„A pillanat megragadása érdekelte” – Hafner Zoltán a Pilinszky-év meglepetéseiről

Mi kötelezte el annak idején, fiatal kutatóként Pilinszky iránt, és hogyan változott, mélyült el, árnyalódott a Pilinszky-képe az elmúlt évtizedek során?

14 éves koromban olvastam az újságban, hogy megjelent egy hanglemez, amelyen saját előadásában hallhatók a versei. Pilinszky kiváló előadója volt a saját és mások verseinek is. Döbbenten hallgattam, még ha nem is mindent értettem belőle.

Akkortól fogva mindent elolvastam
tőle, aztán egyetemistaként átnéztem az összes lapot, folyóiratot, amelyekben
publikálhatott, és kigyűjtöttem belőlük a kötetben meg nem jelent verseit.
Ezeket később, már a rendszerváltás után átadtam Jelenits Istvánnak, és
bekerültek az összegyűjtött versek közé, a Domokos Mátyás által szerkesztett
életműsorozat első kötetébe, ami nagy siker lett. Mivel Jelenits nem ért rá a
további kötetek (publicisztika, széppróza, beszélgetések, naplók)
szerkesztésével foglalkozni, engem ajánlott maga helyett. A kutatások terén sem
ösztöndíjak, sem intézményi háttér nem segítette a munkámat. Egyéni
elköteleződésből, albérletekben dolgoztam a további köteteken, csak a kiadó
üzleti érdeke szólt a folytatás mellett. Szerencsémre a költő egykori barátai,
köztük Törőcsik Mari és Kocsis Zoltán is biztatott, és kézről kézre adtak.

Ami a Pilinszkyhez fűződő
viszonyomat, kallódó életműve iránti elkötelezettségemet illeti, azt talán némi
alkati rokonság magyarázhatta. Sokkal reálisabbnak, hitelesebbnek éreztem az ő
világát, mint a kádári hazug katyvaszt, ami körülvett. A Pilinszky-kultusz
azonban nem kapott el; nem lettem rajongó, nem kezdtem el misztifikálni a
személyét. Törőcsik, Kocsis vagy Szőnyi István festő lánya, a Rómában élő
Szőnyi Zsuzsa, akik jól ismerték, a hétköznapi, esendő ember képét
közvetítették számomra róla. Azt hiszem, jó, hogy személyesen nem ismerhettem,
míg Kertész Imrét éppen ellenkezőleg jó, hogy igen.

Miért gondolja így?

Mert Pilinszky a személyes varázsával egész biztosan megbűvölt volna, míg Kertésszel – mivel esetében ez nem állt fenn – roppant könnyű volt partneri kapcsolatba kerülnöm, soha nem a „nagy írót” láttam benne. Például friss Nobel-díjasként is mackónadrágban fogadott az otthonában.

Hogyan változott az életmű
jelentése az idők változásával? Milyen nagyobb hangsúlyeltolódásokat érzékel?

A kultusza, amely a művek
értelmezése szempontjából némileg ártott Pilinszkynek, az utóéletét tekintve
hasznosnak bizonyult. Ez ugyanis segített neki átjutni az alkotók halála utáni
„purgatóriumon”: azon a húsz éven, amelynek során eldől, hogy elsüllyed vagy
fennmarad egy életmű.

Érdekes, hogy noha a kereszténysége, a katolicizmusa meghatározó motívuma a kötészetének, az Új Ember, ahová annak idején a kultúrpolitika helyezte, mennyire idegen közeg volt a számára.

Bizalmatlanul fogadták ott, tartottak tőle. Eleinte postázásra fogták be, aztán vidéki tudósításokat írattak vele, az olvasók pedig később nemegyszer feljelentették.

