Műveik szuggesztívek és dinamikusak, talán ebben rejlik a vonzerejük. Hogy erről ők maguk mit gondolnak, aktuális kiállításuk kapcsán mondták el. Interjú Verebics Katalinnal és Verebics Ágnessel.
A kiállításotok címe Permanens konfliktus. Nyíltan vállaljátok a szembenállásotokat. Rivalizáltok egymással?
Verebics Ágnes: Igen, elég sok konfliktusunk van, és ezt vállaljuk is. A külvilág felé egyébként igyekszünk a dolgot finomítani, de nem mindig jön össze. Rivalizálunk, de közben véd- és dacszövetség van közöttünk. Ez nehéz helyzet, amelyről azt hittem, hogy idővel oldódik majd, de nem így lett.
Verebics Katalin: A permanens feszültség a pályánkból is ered, mivel ugyanabban a művészeti ágban alkotunk. Lehet, hogy más testvérpárok számára ez konfliktusmentes, de nekünk nem jön össze. A karakterünk elég különböző.
Szoktátok véleményezni egymás munkáit?
Katalin: Elég sok mindent megbeszélünk egymással, főleg lelki dolgokat. De azt inkább elkerüljük, hogy véleményezzük, amit a másik festett. Sokszor csak egy-egy kiállításon látjuk egymás új munkáit.
Ágnes: Nekünk ez is nagyon nehezen megy, mert iszonyú sértődések lehetnek belőle. Én sokkal könnyebben fogadok el másoktól kritikát, mint a nővéremtől. Hajlamosak vagyunk mindketten flegmán, nyeglén odaszólni a másiknak, ami újra meg újra konfliktusokhoz vezet.
Viszont mind a ketten megihletitek, már többször is megfestettétek egymást.
Katalin: Sokszor vagyunk inspirációs forrásai egymásnak. Ági sem véletlenül ábrázolja önmagát, mert nagyon karakteres, és a saját dolgait nagyon jól és erősen vetíti ki. Most éppen a Műcsarnokban van kiállítva egy húgomat ábrázoló portrém. Ez lényegében egy görög szobortorzó, amivel néhány éve Athénban találkoztam, és annyira beleláttam Ágit, hogy összeért a fejemben erről egy kép.
Ágnes: Nemegyszer vannak ilyen jellegű közös dolgaink. Én például közös fotót „raktam össze” magunkról, és ez a Katinak is tetszik – pedig kicsit meg kellett változtatnom az arányokat, és magamhoz passzíroztam a nővéremet. De belefestettem őt egy nagy portrésorozatomba is. Az ő portréja lett a legeslegjobb, több díjat is kaptam rá. Ő is megfestett már engem, és a mai napig használja a mozdulataimat a képein. Kati egyébként esztétikai szempontból szebben fejezi ki magát, mint én.
Sokszor érzem úgy, hogy ki kell festenem magamból a közös helyzeteinket.
Most például éppen a kiállításrendezés során felmerült egyik konfliktus hatására készül egy kép.
A szentendrei kiállításotok rendezése egyszerre mutat be párhuzamokat és ellentéteket. Hogyan készültetek erre a bemutatóra?
Ágnes: Főleg a kurátorunk, Récsey Manyi Eszter válogatott. Úgy rendezte be a tereket, hogy az alsó szinten összemixelte a munkáinkat, fent pedig külön blokkokat kaptunk. Mi a Katival semmit nem beszéltünk meg előre – lehet, hogy jobb is. Én tudattam vele, hogy a tövises bokszkesztyű meg a fotóm a váltakozó arccal kint lesz, és ez tetszett neki. Ez a kiállítás egyébként jót tesz a munkánknak és a viszonyunknak is.
Katalin: Igen, a kurátorunk nagyon fantasztikusan és frappánsan vezényelte le az egészet. Bár a munkáinkat külön válogattunk, lett egyfajta ritmusa az egész kiállításnak. Főleg az első térben kerültek egymással párbeszédben a képeink.
