„A Napsugár fennmaradásához képernyőmentes idő kell”

László Noémi fél éve vette át a Kolozsváron megjelenő Napsugár és Szivárvány című gyermekirodalmi lapok főszerkesztését. A József Attila-díjas költőt eddigi tapasztalatairól, terveiről kérdeztük.

A Napsugár gyermekirodalmi folyóirat 64 évvel ezelőtt született meg. 1956 őszén a politikai hatalom mindent megtett, hogy kifogja a szelet a Romániára is ható magyarországi forradalom vitorláiból, és a kedélyek csillapítása érdekében engedélyezte az erdélyi magyar ifjúsági sajtó működését. A lap alapítói között szerepelt Bajor Andor és Fodor Sándor, szerkesztője volt Kányádi Sándor és Bálint Tibor. Mások mellett ők határozták meg a gyermeklap értékrendjét, nevükkel pedig irodalmi rangot adtak a kiadványnak.

Olyan rangos, színvonalas lap irányítását vetted át tavaly novemberben, amelyben közölni szerzőnek, grafikusnak egyaránt ma is elismerést jelent. Mekkora felelősséggel jár ez a munka, mit várnak el tőled a gyermekek, az alkotók?

Mivel kisebbségben élő magyar közösségek gyermekeinek szól a két lap, a szerkesztésükkel járó felelősség pont akkora, amekkorát elképzelni nem szégyell az ember – nagyjából ez derült ki az elmúlt fél év során. Minden hozzánk kötődő réteg vagy csoport más-más dolgot vár el a laptól, és ezeknek az elvárásoknak lehetetlen egyszerre megfelelni. Persze azért próbálkozik az ember.

A Napsugár a kisiskolásoknak, a Szivárvány az óvodás és iskolakezdő gyermekeknek szól. Az olvasói igény kielégítése a fontos, vagy ennél többről van szó?

A lapok gyerekirodalmi jellegükön túl, mint azt a Napsugár és a Szivárvány szerkesztői mindig hangsúlyozták, nevelő célzatúak. Kevésbé az olvasói igény kielégítéséről, mint inkább annak kialakításáról beszélhetünk, különösen a mai, 21. századi digitalizációs viharban. A Napsugárról Kányádi Sándor büszkén azt mondta, hogy nálunk ez az egyedüli lap, amit órára bevihet a gyermek, és valóban, sok helyen a pedagógusok ma is kiegészítő anyagként használják. A gyerekek kedvencei leginkább a viccek, a rejtvények, a találós kérdések, de sokan közülük szívesen olvasnak verset, mesét is. Olyan gyerek is van, aki otthoni könyvtár hiányában csak a Napsugár lapjain találkozik a klasszikus magyar irodalom alkotásaival.

Úgy vélem, a gyermek azt fogyasztja, azt nézi, azt olvassa, amit elé tesznek, és nem válogat. Vagy mégis? Különbséget tesz jó és rossz vers között?

Az a tapasztalatom, hogy ha első hallásra el is fogadnak a gyerekek egy-egy szöveget, több alkalommal vagy elejétől a végéig csakis azt olvassák vagy olvastatják fel maguknak, ami megragadja a fantáziájukat. Különösen óvodás és iskolakezdő gyerekek esetében igaz, hogy szeretnek egy-egy szöveget belakni, sokszor meghallgatni, elolvasni. És nagyon megválogatják, hogy mi legyen az. Szeretném hinni, hogy a gyerek könnyedén megkülönbözteti a jó verset a rossztól, de ez nem feltétlenül igaz. Eleve kérdéses, hogy mit tartunk jó vagy rossz versnek, mert az emberek irodalmi ízlése, hallása, kifinomultsága más és más. A gyermek ismerkedése a verssel kezdetben nagyon függ attól, hogy a környezetében élő felnőttek mit juttatnak el hozzá. Később viszont mindenkinek kialakulhat a saját versízlése, és ez azért biztató.

Befutott szerzőknek, grafikusoknak adtok inkább lehetőséget a publikálásra, vagy új tehetségek felfedezésére törekedtek?

Egy jóravaló irodalmi lapban mindkét elv érvényesül, és ez a Napsugár és a Szivárvány esetében sincs másként. Zsigmond Emese, aki a két lapot közel harminc éven át vezette, több, mára befutott, gyerekeknek (is) alkotó írót, költőt és grafikust segített hozzá ehhez a státushoz azzal, hogy kezdő korukban elfogadta, bátorította, buzdította őket. Mások mellett én is neki köszönhetem a megjelent gyerekversköteteim anyagát. A Napsugár szerkesztősége valódi műhely és hálózati központ, ez Zsigmond Emese érdeme. Ezt a jelleget kell továbbra is fönntartani, ez az egyik, a lappároshoz kötődő fontos feladat és felelősség.

Azt már a főszerkesztői munkád kezdetén megfogalmaztad, hogy meg kívánod őrizni az alapítók értékrendjét, a gyökereket, de nyitni is szeretnél a jövő felé. Mit hiányolsz, miben látod a jövőre nyitás lehetőségét?

Úgy érzem, formatervezés szempontjából egyszerűsíteni kell a lapokat. Ez talán az idők szele, hogy így fogalmazzak. Ha körülnézünk, nem kerülheti el figyelmünket a minimalizmus térhódítása, bár már maga a modernitás is egyfajta minimalista látásmód megnyilvánulása volt a megelőző korok stílusaihoz képest. A gyorsuló és információval telezsúfolt környezetben a gyerekeknek, úgy érzem, letisztult, szellős, kiforrott képi megjelenítésre van szükségük a befogadáshoz. Sajnos rövidíteni is kell, és ennek nem mindenki örül. Az egyre több képpel körített, egyre rövidülő tartalmakhoz szokott generációk már nem olvasnak végig két-három oldalnyi tömény szöveget, ezzel számolnunk kell. És azzal is, hogy az irodalmi szál mellé a tágabb értelemben vett ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő szálat is be kell fonnunk.

