Klasszikus és rendhagyó egyszerre: ez a kettősség jellemzi pályádat a kezdetektől a kiteljesedésig. A megszokott mester-tanítvány viszonyban nevelkedtél, majd a magad útjára lépve kezdted jó érzékkel használni a hagyományt. Hogy indult a zenei pályád?
Egy nagyon kis dél-borsodi faluból származom, Sályról. Ez Barsi Ernő szülőfaluja is – abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a tanítványa lehettem. A szüleim először Pávakörbe írattak be hozzá énekelni, majd utána Ernő bácsi azt mondta a szüleimnek, hogy tehetségesnek gondol, és azt szeretné, ha hegedülni járnék hozzá. Úgyhogy nyolc évig voltam a tanítványa, de aki ismerte, tudja, hogy nemcsak egyszerű pedagógus volt, hanem az egész lényével tanított. És nemcsak zenére, néprajzra, népi énekekre, dallamokra, hanem magára az egész életre.
Ernő bácsinak, akit Bartók Béla tanított, olyan fantasztikus kisugárzása volt egyébként, hogy a mai napig nagyon-nagyon sokszor táplálkozom az ő hagyatékából, legyenek azok a népdalai, amelyeket rám hagyott örökül vagy a könyvek, amelyeket írt. Tehát hogyha valamiben elakadok, akkor mindig előveszek egy Barsi Ernő-könyvet, és azonnal megtalálom a választ. Nagyon különleges kapcsolatunk volt, már akkor nagyon idős volt, amikor én gyerekként hozzá kerültem. Nyolc-kilenc éves voltam, amikor nála kezdtem hegedülni. Zongorázni szerettem volna, a szüleim viszont kötötték az ebet a karóhoz, hogy
a hegedű lélekhangszer, ezért jobban állna nekem.
A mester-tanítvány viszony hatása is csak akkor tart ki hosszú távon, ha jó alapokat kapunk a családtól. Téged ki ösztönzött otthon a zenetanulásban?
Igazából édesapám volt az, aki elindított a zenei pályafutásomon: egy kőműves ember, aki egyébként hobbiból zenélt bálokban, lakodalmakban és mindenféle olyan rendezvényen, amit az 1970-es, 80-as, 90-es évek falusi környezete elbírt. Nagyjából háromszáz lagzit muzsikált végig.
Négyéves koromban vitt magával először, akárcsak én Borsát, a kisfiamat. Olyan családból származom, ahol nagyon erős az Istenhez, a földhöz, a gyökerekhez való kötődés. Egy nagyon szép családban nevelkedtem, tehát én még törtem a kukoricát kint a kertünkben. Régi falusi parasztlánynak gondolom magamat, aki megtanulta az összes olyan népdalt, ami a környékről szól. Egész gyerekkoromban turnéztam Ernő bácsi Pávakörében. Nagyon sokat jártunk Erdélybe az 1990-es évek elején, amikor jegyért lehetett kenyeret venni. Hat- vagy hétéves lehettem, emlékszem rá, hogy egy kis templomba gyűltek össze a magyarok, a nemzeti színű zászló kint lobogott. Nagyon meghitt volt, mindenki sírt, megfogta egymás kezét.
Az volt az első ilyen élményem Erdélyben gyerekként, amikor megéreztem gyerekfejjel, mit is jelent az, hogy összetartozunk. Ez az élmény végigkísérte az utamat. Amikor pedig elérkezett a középiskolai pályaválasztás időszaka, egyértelmű volt, hogy művészeti irányba megyek tovább, irodalom–dráma tagozatra jelentkeztem Miskolcra.
Milyen út vezetett aztán a folk-rock irányába? Egyáltalán, mit szólt ehhez Barsi Ernő, a néprajzos, zenepedagógus mester?
Ernő bácsi dedikált nekem egy könyvet, amiben azt írta: az a nagy óhaja, hogy vigyem tovább, amit ő elkezdett: a tiszta forrást. Tizenéves voltam, akkor már motoszkált a fejemben, hogy bár nagyon szeretem az autentikus népzenét, szeretném összekeverni a mai modern zenével. Tudom, hogy sokan nem tartják ezt szép dolognak, de én popénekesnő és népdalénekesnő is szerettem volna lenni, bár egyik sem vagyok igazán, ugyanakkor valahol a kettő között lehetek. Ernő bácsi nem nagyon fogadta el ezt a dolgot, és amikor kijött az első lemezem 2008-ban – Dalocska volt a címe –, elvittem neki, berakta a kis CD-lejátszójába, meghallgatta, és potyogtak a könnyei. Akkor megbocsátott nekem.
