Önben van valami huncutság. Ahogyan az édesanyja írását olvastam, ugyanezt éreztem, és arra gondoltam, hogy ezt a tulajdonságát tőle örökölhette.
A lényeget mondta ki! Annyira igaza van, hogy nem is érdemes tovább beszélgetni.
Akkor csak annyi lenne a cikkem, hogy A huncut. Hogyan képes egy ember a 20. század traumáinak ellenére megőrizni a jókedvét? Én képtelen lennék rá, ha elhurcolnák a rokonaimat vagy elveszíteném mindenemet.
A Himnuszban az áll, hogy „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel”. Ezért imádkozunk. Maga gondol erre, miközben énekli?
Őszintén szólva nem.
Pedig az áldás első kérése, hogy Isten adjon jókedvet, azután bőséget, ami alatt Kölcsey nem csak az anyagi javakat érti. A jókedv a legnagyobb áldás, amit anyukámtól kaptam, de szerintem a derűt magammal hoztam ebbe a világba. Nem lehet egy emberből azt kihozni, ami nincs benne. Jókedvű ember vagyok, akik mind huncutok, mert ahol másnak korlátok vannak, nekik nincsenek. A korlátok a huncut emberre nem vonatkoznak; a humora, a derűje, a könnyelműsége átsegíti mindenen. Ahol másoknak falak vannak, ott nekik semmi nincs.
Ön sehol nem ütközik falakba?
Nézze, falak ott vannak, ahol nincs szeretet. Ott közöny, gyűlölet, szikár, száraz kötelesség van. Ha az ember szeret, egyszerűen nincs korlát, mert a szeretet olyan, mint a radioaktív sugárzás: kölcsönös, elborít mindent. Lehet, hogy időnként olyat csinál az ember, amit nehéz kezelni, ami fáradságos, akár gyötrelmes, de ha valaki szeret, bármire képes. 1956-ban a halálba rohantam a szerelmemért. Ha van szeretet, akkor nem léteznek világnézeti, politikai, vallási, faji ellentétek. Ezek falak, amelyek közé bezárva él az emberi lélek, nem tud átlátni rajtuk.
Nem átlépni kell a falakon, hanem nem létezőnek tekinteni őket.
Anyám könyve tele van ilyennel. Arról mesél, hogy például a legvadabb antiszemitizmus idején hogyan jöhet létre halálos nagy szerelem zsidó és keresztény között.
Nemrég a zöldségesnél megállított egy csodálatos, őrületesen nagydarab ember, aki veszedelmes, „sűrű” életet él, és azt mondta nekem: „Müller Péter, te mentetted meg az életemet.” Négy évvel ezelőtt szomorúan jött ki az OTP-ből, rám nézett, beszélni akart velem. Láttam, hogy bajban van, kértem, hogy üljünk le a lépcsőre. Körülöttünk jöttek-mentek az emberek, miközben ott ültem ezzel a hatalmas cigány emberrel. Megkérdeztem, hogy mi bántja. Elmesélte, hogy szerelmes, de az asszony mást szeret. Két dolgot nem szeretnék: a felesége lenni, ha mást szeret és a pasi bőrében lenni, aki elszereti az asszonyt. Veszélyes. Nem tudom, mit mondtam neki, de ő emlékezett rá. Elmesélte, mi történt vele azóta, és amikor megkérdeztem, most hogy van, azt mondta: „Minden nagyon jó, Péter bácsi.” Amikor azonban a szerelméről érdeklődtem, potyogni kezdett a könnye. Elengedte, de nem tudta elfelejteni.
Talán annál nagyobb elismerést nem kaphatna, mint hogy azt mondják: tudtán kívül, szeretetből megmentette a másik ember életét.
Rengeteg ilyen visszajelzést kapok. Falakról, határátlépésekről beszélve: jóval túlléptem azon a határon, ami az irodalom és az író szerepköre. Minden íróban van megváltóhajlam. Sokáig csak színdarabokat írtam, kollektív műfajban dolgoztam sok emberrel. A Madách Színháznak 1956 óta tagja vagyok, jelenleg a legidősebbként. Regényeket írtam, átléptem a műfaji határokat. Mivel korán felismertem, hogy a szeretet az élet lényege – amiről leginkább csak fecsegünk, de nincs megvalósítva –, írni kezdtem róla.
Nem író vagyok, hanem mondjuk vándorpróféta.
Hamvas Béla tanítványaként, az akkor még szamizdatban terjedő Scientia sacra című műve olvasójaként lettem az, akivé lehettem. Az is határátlépés, hiszen a világ összes vallása egységként szerepel benne. Szabadon átléptem a műfaji határokat.
