A pék, aki a miniszterelnökkel szeretne sütni

– Néni, vigyél haza! – mondja a kisfiú, és a szoknyám szélét markolássza. – Ezt nem szabad, Robika! – figyelmezteti a gondozónő, majd megfogja a gyerek kezét és viszi magával a hosszú folyosón. Pár pillanat múlva a kisfiú már olyan aprócska, hogy talán egy gyufásdobozba is beférne. A folyosó végén megfordul, integet, elfordulok, nem akarom, hogy sírni lásson.

A hely, ahová egyetlen gyerek sem akar bekerülni, de mégis viszik, mert árva maradt, vagy mert a szülei képtelenek ellátni. A hatéves Robikával évekkel ezelőtt találkoztam egy vidéki gyerekotthonban, de azóta sem tudom elfelejteni a tekintetét. Vézna volt és bánatos, de amikor beszélgettem vele, ragyogott a szeme. Azért került az intézménybe, mert az anyja ivott, az apja pedig börtönben ült. A gondozónők azt mesélték, hogy a kisfiú mindenkivel haza akar menni, aki kedves hozzá – velük is.

A hely, ahová egyetlen gyerek sem akar bekerülni, írtam az imént, ám ezt az állításomat megcáfolja Galamb Alex cseppet sem hétköznapi története. Alex ugyanis tizenöt éves korában önként vonult be a miskolci gyerekotthonba, sőt egyenesen könyörgött azért, hogy beköltözhessen. Később elintézte, hogy a kisöccse is bekerüljön az intézménybe. Mi késztet egy gyermeket arra, hogy önként kérje azt, amit más büntetésként él meg? Ezt is elmesélem.

Útitársam, Robika

Amikor elindulok Miskolcra, hogy meglátogassam a közelmúltban az Év emberének választott borsodi péket, Galamb Alexet, furcsa dologra leszek figyelmes. Hirtelen mintha Robikát látnám magam mellett, megint a szoknyámba kapaszkodik és rángatja, ezzel akarja magára felhívni a figyelmet. – Mit szeretnél? – kérdem tőle, bár tudom, valójában nem lehet itt, pláne nem hatévesen, hiszen találkozásunk óta legalább tíz év telt el. Azt feleli, hogy őt én hívtam elő az emlékeimből, és ha már itt van, velem akar tartani Miskolcra, hogy megismerje Alexet, aki az ő példaképe is, csakúgy, mint nagyon sok cigány gyereké. Eszembe jut Robika bánatos tekintete a múltból, s mivel nem akarok neki újabb csalódást okozni, beleegyezem, hogy velem jöjjön. Valójában örülök, hogy itt van, hiszen elviheti a hírt az intézetbe, miszerint van kiút, és nem is rossz egy olyan közösséghez tartozni, amelyik felszínen tartja az embert, megóvja a rossz társaságoktól, az éhezéstől, és elindítja egy sokkal jobb úton.

Miközben az M3-as autópályán haladunk, Robika arról mesél, miért lett Galamb Alex a példaképe. Azt mondja, mindig azt gondolta, ha valaki intézetis gyerek volt, annak sosem lesznek kitörési lehetőségei. A társai közül sokan elkallódtak, miután tizennyolc évesen elhagyták a gyerekotthont. Előfordult olyan is, hogy valaki börtönbe került.

Robika nem szégyelli bevallani, hogy retteg az ilyen jövőtől. Ám amikor Alexet meglátta a televízióban, ismét bízni kezdett, ugyanis a miskolci pékfiú bebizonyította: kitartással, szorgalommal és kemény munkával bárki elérheti az álmait. Robika vágya az, hogy a gyerekeinek legyen édesanyja, édesapja és biztonságos otthona. És ezzel a vágyakozással nincs egyedül, állítja, sok gyerekotthonos társa álmodozik hasonló dolgokról. Éppen ezért szeretnének Alextől tanulni.

Valamivel több mint kétórás utazás után megérkezünk a borsodi vármegyeszékhelyre. A Debreczeni Márton Szakiskola udvarán parkolunk le, ide beszéltünk meg találkozót Galamb Alexszel. A huszonöt éves fiatalember egykor itt valósíthatta meg az álmait, ma pedig már ugyanitt tanítja a sütés mesterségét a fiataloknak. Az iskola sütödéjében találunk rá, éppen takarít, ugyanis napközben nyílt napot tartottak az intézményben, több tucat kisgyereket próbált bevezetni a pék szakma rejtelmeibe.