Feldolgozásokat, átdolgozásokat hallunk tőletek, de a többi hasonló próbálkozással ellentétben, ahol az új, a trendi dominál a népdallal szemben, a Kiss Kata Zenekar inkább hozzátesz az eredetihez, nem akarja felülírni a tiszta forrást.
Úgy gondolom, ha valamit feldolgozunk, akkor azt csakis úgy szabad megtenni, hogy ami születik, több legyen és nem kevesebb az eredetinél: mi a népdali tisztaságot szeretnénk a trend fölé helyezni, hogy inkább ez vigye el az egészet, mint az éppen aktuális zenei irányzat. Bikics Tibor, a zenekar vezetője és életem párja kiváló érzékkel irányítja ezt a munkát, így tudjuk megőrizni ezt a kényes egyensúlyt. Mindig jön velünk a Matyó néptáncegyüttes két táncosa, akik egyszer csak leugranak a közönség közé, és elkezdenek pörögni, megtáncoltatják a felnőtteket, gyerekeket. Tehát a mi zenénk nullaéves kortól kilencvenkilenc éves korig mindenkinek szól, legyen az itthoni vagy határon túli magyar, a lényeg az összetartozás: a népdalokon keresztül meg tudjuk fogni egymás kezét.
Amikor a magyarok összekapcsolásáról vagy a nemzeti identitástudat erősítéséről beszélünk, akkor nekünk ez az egész nagy magyar nemzet összekapcsolását jelenti, amibe beletartoznak a kisebbségek is. Felismertük, hogy a magyar népdalon és a fúziós zenénken keresztül őket is meglehet szólítani. Elkezdtük a közös munkát Sztojka Attilával, a roma kapcsolatokért felelős kormánybiztossal. Azon dolgozunk, hogy erősítsük a cigányság magyar kultúrához való viszonyát.
Ti nem csupán zenéltek, nemcsak szórakoztattok a színpadon, de a 2018-ban kiadott Magyarból jeles című lemezzel viszonylag rövid idő alatt a lehető legszélesebb körben az iskolákba is eljuttattátok a magyar népdal hangzásvilágát. Mi a titka, hogy ilyen könnyen sikerült közel férkőzni a gyermekszívekhez?
Észrevettük, hogy nagyon sok gyermek van a színpadon körülöttünk, és elkezdtünk gondolkodni, mi lenne, ha bekérezkednénk az iskolákba, mert így délutáni foglalkozások formájában fondorlatos módon vissza lehetne vezetni a gyerekeket a népzenéhez. A fondorlatos alatt azt értem, hogy esetleg azok a diákok, akiknek a füle mondjuk nem áll rá az autentikus népzenére, lehet, hogy a feldolgozást meghallgatják és megtanulják.
Amikor bementünk az első néhány iskolába, mindenhol a Gangnam Style zenéjét hallottuk a gyerekektől, ezt énekelték, és lovagló ülésben táncolták az iskolaudvaron, az aulában, mindenhol. Elkezdtük ezeket a foglalkozásokat, olyan dalokat választottunk, amelyek egyébként is szerepelnek a tananyagban, és egy hónap telt el, mire a gyerekek a Tavaszi szelet és a Kis kece lányomat dúdolták a folyosókon és az udvaron, a lovagló üléses vonaglás helyett pedig néptáncoltak. Bevontuk őket a feldolgozásba. Megengedtük nekik, hogy beszálljanak a munkába, és együtt dolgoztuk föl az új dalokat, mert kíváncsiak voltunk arra, ők mit hoznának ki egy adott témából. Annyira élvezték ezt a munkát, hogy utána a népdal központi téma lett. Nekünk nem az volt a célunk, hogy a zenét bevigyük az iskolába, hanem hogy egy modern gondolkodásmódon keresztül visszavezessük őket a gyökereikhez. Amikor ők a szünetben már a Tavaszi szelet énekelték, az nekem a legjobb visszaigazolás volt, hogy érdemes ezzel foglalkozni.
Fotók: Éberling András
Gáspár Kinga teljes interjúja a Magyar Kultúra magazin 2021/4. számában olvasható.
