azon gondolkodtam, hogy írnom kellene ebből egy tárcát, nagy fejtörést okozott, hogy vajon mi lehetne a konklúzió – mivel az mindenképpen szükséges. Végül beugrott egyetlen szó; alkotni.

Az ember mintha a szó szoros értelembe vett alkotásért teremtetett volna. S ha már ezt a szót használtam, szinte rokon értelműek; alkotás/teremtés. Az Úr nem véletlenül formált minket a saját képére.

Gondoljanak csak bele, az alapvető szükségleteink kielégítéséhez mindig alkotásra volt szükségünk. Például ott vannak eleink. Ha húst szerettek volna enni, fel kellett találniuk a dárdát, az íjat, a nyílvesszőt, és ezeket létre is kellett hozniuk. De vegetáriánus őseink sem tétlenkedtek, ők kapákat, ásókat, később pedig az akkor űrtechnikának számító ekét alkották meg. Vagy, hogy ne fázzanak, ruhákat varrtak maguknak. Egész biztos vagyok abban, hogy volt olyan ősasszony, aki még azt is észrevette, hogy a nyérc (vagy közismertebb nevén nerc) szőrméjéből készült bunda nem áll olyan jól neki, mint a mamutéból. Valószínűleg ezért haltak ki az utóbbiak, a nyércek nagy bánatára, mert így előrébb kerültek a listán. Az embernek mindig alkotnia kellett, mindig valamit létrehozni, hiszen a puszta létezése függött és függ ma is ettől, míg a vadállatok nagy része inkább alkalmazkodik, a lehetőségekhez igazodik, a természet formálja őket, és nem fordítva. Éjjel elalszanak egy bokor rejtekében, kevésbé zavarja őket az eső, nem terheli meg szervezetüket a változékony időjárás vagy a hőmérséklet akár szélsőséges ingadozása. Mi házakat építünk, fűtésrendszereket hozunk létre, a klímától függetlenül klimatizáljuk élőterünket, és territóriumunk határait sem az állatok (főként farkasfélék) jellegzetes technikájával jelöljük ki, hanem kerítéseket húzunk.

Kedves embertársaim, mi mindannyian alkotunk. Van, aki a két kezével, van, aki az elméjével, szavakkal, érzékszervei segítségével, eszközök használatával. Nincs mit szépíteni; kényszeres létrehozók vagyunk, olyannyira, hogy például feltaláltuk a tömeggyártást. Vagy ott van ennek szöges ellentéte, a sok kézművesvásár, amely irodalmi hasonlattal olyan, mint a könyvhét telis-tele friss regényekkel, esszékkel, verseskötetekkel, tanulmányokkal, csupa prózai és lírai írásművel – persze ha jobban megnézzük, ezek is tömeggyártásban készülnek, de remélem, azért kihallatszik a lényeg.

Lehet, meglehetősen elkanyarodtam a kiindulóponttól (és eszmefuttatásom nyomokban még iróniával átitatott fals információkat is tartalmaz a tudományos tények rovására), de szükségszerű volt a szélesebb spektrumú kitekintés, hogy ebből az alapgondolatból egy épkézláb tárca születhessen.

Végezetül pedig mi mást kívánhatnék? Minden kényszeres létrehozónak jó alkotást a munkahelyén és/vagy a háza táján. Zúgjon a dekopírfűrész, csillanjon a kézben a véső, duruzsoljon a fúró, és vészjósló pillantást vessen egy elhajlott szögre a csípőfogó – barkácsolásra fel! Sőt! A nagy barkácsolásra fel!