Amikor megkérdezem tőle, milyen volt a délelőttje, egészen kivirul, és bár látszik rajta, hogy fáradt, lelkesen meséli, milyen ügyesek voltak a diákok, gyúrtak, kelesztettek, sütöttek, ismerkedtek a gépekkel. Alex vallja, hogy a pékmesterség olyan biztonságot ad az embernek, mint nagyon kevés másik hivatás. Hiszen liszt, só, kovász és víz a legszegényebb háztartásban is akad, és ha az ember ebből képes kenyeret készíteni, nem halhat éhen a család. Ez pedig igen fontos szempont.

Annak idején Alex is ezt tartotta szem előtt, amikor szakmát választott. Ezt az üzenetet szeretné átadni az általa alapított Sütni Jó! Alapítványon keresztül is, amelynek keretei között igazi közösséggé kovácsolja az utcáról hozzá betevédt roma és nem roma gyerekeket, akik egészen megváltoznak a kezei között. Egyebek mellett megtanulnak kommunikálni, helyesen viselkedni, megtapasztalhatják a munka jóleső örömét. Megtanulják becsülni egymást és saját magukat is.

Miután Alex alaposan kitakarította az iskolai sütödét, az egyik tanteremben folytatjuk a beszélgetést. A borsodiak kedvenc pékje a katedrán foglal helyet, én vele szemben, az iskolapadban ülök. Alex mosolyog a helyválasztásomon, azt mondja, évekig pontosan ott ült, ahol most én. Véletlenek nincsenek, gondolom, miközben fél szemmel képzelt barátomat, Robikát keresem. Hamar rábukkanok, diszkréten a hátsó padsorban foglalt helyet, azt suttogja, ne pánikoljak, őt rajtam kívül senki nem látja és nem hallja.

Ha odafigyelsz, bármi lehet belőled

Mielőtt belevágnánk Alexszel a beszélgetésbe, felidézem azt a helyet, ahonnan a fiatalember indult. Mára már nyoma sincs a Számozott utcában álló egykori háznak, ahol Alex kisgyerekként élt. Nem tagadja, hogy ez a hely cigánytelepi része volt Miskolcnak, ahol az emberek rozoga viskókban éltek, a gyerekek mezítláb játszottak az utcán. A Galamb családban csak addig volt rend és harmónia, amíg az édesapa élt. Miután beteg lett és meghalt, Alexék élete pokollá változott.

– Míg apám élt, olyan jó volt látni, hogy dolgoznak a szüleim. Anyámnak ugyan nincs szakmája, de a varrodában segédmunkásként foglalkoztatták, onnan tudtunk öltözködni. Apám a vasgyári piacon dolgozott, reggel mindig korán kelt, mielőtt munkába ment, hozott nekünk kakaós csigát. Ha elmentünk valahová vásárolni, és mi elsírtuk magunkat, mert szerettünk volna valamit, meg tudták venni. Apám halála után minden megváltozott. Akkor én hétéves voltam, négy testvérem volt, két nagyobb és két kisebb, a kicsi még csak kétéves. Anyukám mély depresszióba esett, nem foglalkozott velünk, a munkáját is otthagyta. A nővérem nagyon korán, tizennégy évesen férjhez ment.

Anyám nem volt erős asszony, nem látta el szülői kötelezettségeit. Mi is olyanok lettünk, mint azok a családok, akik segélyből, özvegyi nyugdíjból meg árvaellátásból élnek. De ez a pénz semmire nem volt elég. Senkit nem érdekelt, hogy mi, gyerekek mit csinálunk. Este tíz óráig nyugodtan kint fogócskázhattunk a cigánytelepen. Azt hittem, ez a szabadság, és nagyon élveztem. Ma már tudom, hogy kellett volna valaki, aki nyakon vág és a helyes útra terel. Anyám az alkoholhoz nyúlt, esténként vagy megfürdetett minket, vagy nem, sokszor tiszta ruhánk sem volt. Az osztályközösség nehezen viselte, hogy büdösen, koszosan járok iskolába. Volt, hogy a csótányt bevittem az iskolába, mert a tolltartómban volt, máskor meg egér jött elő a táskámból. Ilyen nem történt, amíg apám élt. Az volt a szerencse, hogy az iskolában ingyen kaptunk enni, de persze nem mindig mentem be, csellengtem. Teljesen lemaradtam a tanulásban, de az osztályfőnök megsajnált és átengedett második osztályba. Nem kellett volna, mert így csak a lemaradást vittem magammal, írni, olvasni sem tudtam rendesen. Harmadikban aztán már megbuktam, kétszer jártam ezt az osztályt.