Egyszerűbben, hangsúlyosabb képi világgal, szélesebb horizonttal képzelem el a jövő lapszámait.

Több mint huszonötezer állandó olvasója van a két lapnak. Hogyan lehet megtartani az olvasóközönséget egy olyan korban, amikor a legtöbb kisgyermek vágyálma egy táblagép?

Nehezen. Ez eddig is csak nagy erőfeszítés árán sikerült, és ezután sem lesz könnyű. Egyrészt folyamatosan csökken az erdélyi magyar közösség lélekszáma, másrészt csökken a nyomtatott sajtótermék iránti fogékonyság. Ezt a gordiuszi csomót eddig is közönségtalálkozókkal, Napsugár-táborokkal, a tanítók munkájában való aktív részvétellel próbálta átvágni a szerkesztőség, és a járványhelyzet ellenére azt remélem, hogy ez a jövőben sem változik. Mindenesetre nem volt könnyű átvészelnünk az iskolák és az óvodák bezárását. A pedagógusok nagyon sokat segítettek; jóindulatuk, segítőkészségük, lelkesedésük felbecsülhetetlen! A velük kialakított kapcsolat Zsigmond Emese kitartó munkáját dicséri, a vírusidőkben ennek a kapcsolati hálónak köszönhető a Napsugár és a Szivárvány fennmaradása.

A lapok tartalmának egy része a tanítók és az óvónők beszámolóiból jön létre. Ezek postán, elektronikusan vagy a terjesztőink révén jutnak el a szerkesztőségbe. A gyerekek rajzait, írásait, kézimunkáit is mindkét lap rovataiban közöljük. Ez a szokás javarészt a rendszerváltás után alakult ki, de levelezőrovat azelőtt is létezett a Napsugárban. Az sem elhanyagolható tényező, hogy a Napsugár munkaközössége az elmúlt évtizedekben több országos verseny, vetélkedő szervezésében, lebonyolításában vagy zsűrizésében vett részt.

Évtizedeken át rendszeresen járták a szerkesztőség munkatársai az iskolákat, az óvodákat, találkoztatok a gyerekekkel, míg erre most hosszú időn át nem volt lehetőség...

Éppen az említett, pedagógusokkal közösen létrehozott rovatok tartalma csappant meg ebben az időszakban, mert nemcsak mi nem jutottunk el az iskolákba, hanem az online munkamód miatt hosszú ideig a tanítók, az óvónők sem találkoztak a gyerekekkel, így az együtt végzett munka jellege és minősége is jelentősen változott. Ez a fajta virtuális létmód gyökeresen ellentétben áll a mi életünkkel, és nem tesz jót nekünk, ha sokáig kitart; meggyőződésem, hogy a gyerekeknek sem. A Napsugárnak és a Szivárványnak jellegükből kifolyólag élő kapcsolatra és képernyőmentes időre van szükségük a fennmaradáshoz. Virtuálisan nem látom értelmét a két lapnak.

Megjelenik-e témaként vagy akár csak érintőlegesen a járvány a lapban, egyáltalán van-e helyük a világban zajló, a gyermektársadalmat közvetlenül is érintő negatív folyamatoknak a derűs, „napsugaras” hasábokon?

Úgy gondolom, ezeken a lapokon mindennek helyet kell kapnia, ami az életünkhöz tartozik. A gyerekek elől nem kell a világ kevésbé tetszetős vetületeit elrejteni; eléggé fogékonyak ezekre a jelenségekre, még ha csak tudat alatt is. Úgyhogy beszélünk a körülöttünk zajló járványról, ha nem is központi helyen. A gyerekek írásaiban hamar feltűnt a maszk, a járvány, a betegség, és mi befogadtuk ezeket az elemeket. Ha elhallgatjuk a nyilvánvalót, az nagyon hamar tudathasadásos állapothoz vezet.

Két gyereked van, még kisiskolások. Teszteled rajtuk a Napsugár és a Szivárvány tartalmát?

Nem, pedig többen is mondták, milyen szerencsés, hogy ilyen korú gyermek van a háznál. De azt hiszem, egy vagy két gyermeken amúgy sem volna irányadó a tesztelés. Ezek is olyan folyamatok, amelyekről az embernek tudása és elképzelése kell, hogy legyen, amit idővel a tapasztalatok fényében alakít.

Az anyai, főszerkesztői teendők mellett belefér-e az életedbe egy új verseskötet?

2020 tavaszán Műrepülés címmel jelent meg verseskötetem a csíkszeredai Gutenberg kiadónál. A könyvet illusztráló Kürti Andreával ezt követően még tavaly, a karantén idején belefogtunk egy izgalmasnak ígérkező kettős vállalkozásba Darázsolás címmel. Rajzra verssel, versre rajzzal válaszoltunk egymásnak felváltva, párbeszédszerűen. Ezt a folyamot szeretnénk kötetté duzzasztani idén.

Ösztönzöl-e alkotókat, hogy megadott témára írjanak verset? Ezt azért is kérdezem, mert a Bodzabél című gyermekversköteted jelentős részét a Napsugárnak, Zsigmond Emese felkérésére, javasolt témákra írtad. Megkötés volt ez, vagy inkább motiváció?

Talán mindkettő. Van, akinél működik, másnál nem. Idővel ez kialakul, és az ember tudja, ki örül annak, ha témát kap megírandó anyaghoz, és kinél kell raktáron gyűjteni az önállóan küldött anyagot, aztán abból választani adott témához.