Tavaly Junior Prima díjat kapott. Hogyan méltatták a díjátadó ünnepségen, és mit gondol: mi az, amit nem mondtak el, de értékelhettek önben?
Szóbeli indoklás nem volt, és az átadó ünnepség a járvány miatt sajnos csak tíz percig tartott, az óvintézkedéseknek megfelelő keretek között. Szívesen emlékszem vissza 2012-re, amikor a bátyám vehette át a díjat: akkor hatalmas buli, csinnadratta járt vele. Nem ért váratlanul, hogy megkaptam, mert korábban már háromszor jelöltek, és mert nem arra kapják az ifjú tehetségek, hogy mennyit tettek már le az asztalra, hanem hogy „jó úton járnak-e”. Háromszor vettem részt a Fölszállott a páva című televíziós népzenei tehetségkutatóban, a Zeneakadémián végeztem 2017-ben, népi ének előadóművész szakon, szólólemezem jelent meg 2018-ban, több zenekarban énekelek, és még éppen nem voltam harminc, ami a felső korhatár. Sokat forgott a nevem, és 2020-ra már engem is érdemesnek találtak a megtisztelő díjra.
A díjak kiosztása után megjelent sajtóközleményből kiderült: fontos szempont volt, hogy az alkotó tevékenységen kívül melyik jelölt fordít hangsúlyt arra, hogy a fiatalokat képezze, tudását átadva hozzájáruljon az általa ápolt hagyomány, mesterség fennmaradásához. Tudom, hogy Ön is tanított, és kíváncsi lennék, hogyan gondol magára mint egy hagyomány átadójára, továbbörökítőjére már ilyen fiatalon. Meg arra, hogy míg korábban kapott, most már átkerült a másik oldalra.
Nem csak korábban kaptam, hanem továbbra is, folyamatosan. Valóban tanítottam zeneiskolákban, konzervatóriumban, és magántanítványokkal is foglalkoztam, de nem végeztem tanári szakot, és időközben rájöttem, hogy nem a tanítás az én utam. A színpadon is lehetek a hagyomány továbbadója. Másrészt ez soha nem egyirányú folyamat. Ma is tanulok még, és ez így is fog maradni, mert a tanulás olyan, mint a sportolók számára az edzés: soha nem lehet abbahagyni. A szinte naponkénti gyakorlást, hangképzést, önképzést és önfejlesztést sem testi, sem lelki szinten nem szabad elhanyagolni. Az új dalok tanulását, új stílusok elsajátítását, a repertoárom bővítését alapfeladatomnak tekintem. Vagyis amit kapok, magamba szívok, előbb-utóbb így vagy úgy tovább is adom.
Klasszikus vitatéma, hogy az öröklés vagy a tanulás, saját döntéseink az elsőrendűek, hogy magunk döntünk-e a sorsunkról, vagy amit a szüleinktől, a környezetünktől kapunk, már eleve meghatározza az utunkat, legalábbis nagy vonalakban. Ön ebből a szempontból hogyan gondol a pályaválasztására? Mit köszön a szüleinek – népzenész apukájának és korábban néptáncos anyukájának –, és milyen kérdésekben látja a saját döntéseinek a jelentőségét?
Tehetséggel születni egy dolog, ahogyan az is, hogy a család egy bizonyos irányba terelgeti a gyermekét. A tehetséget el is lehet herdálni, és az is megeshet, hogy hiába vágynak rá a szülők, hogy gyermekük kövesse őket a pályán, ha nem fogékony. Én azonban az voltam,
és óriási élményt jelentettek apukámmal az erdélyi utak, idős mesterekkel való találkozások, népzenei táborok.
Nagy szerencsém volt, hogy muzikalitást örököltem, és azzal is, hogy a szüleim egyáltalán nem „terelgettek” erőszakosan ebbe az irányba, hanem egyszerűen kirázott a hideg, amikor egy-egy népdalt meghallottam, és már nem volt kérdés. A népzene, a néptánc, a táncházak és a folkkocsmák fokról fokra, észrevétlenül váltak az életem részévé. De az már rólam szól, illetve az egyéni beállítottságomra utal, hogy más zenékre és hangképzési stílusokra is nyitott vagyok.
Ismertem egy hangját és emiatt állását vesztett operaénekest, és amikor néhány hete először kerestem interjúügyben, éppen Ön is csak suttogni tudott. Színészek szoktak olyat álmodni, hogy a színpadon egyszer csak nem tudják, mi a szöveg, vagy hiába mondanák, csak tátognak, de nem jön ki hang a szájukon. Önnek is vannak hasonló rémálmai?
Tapasztalatom szerint a kíméletes gyakorlás és a saját hang megtalálása jó ellenszerek lehetnek az esetleges hangproblémákra. Ma már elég jól tudom fogni a hangomat ahhoz, hogy ez a veszély ne fenyegessen. A hangelcsuklás és a lerekedés akkor voltak nagy ellenségeim, amikor még nem én irányítottam, mert mint énekes nem voltam tudatos. Egy megfázás persze bármikor bárkivel előfordulhat, de hihetetlen, hogy milyen sok dől el fejben ezzel kapcsolatban is.
