A pokol tüze is fellobban az Operettszínház A Notre Dame-i toronyőrében
Nem véletlenül nyitja A Notre Dame-i toronyőrrel a Szenvedélyek évadát a Budapesti Operettszínház, ugyanis a hármas szereposztású bemutató után elmondható, ilyen hevülettel nem mindennap énekelnek a barát és szerelem utáni vágyódásról, mint ebben a darabban. Alan Menken, Stephen Schwartz és Peter Parnell musicalje Victor Hugo egyik legszomorúbb regényéből a Disney rajzfilmje alapján készült.
Hiába mélységesen szomorú Quasimodo története A Notre Dame-i toronyőrben, legemlékezetesebb pillanata mégis az élet naposabb oldaláról szól Homonnay Zsolt rendezésében. Ebben a darabban ugyanis a hangsúlyt arra helyezték az alkotók, hogy a fogyatékossága miatt a Notre Dame-i katedrálisba zárt s ezzel a tömeglincseléstől megóvott Quasimodo mégsem igazán magányos. Hogyan is lehetne az, akinek szárnyal a képzelete, aki még a vízköpő szobrokkal is olyan képzeletbeli beszélgetéseket képes megélni, amikről sok ember még csak álmodni sem mer? Homonnay Zsolt rendezése nem a púpos férfi és a cigány lány szerelmére helyezi a hangsúlyt, hanem emberi kapcsolatukra, mély barátságukra.
Sándor Péter, Tassonyi Balázs, Antolovics Péter érzékeny, szenvedélyes, mindemellett igazán férfias, vagyis testileg-lelkileg erős Quasimodót kanyarítanak a színpadra, aki méltó lesz az elveiért kiálló cigány lány szeretetére. Dancs Annamari, Széles Flóra, Kálmán Petra és Lipics Franciska Esmeraldája pedig korunk öntudatos nőjét idézi, aki nemcsak elveiért hajlandó kiállni az egész világ ellen, de arra is képes, hogy egyenrangú félként tekintsen a púpossága miatt hátrányt szenvedő, ám minden más téren átlag feletti férfira.
Ahogy Tassonyi Zsolt zenei vezető az előadásról elmondta, nemcsak a kórustételek miatt operai szintű, hanem a zenekezelése is kimagasló. Minden szereplőnek egyrészt saját dallama van, másrészt saját hangszercsoportja, s az ezekkel való játék révén a szereplők érzelemvilága árnyaltan bontakozik ki a nézők előtt. Túri Erzsébet díszletei mobilitásuk révén dinamikát adnak az előadásnak, megidézve a francia főváros korabeli jellegzetességeit. Füzér Anni jelmezei néhány pillanat alatt repítenek minket vissza a múltba, és ebben az előadásban is hozzák azt a kettősséget, amit a nézők elvárnak a Budapesti Operettszínháztól: vagyis hogy legyen látványos, szemet gyönyörködtető és hiteles a jelmez.
Mint minden előadás, ez is azon áll vagy bukik, hogy az antagonista szereplő milyen súllyal vagy súlytalansággal van jelen. Itt Földes Tamás, Szomor György és Langer Soma olyan Claude Frollót alakít, aki egyrészt súrolja az épelméjűség határát, hiszen rezdületlen arccal gyújtaná rá a neki ellentmondó nőre a házat, másrészt viszont atyai gyöngédséggel istápolja a púpossága miatt hátrányos helyzetű fiút. Ezt a kettősséget – amely egyre jobban kezd eltolódni a szerelmi téboly irányába: egész Párizst felgyújtaná, ahogy haladunk előre a darabban, csak hogy előkerítse az előle menekülő cigány lányt – a dalokkal érzékletesen mutatják be a szereplők. Claude Frollo szerepe tehát súlyosra sikeredett, szomorú példája a narcisztikus tombolásnak.
A színpadképet időről időre egy-egy tűzcsóva színesíti. A tűznek egyrészt azért van központi szerepe az előadásban, mert a közönség tudja, hogy hat éve égett le a Notre Dame-katedrális, másrészt akkor jelenik meg, mikor olyan morális válságot láthatnak a nézők a színpadon, amely megnyitja a pokol kapuit. Simon István megrendítő tánckoreográfiája révén szembesülhetünk azzal ebben a központi jelenetben, mi is a lelki szenvedés. A Notre Dame-i toronyőr tehát nemcsak a halálig kitartó, elkötelezett barátságnak állít emléket, hanem az önpusztító szenvedély pokolba lehúzó spirálját is látványosan mutatja be. A színpad két oldalán időről időre fellobbanó tűzcsóva arra is emlékezteti a nézőt: senki nem játszhat úgy a tűzzel, hogy ne égesse meg magát.