A pszichológiával úgy vagyok, hogy amikor bizonyos mélységnél nem tud lejjebb menni, akkor nem értékelem sokra. Nem tudjuk, ki, mi honnan ered. Nem lehet megállni ott, hogy anyuka, apuka elrontott valamit. Egy szülő annyit tud, hogy vállal egy gyermeket, de hogy az a szellemiség honnan jön és milyen végtelen útja van, nem tudjuk. A szülők azt hiszik, a gyermek az ő teremtményük, de ez nem így van. Nem tudjuk, hány száz, hány ezer éves múltja van valakinek, aki ide kerül, és azután a jelen formálja.
Tetszett a könyvében, hogy a nagyszülei a zsidó és a keresztény karácsonyt is megtartották, és kétszer ajándékozták meg a gyerekeiket!
Tudta, hogy nem is vagyok Müller? Nézze meg a nagyapámat, ott van róla egy fiatalkori kép a polcon. Százévesen is lefényképezték; semmit nem változott, csak megőszült. A dédnagyanyám Kisbéren szerelembe esett egy rábaközi lovászfiúval, de a fiú otthagyta. Négy-öt hónapos terhes volt, amikor jött a vajszívű Müller, aki beleszeretett, és állapotosan is elvette, de azt mondta, hogy:
„akkor ez zsidó gyerek lesz”.
Ez a szellemiség és az ősmagyar tudat keményen él bennem. Yotengrit (altáji nyelvjárásban az Isten, a végtelen ősszellem) magyar bölcseleteiről mostanra lett tiszta képem: a centrumban a szeretet, a szerelem áll. A Tóra is ezt tanítja: Isten improduktívnak érezte, amikor megteremtette az embert, ezért elfelezte: alkotott egy Ádámot és egy Évát, férfit és nőt, polarizálta a világot, mert különben nem tudott volna univerzumot létrehozni. Nem lett volna pozitív és negatív, villany, áram, molekula, sav és lúg, hím és nőstény az állatvilágban. Kitalálta, hogy szétválasztja az embert, és ahhoz, hogy a dolgok működjenek, a két félnek „össze kell szeretnie” egymást. Ez kivétel nélkül minden kultúra alapja. Amikor nagyon szereti egymást a kettő, akkor eggyé válik: ez az egy az Isten. Az igazi mély szeretet annak a felismerése, hogy mindannyian egyből eredünk, egyek vagyunk, nincs közöttünk semmi különbség.
Nagyon meghatódtam, amikor azt a részt olvastam a könyvében, ahogyan önt az édesanyja várta, majd világra hozta. Egyáltalán elképesztő, ahogyan erre a hagyatékra véletlenül rábukkantak a gyerekei. Mint egy tündérmese.
Az egész világirodalomban nincs hasonló. Nem véletlen, hogy ennyi idő után pont most találtunk rá: ez az írás most időszerű.
Anyám művésze volt annak, hogyan kell a pokolban vidáman élni. Ez ma hiányzik.
Anyám nem gyereket várt, hanem a szerelmét. Sziámival és Tolcsvay Lacival megírtuk ezt a Mária evangéliumában. Nem egy pici gyereket akart szülni, hanem a szerelmesét várta. Később a kapcsolatunk mély barátság lett; jóval túlléptem azon, hogy a gyereke vagyok, ő pedig azon, hogy az anyukám legyen. Ő volt a legjobb barátom, akivel nemcsak én tudtam megbeszélni a saját legintimebb problémáimat, hanem ő is velem. Azért tudom, hogyan él egy öregedő nő lelkileg-testileg nyolcvanéves korában is, mert ő elmondta nekem. Ilyeneket egy anya nem szokott elmondani a gyerekének: ez a határokon való átlépés.
Amikor magnóra mondta a történeteit, bezárkózott egy sötét szobába, és Bandi bácsit, az akkori férjét sem engedte be, csak amikor segített neki ki- és bekapcsolni a magnót. Nem az életét mesélte el, hanem azokat a figurákat, élményeket, mozzanatokat, vidám kis történeteket, amelyek neki fontosak voltak. Azt is elmondta, hogy ezt nem „a híres író fiának” hagyja hagyatékul, hanem jólesik a saját színházában – színésznő, énekesnő akart lenni – egy személyben előadónak és közönségnek lenni. Saját maga hallgatója volt. Nagyon érdekes, egyedi irodalomtörténeti eset. Képzelje el, ha fennmaradt volna a Tolsztoj-anyuka intim naplója, amit azután Tolsztoj megtalál!