Mit jelent az, hogy fogni tudja a hangját?
Olyan ez, mint az autóvezetés: ha már gyakorlott sofőr vagy, nem kell külön odafigyelned a váltásra, automatikusan és magabiztosan csinálod. Ugyanígy: ha a hangtechnikád már biztos, figyelhetsz a mondanivalóra, és nem a hangoddal leszel elfoglalva.
Általános az énekesek körében, hogy problémás „munkaeszközük” a hangjuk?
Az, hogy a testünk a hangszerünk, kétségtelenül gyakran állít bennünket nehéz helyzetek elé. A hangot több minden befolyásolja, így a lelkiállapotunk, az, hogy eleget aludtunk-e, sőt még a női ciklus is. Hogy ki hogyan küzdi le ezt a gondot, az egyénfüggő. Van, aki a jó adottságai ellenére is hajlamos rágörcsölni, valaki más maga talál rá a saját hangjára, egy harmadikon pedig a sok gyakorlás segít. Én Tóthné Bures Évának köszönhetem, hogy az elmúlt években magabiztosabb énekessé váltam. Az eddig közös hét év során megtanultam tőle, hogy ha rátalálsz a saját hangodra, akkor már nyugodtan színezheted, helyezgetheted: szabad leszel. Ez a munka még most is tart Évivel. Szükség van az állandó külső kontrollra, mert a fejlődésnek soha nincs és nem is lehet vége!
Gajdos zenekar, Budapest Mezőség Band, Borinka Trió, Attacca World Music, Dobroda zenekar, Chalga, Tárkány művek. Melyik együttesbe hogyan került, és miért döntött a belépés mellett? Melyikben milyen oldalát mutatja meg? Egyáltalán mit jelent az, hogy egy énekesnek különböző oldalai vannak?
Mindegyikbe hívtak, de én döntöttem mellettük. A Dobrodához 2011-ben csatlakoztam, és ez a zenekar volt számomra az első, az alap, amely mindmáig megmaradt. A Budapest Mezőség Bandben, ahol apukám és a bátyám is játszik, két-három éve vagyok fix beugró, mivel ők főként táncházakban működő formáció.
A mezőségi zene egyébként a kedvencem, mondhatni a szerelmem a népzenén belül.
A népdalokat Ön szerint „népdalos” hangon és tájszólásban kell énekelni?
Ez egyénenként változhat. Sokan gondolják, hogy népdalt erősen, kiabálva kell énekelni, mások a puha hangra esküsznek. Mi a megoldás? Szerintem a lehető legtermészetesebb hang számít ,,népi hangnak”, ami ugye mindenkinél más és más. Nem az eltorzított vagy valakitől, például egy híres énekestől vagy adatközlőtől átvett hangszín. A saját hangot nehéz megtalálni, de nem lehetetlen, méghozzá úgy, hogy közben mégis hűek maradjunk az adott stílushoz. Vannak, akik megtanulják a tájszólást, számomra ez erőltetettnek tűnik, de lehet, hogy csak azért, mert nekem nem megy.
A további öt zenekarához mi köti?
A Gajdoshoz erősen kötődöm lelkileg, egyrészt azért, mert egri, és Okos Tibi vezeti, akihez rokoni szálak kötnek, másrészt azért, mert az ő zenéjük rengeteget szólt nálunk otthon kazettán. Autentikus népzene mellett feldolgozásokat is játszanak, ami 25 éve még viszonylag újdonságnak számított. 2020-ban az énekesnőjük, Polgár Lilla – aki egyébként az első népiének-tanárom volt – kilépett az együttesből, én pedig meghatódva mondtam igent, amikor a helyére hívtak. Nosztalgikus érzés velük dolgozni.
A Borinka trióba a bolgár népzene iránti rajongásom vitt. Valamiért kiskorom óta vonzódom a balkáni zene hidegrázós hangulatához. 2018-as első lemezemen, a Népdalaimon is volt egy török és egy bolgár összeállítás, kiváló zenésztársaim által összeállított hangszereléssel.
A Chalga volt az első olyan zenekarom, amellyel nem népzenét énekeltem, és velük kellett megtanulnom a hangommal játszani, például időnként akár fejhangra váltani. A próbáikon és a koncertjeiken oldottabbá váltam, és ez a népzenei fellépéseimre is pozitívan hatott.
A Tárkány művek szintén régi szerelem: tinédzserkoromban rommá hallgattam az albumaikat. Annak idején nagyon szerettem az egyedi népzenei feldolgozásaikat. Később jó időre eltűntek számomra, de aztán Bálint, a cimbalmos frontember megkeresett, hogy újraszervezi és új irányba viszi el a zenekart. Itt is együtt zenélek a bátyámmal.