Ezt követően Alex édesanyja hitelt vett fel, és Diósgyőrbe költöztek, egy lakótelepi lakásba, ahol a kisfiú számos problémával találta magát szembe, éppen abból fakadóan, hogy nem volt senki, aki megtanítsa az alapvető viselkedési formákra.

– Emlékszem, rám szóltak az anyukák, hogy nem szabad a játszótéren pisilni. De én korábban nem tudtam, hogy ez nem helyes viselkedés. Engem senki nem tanított meg a vécé használatára, otthon csak kinti árnyékszék volt. Tizenkét éves voltam, amikor először eljutottam a könyvtárba. Azért mentem be, mert a többiek azt mondták, ott lehet internetezni. Egy nagyon kedves könyvtáros néni dolgozott ott, aki azt mondta, ha megcsináljuk a házi feladatot, akkor internetezhetünk. Másoknak csak egy órát engedélyezett, de én tovább is maradhattam. Andi néni színezni is megtanított, egyszer még kiállítást is csinált a képeimből. Azt mondta: látod, ha odafigyelsz, bármi lehet belőled az életben. A könyvtárban tanultam meg rendesen írni és olvasni is. Nagyon szerettem ezt az életet, de anyám nem bírta a bérházat, eladta a komfortos lakásunkat, és elköltöztünk Hernádnémetibe, a cigánytelepre. Azt mondta, unatkozott és magányos volt, ezért kellett mennünk. Ekkor gyűlöltem meg anyámat, mert kiszakított egy normális életformából, egy olyan közösségből, ahol szerettek, támogattak, és ahová én is beilleszkedtem.

Könyörgött, hogy az intézetbe mehessen

Amíg az adásvétel lebonyolódott, Alexék édesanyja testvéréhez költöztek Miskolcra. A gyerekek ismét új iskolába kerültek. Fél év után Hernádnémetibe költöztek.

– Annyira megszerettem Miskolcon a perecesi iskolát, hogy megmondtam anyámnak, én Hernádnémetiből is oda fogok járni, ha kell, gyalog. Szerencsére ebbe beleegyezett, sőt a legkisebb testvéremet, Tibikét is én hordtam magammal busszal mindennap. Ötödikes voltam, a tesóm elsős. Volt, hogy lázasan mentem az iskolába, csak hogy szabaduljak otthonról. Utáltam a cigánytelepet, utáltam mindenkit, utáltam, hogy ott kellett hagynom a könyvtárat Diósgyőrben. Anyám azt gondolta, hogy a számítógépért vagyok oda, közben a közösség hiányzott, amit annyira szerettem.

Hernádnémetiben végül a nővéremékhez költöztünk, ő oda ment férjhez. Teljesen ki voltunk szolgáltatva. Lázadoztam, hogy én nem akarok ilyen életet élni, nem akarok a malac alól trágyázni, közkútról vizet hordani meg ilyenek. Amikor megláttam a Hernádnémeti táblát, már rosszul voltam. Inkább csellengtem iskola után Miskolcon, csak ne kelljen hazamenni. A kistesómat is vittem magammal, más választásom nem volt. Tizennégy évesen végképp elegem lett, könyörögtem, hogy vigyenek el az intézetbe. De nem vittek, mert anyám mindig megjátszotta magát, amikor jöttek vizsgálódni. Aztán a tizenötödik születésnapomon fogtam magam és Hernádnémetiből gyalog bementem Miskolcra. Három napig az utcán aludtam. Féltem, hogy bűnöző leszek, ezért inkább bementem az intézetbe, hogy segítsenek rajtam. Tudtam, laknom kell valahol. Hosszú könyörgés után befogadtak, lett saját ágyam, nem akartam elhinni. Tizenöt éves koromig anyámmal aludtam, mert nem volt máshol hely. A legjobban azt sajnáltam, hogy az öcsémet otthagytam Hernádnémetiben, de szerencsére kicsit később őt is befogadták a gyermekvárosba, ahol együtt lehettünk.

Az intézetben nagyon jó közösség volt, mindenre megtanítottak, hogyan kell az angol vécét és a zuhanyzót használni, mi az a házirend, hogyan kell rendet tartani, takarítani, és adtak reggelit is. Kaptam bérletet, zsebpénzt, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Kijavítottam az addigi rossz jegyeimet is, ami nagy dolog volt. Közben áthelyeztek a Miskolci Gyermekvárosba, ahol valódi családias közösség és környezet fogadott. Nagyon szerettem ott lenni.