Ami az életművön belüli hangsúlyokat illeti: sokáig tartotta magát vele kapcsolatban az a tévhit, hogy „csak” költő volt, pedig a publicisztikája is roppant jelentős, színdarabokat is írt, és operaterve is volt. A „kánongyártók”, például Lengyel Balázs, az újholdasokhoz közel állók úgy gondolták, hogy az életmű csúcsa az Apokrif, illetve a Harmadnapon kötet. Nem vették észre, hogy a következő szakasz mennyire szervesen következik az előzőből. Mai szemmel szerintem jobb és izgalmasabb is, mint az azt megelőző.

Hogyan hatott Pilinszkyre a siker, amelyet már az 1960-as évek közepétől élvezett? Hogyan viszonyult a létező szocializmushoz, például Aczél érdeklődéséhez? Mit lehet tudni 1980-as Kossuth-díjának kultúrpolitikai hátteréről?

Pilinszky sikerében fontos szerepe
volt annak, hogy Pierre Emmanuel katolikus francia költő, Illyés Gyula barátja
és a marxizmussal való párbeszéd híve felfigyelt rá, és jó személyes kapcsolat
alakult ki köztük. Gara Lászlónak, a magyar irodalom franciaországi
népszerűsítőjének – aki családi szálon is kapcsolatba került Emmanuellel –
szintén nagy érdemei voltak abban, hogy Pilinszky nemzetközileg ismertté vált.
A hatvanas években már évről évre meghívták Nyugat-Európa különböző városaiba,
például nemzetközi költőtalálkozókra.

A kapcsolatfelvételt tudtommal
Aczél kezdeményezte 1969-ben, de Pilinszkynek nem kellett semmiféle „hűségnyilatkozatot”
tennie, nem kompromittálódott, és semmilyen alkut nem kötött. Az azonban persze
nagyon fontos volt a számára, hogy útlevelet kapjon, szabadon utazhasson.

A siker – szemben azzal, amit korábbi barátai részben féltékenységből is terjesztettek – nem ártott meg neki: mit sem változtatott a közvetlenségén, és a művei sem hígultak fel.

Ha monográfiát olvasna valaki
Pilinszkyről, nagy bajban van, mert vagy az 1981-ben írt A szenvedő
misztikushoz, Radnóti Sándor tanulmányához, vagy az 1986-os, fotókban
gazdag, de rövid Tüskés-könyvhöz kell nyúlnia. Sajátos ellentmondás, hogy
Pilinszkyről az elmúlt 25 évben nagy népszerűsége ellenére nem született újabb
összefoglaló, az életét és a munkásságát alaposan bemutató munka. Ön szerint mi
lehet ennek az oka?

Azért a halála óta két tucat könyv mégiscsak megjelent már róla; igaz, nem monográfiák. Az életrajzi monográfia az 1990-es és a 2000-es évek elején eléggé lenézett műfajnak számított. Most már jobb a helyzet, de egy jó monográfia megírásához hosszú-hosszú kutatómunkára van szükség. Az alapkutatás megtörtént, akárcsak a hagyaték feldolgozása, és kész a Pilinszky-bibliográfia is. Most már „csak” a szintetizáló munka van hátra, amelyhez azonban intézményi háttérre és egy munkacsoport felállítására lenne szükség.

Az előzőekből következően Pilinszky
mindmáig afféle ismeretlen ismerősünk: egyszerre tudunk róla sokat és nagyon
keveset. Halálának körülményeiről például csak onnét lehetnek ismereteink, hogy
Törőcsik Mari beszélt róla valahol egy interjúban hat-hét évvel ezelőtt. Emiatt
roppant jó ötletnek tartottam, amit Mispál Attila vetett fel: hogy legyen egy
ingyenesen hozzáférhető Pilinszky-archívum. Látja-e ennek esélyét?

Sajnos nemigen, korábban én már
kétszer is nekifutottam ennek.