A Chalgával is, a Tárkány művekkel is új számaink születtek, amik mostanában robbannának, ha nem lenne a járvány. De ami késik, nem múlik! Ezt a kettőt tartom fő zenekaraimnak.
Az Attaccába a Chalga zenekarból Horváth Móni, a fúvós hívott, és azért szeretem, mert az általuk játszott zene semmire sem hasonlít.
Egyszer egy erdélyi faluban egy lány a fülem hallatára kedves aggódással így kérdezte idős apját, akinek négyféle munkája is volt: „Aztán nem túl sok édesapámnak az a sok mesterség?” A kérdése Önre is illik. Hogyan lehet egyszerre hét zenekarban énekelni? Soha nem téveszti el, hogy éppen hol kell fellépnie? És mindig tudja, hogy éppen mit?
Azt, hogy ez a hét egyszerre hogyan működne, élesben még nem volt alkalmam kipróbálni. Remélem, idén nyáron kiderül. A korábbi tapasztalataim pedig kedvezőek: csak egy-két koncertet kellett lemondanom azért, mert éppen egy másik zenekarral léptem fel. Fontos az is, hogy nekem ezeken túl van egy „civil” állásom is: televíziós műsorvezető vagyok Egerben, és nem is akarom otthagyni, szerelemmunka ugyanis, és biztonságot ad. Illetve egy teljesen más oldalamat ,,edzhetem” vele. Ezzel a hátországgal nem görcsölök a megélhetés miatt. De azért az éneklést sem hobbiként fogom fel.
Az, hogy egy nap két különböző koncerten is fel kéne lépnem, nem fordul elő gyakran, de még olyan is volt, hogy összejött. Ennek ellenére minden alkalomra van időm lelkileg rákészülni, a hangom meg automatikusan átáll.
Mi a különbség az Ön működésében attól függően, hogy egy zenekar tagjaként vagy „saját jogán” énekel?
Semmi, hiszen mindegyikben azért veszek részt, mert tetszik, tehát mindegyik én is vagyok, és az ízlésemnek megfelelők.
Nincsenek itt vagy ott más elvárások?
Vannak észrevételeik a tagoknak, de alapvetően nem szólnak bele, hogyan énekelek, viszont a számokkal kapcsolatban kikérik az én észrevételeimet is. Én pedig örömmel fogadok, sőt kérek segítséget és támpontokat a megformáláshoz. De az is igaz, hogy egyik sem az én zenekarom, projektem, hanem másoké, amelynek én ,,csak” a része vagyok. De ez most még teljesen rendben van így, és számomra szakmailag kielégítő ez a sokféleség.
Népdalénekesnek tanult, és sokáig így is tartották számon. De aztán ettől ellépett. Miért?
Az, hogy énekes vagyok, azt is magába foglalja, hogy népdalénekes. Attól, hogy mást is énekelek, ez az elkötelezettségem még nem sérül, a részem marad. Tudom, hogy bizonyos körökben én örökké népdalénekes maradok, és ott örömmel maradok is az. Attól függetlenül, hogy mást is csinálok, a népdalok, a népzene az örök alap marad számomra.
Március 10-én került fel a YouTube-ra a Kis kece lányomnak az Ön és Torres Dani által énekelt változata. Hogyan jutott el a projekt az ötlettől a megvalósításig? Mit szeret benne leginkább?
Házibuliba mentem, amikor még lehetett, és Dani is ott volt. A legjobb barátnőmmel néhány pohárka bor után bolgár népdalokat énekeltünk két szólamban. Később továbbmentünk egy kisebb buliba, és hajnaltájt elkezdtünk jammelgetni, mindenkinél volt hangszer. Dani meg mindent felvett a telefonjára. Korábban nem ismertük egymást, de én mint „népi arc” megmaradhattam az emlékezetében. Másnap aztán meghallgatta a felvételt, és mivel tetszett neki, felhívott, hogy volna-e kedvem részt venni egy projektjében. Nagyon titokzatos volt, úgyhogy én még azóta sem tudom, hogy pontosan miről is van szó, hogy minek a része lesz ez a felvétel. Úgy készült, hogy Dani arra kért, énekeljek magasan, mélyen, puhán, erősen és dúdolva… Tetszik, ami ebből végül lett: a lassúsága, a sötét világa, a különféle hangszíneim váltogatása, meg ahogyan Dani a sajátjával vegyítve sokszorozta a hangomat.
Mi indította el a világzenei irányban?
Szeretem, ha valami új; ha olyasmiben vehetek részt, ami korábban még nem volt. Népzenei alapokra épülő, népdalokat feldolgozó együttes sok van. A Chalga, az Attacca vagy a Tárkány művek viszont folkelemeket ugyan tartalmazó, de egészen eredeti, alapvetően írott zenét játszó zenekarok.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