Alex csak meséli és meséli gyermekkora emlékeit, és látom a szemén, hogy mindent komolyan gondol, amit mond. Ő valóban az intézetnek köszönheti, hogy ember lett belőle. Talán éppen az ő története kell ahhoz, hogy a bajba került gyerekek megértsék, a gyermekotthonokban is segíteni szeretnének rajtuk, nem pedig korlátozni őket. Alex sok barátot talált a gyermekvárosban, a nevelőkre pedig anyaként tekintett, úgy is szólította őket, miközben saját édesanyjával évekig nem találkozott. Haragudott rá, mert úgy érezte, tönkretette az életét.

A gyermekvárosban gyorsan felzárkózott a kamasz fiú, megfogadta, hogy beiratkozik a Debrecezeni Márton Szakképzőbe, hogy pék lehessen, valamint az osztály legjobb tanulója. Eleinte nem hittek neki, de aztán bebizonyította, hogy tényleg képes küzdeni. Nem bulizott, nem lazsálta el a tanulást, aminek aztán meg is lett az eredménye, ugyanis utolsó évben a szakma kiváló tanulója országos versenyről nyertesként távozhatott, aminek jutalma az volt, hogy még az év végi vizsgát megelőzően megkapta a pék bizonyítványt.

Ha ez a történet népmese lenne, akkor Alex élete ettől a ponttól kezdve csak felfelé ívelt volna, de nem így történt. Azt mondja, elszállt a sikertől, új munkahelyén beszólogatott az idősebb pékeknek, okoskodott, ezért kirúgták, de a gyerekvárosban sem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Közben a tizennyolcadik életévét is betöltötte és kikerült az állami gondoskodásból. Az életkezdéshez kapott pénze jelentős részét elherdálta, Hernádnémetiben kötött ki, és végül megvásárolta azt a házat, amiben korábban az édesanyjával éltek. Miután belátta, hogy lefelé csúszik a lejtőn, újra összeszedte magát, egy miskolci cukrászdában helyezkedett el kisegítőként, ahol eleinte azt sem tudták, hogy pék. Idővel észrevették a tehetségét és beiskolázták cukrásznak.

Élete jelentős fordulata a Covid alatt következett be, ugyanis unaloműzésként otthon is sütni kezdett, aminek hamar híre ment. Több utcabeli gyerek is bekéredzkedett hozzá, Alex pedig egyre lelkesebben foglalkozott velük. A foglalkozások az internetre is kikerültek, így ment híre annak, hogy a borsodi pékfiú hátrányos helyzetű gyerekekkel süt együtt, miközben felkészíti őket az életre. Magyarul: megtanítja nekik mindazt, amit ő annak idején nem tanulhatott meg, s ami miatt eleinte hátrányba került.

A Sütni Jó! Alapítványra hamar felfigyelt a média is, Alex rengeteg segítséget kapott, így hernádnémeti otthonában mostanra igazi kis sütödét rendezhetett be. Emellett sütni tanítja a diákokat egykori iskolájában, és járja az országot, hogy elvigye saját üzenetét a hátrányos helyzetű gyerekeknek, miszerint: ne fogadd el azt a tényt, hogy ha cigánynak születtél, nem vagy jó semmire, hanem tanulj és dolgozz szorgalmasan, akkor eléred a céljaidat. Alex nemcsak szakmai sikereket ér el az utóbbi években. Időközben megházasodott, és két gyermeke született. Felesége egy kislányt is hozott első kapcsolatából, akit Alex sajátjaként nevel, sőt már sütni is tanítja.

S ha már a jelentős fordulatoknál tartunk, arról is szólni kell, hogy időközben Alex megbocsátott az édesanyjának, aki ma már velük él. Négy testvérével szintén jó viszonyt ápol, lelkesen meséli, hogy időről időre összejön az egész család, és ilyenkor nagyon jól érzik magukat.

Alex tündérmeséjének nem vethetek úgy véget, hogy meg ne kérdezzem tőle, mire vágyik még nagyon, mit akar elérni a következő néhány évben. Mosolyogva mondja, hogy szeretné megszerezni a tanítói diplomát, ugyanis jelenleg a Sárospataki Comenius Campuson tanul. De amire még ennél is jobban áhítozik, az egy saját Galamb Pékség.

– Ha pedig már az álmoknál tartunk – mondja Alex –, elárulom, hogy egyszer nagyon szeretnék együtt sütni a miniszterelnökkel. Remélem, ez is összejöhet.

Hazafelé az autóban hiányolom korábbi útitársamat, Robit, aki, mióta elköszöntem Alextől, szőrén-szálán eltűnt. Miután hazaérek, csipog a telefonom, üzenetem érkezett. Mosolygós fotó Robiról, alatta egy felirat: Most már elhiszem, hogy nekem is sikerülhet! Köszönd meg Alexnek helyettem is!

Fotók: Kurucz Árpád