Akik nem ismerik alaposabban a munkáitokat, óhatatlanul összehasonlítanak és esetleg összetévesztenek benneteket egy ilyen kiállítás megtekintése során. Hogyan fogadjátok ezt?
Ágnes: Néha jól, néha meg kevésbé. Engem rettenetesen bosszant, ha összekeverik a neveinket, főleg ha ez egy publikációban történik.
Katalin: Ezt viccesen is fel lehet fogni, bár néha azért nem kellemes. Vannak erről kényes történeteink. Sokszor tényleg figyelmetlenségből kevernek össze bennünket. Ha ez szakmai berkeken belül történik, slendriánság.
A kiállított festményeken megjelenő tekintetek nagyon hangsúlyosak. Kati festményei visszahúzódóbbak, de egy alkotása még a belső szerveit is megmutatja. Áginál az önarcképek és az ábrázolt lények tekintete a néző veséjébe hatol. Mind a kettőtök festészete nagyon merész. Hogyan lehet fenntartani ezt a nagyfokú expresszivitást?
Verebics Ágnes: Mi már a főiskolán is feszegettük a közeget a bevállalósságunkkal. Katinál elég nagy ez az ellentét: nála folyton váltakozik a merészség és a kifinomodás, de nem tudom, hogy ezt mi váltja ki. Én pedig amikor dark dolgokat festek, valójában nem vagyok annyira depressziós vagy boldogtalan, mint amilyennek a művek alapján tűnök. Van néhány olyan totemállat vagy ragadozó lény, amelyek visszatérő témái a festményeimnek, mint például a fekete holló. Ezek humanoid, fura lények, melyek valamelyest transzformálódnak, és a karakterük engem festészetileg nagyon vonz. Jó érzés, amikor sikerül belesűrítenem a megragadó tekintetekbe mindazt, ami számomra lényeges.
Verebics Katalin: Igen, nálam ennyire nagy a kontraszt. Ez biztosan függ attól, mikor hogyan érzem magam.
Ha nagyon freudi akarok lenni: lélekkitárulkozások zajlanak a képeimen.
Van, amikor bátrabbnak érzem magam, és van, amikor kevésbé. És persze az aktuális élethelyzetemtől is függ a dolog, ami bár kiegyensúlyozott, elég sajátos. A férjemmel ugyanis távházasságban élünk, és a kislányunk velem van. A MANK támogatásának köszönhetően van egy kis belvárosi műteremlakásunk, ahol tudok festeni, és Frida nagyon jó fej: mindig hagy néhány óra hosszat nyugalomban dolgozni. Egyébként ő is imád rajzolni.
Milyen hatások motiválnak titeket leginkább?
Katalin: Nekem a legfontosabb motivációk az utazások, a kapcsolódások kulcsemberekhez, fontos barátokhoz, akikkel inspirálóan hatunk egymásra. És jelenleg a férjem is nagyon inspirál. Ő is képzőművész, tőle tanultam a transzfertechnikát, amiről korábban nem is hallottam. A jelenlegi kiállítás több képe is ezzel készült. Nagyon sokféleképpen fel lehet használni, kollázshatásokat is létre lehet vele hozni, de akár fotószerűen is láttathatunk általa. Iszonyatosan hatnak rám az új helyszínek is, ahol járok, legutóbb például egy Egyiptom melletti oázis.
Ágnes: Szerintem a korai sikerek nagyon belendítik az embert, hogy a pályán maradjon. Ha ezek nem lettek volna, akkor talán nem álltam volna bele ennyire intenzíven a festésbe. Kellenek a visszajelzések, amik szerencsére nekünk folyamatosan megvannak. Megerősítenek bennünket abban, hogy továbbra is merjük őszintén kirakni a dolgainkat.
A kiállítás október 11-ig látogatható az ÚjMűhely Galériában.