Volt egy filmvetítéses est 2017-ben, amelyen ön is közreműködött: a Csillaghálóban című Mispál-féle Pilinszky-filmfolyam első, a költő külföldi útjait, kapcsolatait bemutató részét vetítették, aztán beszélgettek róla. Megdöbbentett, hogy ezzel az értékmentő munkával mennyire magára van hagyva a rendező, mintha ez csak az ő ügye, szenvedélye volna. Mispál Attila akkor azt mondta, hogy a folytatásra nincs pénze, a Csillaghálóban második része 2019-ben mégis elkészült. Várhatók-e további részek?

Ebben a projektben én is részt
vettem, több interjúalanyhoz is beajánlottam Attilát. A sorozat folytatódik,
még három rész várható belőle. Negyvenórányi anyagról van szó, amely három-négy
elkötelezett ember összefogása révén, hét év alatt állt össze. De sajnos az
utómunkákra egyelőre nemigen van pénz.

Az értékmentés az idővel való versenyfutás. Fontos lenne, hogy az egykori barátokkal, ismerősökkel, pályatársakkal interjúk készüljenek. Nagyon hiányzik egy Pilinszky János élete képekben jellegű könyv, és a költő által készített fotókat is publikálni kellene. Jó lenne többet megtudni a fotózás iránti szenvedélyéről, vagy például arról, hogy hány képről beszélünk, mennyire volt az életében ez a tevékenység hangsúlyos, jelentős. Lehetne a képeiből kiállítást rendezni, gy teljességre törekvő Pilinszky-kiállítás is sokakat érdekelne. Esetleg tudja-e biztatni a rajongókat valamivel e téren?

Mindenre, amit felsorolt, vannak terveim, de hogy mikor mi valósul meg, az nem csak rajtam múlik. Ami a Pilinszky által készített fotókat illeti, az kivételesen érdekes történet. Ezres nagyságrendű képtömegről beszélünk, tematikus sorozatokról. Pilinszky nem volt fotóművész, de tudatosan fotózott, öt éven át, 1965-től ’69-ig. Mi történhetett 1965-ben, ami miatt elkezdte, és miért hagyta abba 1969-ben? És miért csak külföldön készített képeket? Azt hiszem, a pillanat megragadása érdekelte. Ekkoriban olvassa-fordítja Simone Weilt, aki azt írja, hogy az ember élete valójában a figyelmének a története. Az a kérdés izgatta, hogy miként tudunk jelen lenni a saját életünkben, és arra törekedett, hogy minél jobban megtanuljon figyelni. 1965-ben úgy érzi, hogy ha nem vigyáz, a kiégés és a költői önismétlés veszélye fenyegeti. A szemléletében keresi a hibát, és úgy érzi, a hitében kell megerősödnie. Szerintem azért kezdett el fotózni, hogy a figyelmét kondícióban tartsa. A külföldi környezet újdonsága kiváló volt arra, hogy a figyelmét elevenné, még inkább érzékennyé tegye. Az esetlegesség, a véletlen, „a pillanat kegyelme” izgatta. És amikor az új hangját megtalálta, az alkotói válságát maga mögött hagyta, azonnal letette a fényképezőgépet.

A Kertész Imre Intézet
Pilinszky-évi programjai, meglepetései közül említene néhány különösen
érdekeset?

A Műcsarnokban reményeink szerint Pilinszky fotóiból nyílik majd kiállítás. Versmegzenésítési pályázatot hirdettünk, nagyon népszerűek továbbá a budapesti Pilinszky-sétáink. Kiadásra kész a kedvenc verseit tartalmazó, még Pilinszky által összeállított kötet, továbbá egy fotóalbumban és egy korai versfüzetének fakszimile kiadásában is gondolkozom. Noha a járvány miatt csak május 27-én, Pilinszky halálának negyvenedik évfordulóján indulhatott el az emlékév, november 27-éig, születésének századik évfordulójáig remélhetőleg még elég időnk van ahhoz, hogy megvalósíthassuk a célkitűzéseinket.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu