A Parno Graszt nem a cigányzene forrásait használja – ők maguk a forrás

Kannák, kanalazás és az elpusztíthatatlan paszabi virtuozitás

A brit székhelyű, a világzene legfőbb iránytűjeként tisztelt Songlines magazin ekképp ragadta meg a szabolcs-szatmári Paszabról útnak indult formáció lényegét: „Ők nem a cigányzene forrásait használják – ők maguk a forrás.” E megállapításból jól kitetszik, hogy a Parno Graszt – amely kifejezés magyarul Fehér Lovat jelent – neve az elmúlt évtizedek során az autentikus magyarországi oláh cigány muzsika szinonimájává nemesedett.

Miként a Womex- és Kossuth-díjas énekesnő, a Romengo tagja, Lakatos Mónika mesélte: ahogy járni, beszélni tanult, úgy szívta magába az otthon hallott hagyományos oláh cigány muzsikát. „Mindenki énekel a közösségben, olyanok is, akiket a közönség nem ismer. Isten némelyeknek tehetséget adott, hogy ne csak családi közegben, hanem koncerteken, táncházakban is előadja a dalokat.”

A Parno Graszt szintúgy ezen az úton jár. A zenélést meg a táncot korántsem kimódolt színpadi produkcióként, hanem a közösségi létezés magától értetődő velejárójaként élik meg. Amikor pódiumra lépnek, nyomtalanul elenyészik a választóvonal az előadók és a publikum között, hiszen – miként a nemzetközi szaksajtó találóan megjegyzi – „ugyanaz a kitörő életöröm és vibrálás árad belőlük, akár a saját paszabi udvarukon muzsikálnak, akár egy tízezres nemzetközi fesztiválszínpadon”.

Noha a formáció gyökerei egészen 1987-ig nyúlnak vissza, a nemzetközi áttörésre a 2002-es Hit the Piano (azaz Rávágok a zongorára) korong megjelenéséig kellett várni. Ez a lemez képezte a magyar zenetörténet legelső olyan alkotását, amely felverekedte magát a World Music Charts Europe (WMCE) tízes élmezőnyébe. A diadalmenet eztán a 2004-es In My World (Járom az utam) albummal folytatódott, amelyen már a világhírű cimbalomművész, Balogh Kálmán is közreműködött. A külföldi ítészek előszeretettel hangsúlyozzák a hangszerelés páratlan mivoltát: az akusztikus gitárok, a nagybőgő, a tambura és a harmonika mellett a tradicionális perkusszív elemek, mint a ceglédi kanna, a kanál, a szájbőgő adják meg a muzsika lüktető ritmikáját.

Radzsasztántól az amszterdami elitig

A cigány kultúra és zenei örökség érintetlen megőrzéséért kifejtett munkásságuk elismeréseként az Európai Műsorszolgáltatók Uniója (EBU) a BBC-vel karöltve dokumentumfilmet forgatott a közösségről Paszabon. A mozit a világzenei szakma csúcsrendezvényén, a WOMEX 2008-as filmprogramján azonnal vetíteni kezdték, majd a világ szinte minden szegletébe eljutott.

Az Oláh József vezette banda az elmúlt két évtizedben bejárta a glóbusz legjelentősebb pódiumait. Hovatovább, a gyökerek felkutatásának vágyától fűtve,

amely szellemi kalandról külön dokumentum-DVD tanúskodik.

A nemzetközi kritika egybehangzó véleménye szerint e siker nem a tiszavirág-életű divatok hajszolásában, hanem az elnyűhetetlen családi egységben, a csupasz őszinteségben és abban az organikus energiában rejlik, amellyel a hagyományt élettel teli kortárs élménnyé formálják.

Kávéházi asztalok és cigánytelepek

Amennyiben a magyarországi cigány zene 20–21. századi történetét vizsgáljuk, elengedhetetlen két alapvető műfaji ág határozott elkülönítése. A kávéházi cigányzene – mint virtuóz hangszeres műzene –, illetve az autentikus cigány népzenekincs, ami az oláh és beás közösségek saját folklórja.

A századfordulón és a két világháború közötti időszakban a polgári kávéházi zenekarok jelentették a városi szórakoztatás gerincét magyar nótákkal, csárdásokkal, hallgatókkal. Bár Bartók Béla és Kodály Zoltán népzenekutatásai éles határt húztak a paraszti népzene és e városi műzene közé, az oláh és beás cigányság belső használatú muzsikája akkortájt jórészt rejtve maradt a nagyközönség előtt.

Érdemes tudni, hogy a magyar paraszti zenét szolgáltató erdélyi bandák muzsikusai maguk romák voltak, lásd a Magyarpalatkai Banda, a Szászcsávási Zenekar, Zerkula János „Tódi”, Sinka György, Sinka János „Cándra”, Pulika Péter, Vékon János, id. Halmágyi Mihály, Halmágyi György „Pulika”, Kopac Jancsi.

A városi táncházmozgalom 1972. május 6-i startját követően, 1978-ban, Varga Gusztáv vezetésével megalakult a Kalyi Jag (azaz Fekete Tűz), amely legelsőként vitte színpadra az oláh cigány népzenét eredeti formájában. A kanállal, fémkannával és akusztikus gitárral kísért előadásmódjuk úttörőnek bizonyult: ők szerezték az első lemezszerződést, Európától Észak-Amerikáig turnéztak.

Az áttörés évtizede és a fúziós robbanás

A rendszerváltást követően a műfaj a formálódó world music (világzene) egyik legsikeresebb kelet-európai ágává nemesedett. Az 1980-as évek közepén indult, de a kilencvenes években kiteljesedő Ando Drom Zsigó Jenő irányításával merőben új hangszerelési dimenziókat nyitott.

A 21. századra a műfaji határok úgyszólván teljesen felbomlottak, s a tradíció fúziós áramlatokba torkollott. 1999-ben alakult a Romano Drom is, amelyet az ex-Ando Dromos Kovács Antal hozott létre édesapjával, Gojmával. Ők a fémkannák mellé elektromos basszusgitárt, dobfelszerelést és pop-rockos szerkezeteket illesztettek, sikeresen bejárva a világot Ázsiától Észak-Amerikáig. Ugyancsak a kilencvenes-kétezres években követelt magának figyelmet a beás cigány örökség: míg az oláh zene dominánsan romani nyelvű, a beás formációk – miként a Kanizsa Csillagai – az archaikus, román dialektusú, gitárra és kannára építkező dallamvilágot tárták a publikum elé.

A hagyomány mély, kompromisszummentes megélése kiviláglik a 2004-ben alapított Romengo munkásságából. A Rostás Mihály „Mazsi” és Lakatos Mónika házaspár fémjelezte együttes nem múzeumi tárgyként kezeli a tradíciót: az eredeti szerzemények és az oláh énektechnika természetes harmóniában találkozik a flamenco vagy az indiai zene elemeivel.

Címlapfotó: A Parno Graszt együttes. Fotó: Kurucz Árpád/Magyar Kultúra magazin