Milyen hatással volt önre, amikor meghallgatta?
Természetesen megrendítő volt, de akkor tudtam abbahagyni a zokogást, amikor éreztem, hogy megszólalt bennem a profi író, hogy ezt ki kell adni. Közben felfedeztem, hogy a huncutsága – amit a beszélgetésünk elején említett – bennem van.
Az a baj, hogy az olvasóim zöme beteljesedett szakrális szubjektumnak tart, és megriad, amikor megszólal belőlem az esendő ember.
Amikor mondok egy poént, nem tudnak nevetni, mert nem értik, hogy egy „próféta” személyiségébe hogyan fér bele a humor. A kínai hagyományok egy részében például a kedély alapvető, a taoista bölcseknél a jó hangulat alap. A Jóskönyvemet kínaiul is kiadták; a dolgozószobám falát az a kép díszíti, amelyet a kiadó festetett nekem. A felső sorban található jel azt jelenti, hogy öröm, szeretet, zene, az alsó pedig azt, hogy szellemisten. Ez a kettő egy.
Volt olyan története az anyukájának, ami teljesen ismeretlen volt az ön számára?
Az egész! Ezekről soha nem mesélt. Fogalmam sem volt róla, hogy 14 éves korában hogyan szeretett bele egy nős férfiba vagy hogy apám milyen balfácán volt akkor, amikor el kellett volna vennie a szüzességét egy jéghideg vonaton. Minden újdonság volt! Két alapvető mondása volt anyámnak: vagy szeretsz, és akkor meg van oldva minden, vagy nem szeretsz, és akkor semmi nincs megoldva. A másik vallomása ez volt: „Tudod, Péter, szeretem az embereket, csak idegileg nem bírom őket.”
Változott valami azóta, hogy ezeket tudja?
Jobban vállalom magam.
Eddig nem vállalta magát?
A huncutságomat nem. Jól kezdte a beszélgetést.
Ha megengedi, önben a kisfiút is lehet látni.
Persze! Az infantilizmus és a szenilitás között ingadozom. A zuglói edzőterem az abszolút törzshelyem. Tegnap a haverokkal mind együtt fotózkodtunk, ők a „brothers”.
Min dolgozik most, mire készül?
A Természetgyógyász Magazinban van egy cikksorozatom, amiből majd kötet lesz, a címe: A színház ezotériája. Ez is anyukámtól ered: a szerepjáték, az én levetése, átalakulása: hogy ma ez, holnap az vagyok. Sok ember él bennem; ma ezt szeretem, holnap azt.
Egyszer anyám mellett beugrottam az apja szerepébe egy színdarabban, mert beteg lett a partnere. Kitömtem a hasam, szakállt ragasztottam, úgy néztem ki, mint az öreg Tolsztoj. A darab szerint adnom kellett egy pofont a hisztérikus vénlánynak. Nem akartam megütni anyámat, de ő biztatott, hogy tegyem meg, különben nem hagyja abba a hisztériát. Azt mondta:
„Nem az anyukád vagyok, hanem Natalia Sztyepanovna.” Erre akkora pofont adtam szegénynek, hogy az egyik foga meglazult.
A nagyanyám boldogan ült a nézőtéren, mert azt mondták a nézők anyámra, hogy „ezt a nőt nagyon szeretjük”, mire ő: „ez az én lányom”. Amikor megjelentem, óriási taps fogadott, és a nagyanyám büszkén mutatott rám: „Ő pedig az én unokám.” Ez a színház, erről a misztériumról írok. Az élet egy nagy szerepjáték. Nézzen meg jól, nem sokáig vagyok Müller Péter – most vagyok először és utoljára.
Az édesanyjával indult el a család művészi vonala?
A nagyanyám sokgyerekes, nagy, boldog háztartást vitt Eperjesen; molett, mosolygós, kedélyes, tündéri asszony volt, jómódú mészárosfeleség. Az üldözés évei alatt ötvenkilósra fogyott, vidékre ment, bakancsot húzott a csontsovány lábára, és ő lett a Mari néni. Libát tömött, csirkét vágott, nem csupán rejtőzködött, hanem más életet kezdett élni. Az ottani parasztasszonyok azt hitték, egy közülük, csak más faluból jött. Amikor anyukám a háború után meg akarta keresni, azt se tudták, kiről beszél. Amikor végül Mari nénihez irányították, először nem ismerte meg, csak belül érezte, hogy a nagyanyám. Mi ez, ha nem szerepjáték? A nagyanyám átment egy másik életbe. Nem a színpadon játszott, hanem az életben.
Nyitókép: Kultúra.hu/Markovics Kristóf
