A vizsgálat hosszú film. Ezt még csak semleges ténymegállapításnak szánom, és egyáltalán nem azt akarom vele sugallni, hogy túl hosszú vagy unalmas. De kétségtelenül kell hozzá kitartás. Hosszúságának és feltűnő eszköztelenségének komoly köze van a témájához és a mondanivalójához.
Tordy Géza mondogatta a ’90-es években, hogy míg harminc-negyven évvel korábban héttől akár éjfélig is eltarthatott Budapesten egy színielőadás, mert a nézők bírták, a világ változásával a maximálisan elviselhető hossza másfél órára csökkent, és ő rendezőként precízen alkalmazkodik is ehhez. A helyzet pedig azóta csak rosszabb lett. (Igaz, szerencsére ellenpéldák is akadnak: az Utas és holdvilág körülbelül öt és fél órás, a hangoskönyvre támaszkodó trafóbeli előadása néhány évvel ezelőtt nagy siker volt. De azért arra emlékszem, hogy az először legfeljebb húszpercesre tervezett szünetet a közönség könyörgésére háromnegyed órásra kellett változtatni.)
Hogy miért lettünk ilyenek, arra gyakori válasz a világ tempójának felgyorsulása, de ez semmit sem magyaráz meg, hiszen a gyorsabb tempó igénye, a szétszórtságunk, meg a szenvedésünk mindentől, amit vontatottnak, lassúnak, egyhangúnak érzünk, belőlünk fakad, így ha a világ gyorsul, az azt jelenti, hogy mi magunk gyorsulunk, aminek semmilyen értelmét nem látom: hova sietünk annyira? Minden lelassulástól, elmélyüléstől félünk, talán mert ha megengednénk magunknak, rá kellene kérdeznünk, mi az oka, hogy így élünk – mint amikor valaki egy száguldó vonaton egyszer csak rájön, hogy nem tudja, hova utazik.
A néhány másodperces videók divatjának korában tehát sokatmondó, akár provokatívnak is nevezhető, ha egy film négyórás, és még inkább az, ha olyan, mint a Peter Weiss drámája nyomán készült A vizsgálat, amely egyáltalán nem próbál szórakoztató lenni. Itt sötét van, és a környezet nem reális: műteremben vagyunk, díszletek nincsenek, vagyis hangsúlyos, hogy amit látunk, színészek produkciója, senki sem akar bennünket meggyőzni a bírósági tárgyalás valódiságáról.
A körülmények laboratóriumiak: rekonstrukció zajlik, méghozzá a legaprólékosabb módon – a régi csaták újrajátszásának amerikai szokása is eszünkbe juthat a dologról (leszámítva a jelmezeket és az eseményességet), amelynek az egykor történtek mába való átemelése a célja annak érdekében, hogy mindannak, ami a múltba merült, a lehető legteljesebb mértékben feltáruljon a jelentése. Nincsenek kapaszkodóink, amelyek révén a mindennapjainkhoz köthetnénk, életszerűnek érezhetnénk, amit látunk: az operák oratóriumszerű előadásaihoz hasonlít a produkció, ami arra való figyelmeztetésként is értelmezhető, hogy mindentől, ami mellékes körülmény, „tálalás”, díszítés (lenne), tekintsünk el, és kizárólag arra figyeljünk, ami elhangzik.
Jelmezek tehát nincsenek, és díszletek sem, hacsak a bíró, az ügyész és az ügyvéd asztalait, a székeit és az állványzatot nem tekintjük annak, amelyen a vádlottak ülnek – akik mintha nézőtérről figyelnének –, meg az emelvényt, amire a tanúknak fel kell állniuk. Érdekes különbség, hogy míg ők középen, „a történelem ítélőszéke előtt”, a bíróval szemben állnak, a vádlottak hátulról, a helyükön maradva nyilatkoznak, és kiabálnak bele a tárgyalásba, amikor úgy érzik, alaptalan vád érte őket.
Lehetett volna ezt még fokozni, például azzal, hogy mindenki ugyanolyan szimpatikus, ártatlan arcú, bizalomgerjesztő, és mindenkit kizárólag a szavai alapján ítélhetünk meg, de szerencsére ennyire nem voltak kegyetlenek hozzánk az alkotók: A vizsgálatban az auschwitzi tábor egykori vezetői, működtetői, gyilkosai mind ijesztő karakterek, hogy az áldozatokat és a tetteseket elválasztó határok nagyrészt egyértelműek legyenek.
Ez megnyugtató, az viszont a legkevésbé sem, ahogyan az igazságszolgáltatás gépezete az ügyüket kezeli, és ahogyan ők visszaélnek a jogi eljárás által biztosított lehetőségekkel. Noha a bűnösségük a sok egybehangzó tanúvallomás és a tábori tisztségeik alapján egyértelmű, tagadnak rendületlenül, és nem átallják az egykor általuk bűnrészessé tett táborlakókat és tanúkat gyanúsítani, például azzal az ördögien cinikus érvvel, hogy már nem is élnének (nem éltek volna túl), ha nem lennének ők is bűnösök.
Hiszen ők voltak azok, akik a tábor szabályait végrehajtották és -hajtatták: a bűnös világrend szolgálatkész robotosai, akik ráadásul sokszor élvezték a kegyetlenkedést, a hatalmukkal való visszaélést: azt, hogy semmilyen törvényhez nem kellett magukat tartaniuk, kedvükre önkényeskedhettek, tiporhatták-alázhatták meg nekik teljesen kiszolgáltatott foglyaikat. Nem, nem, tiltakoznak a vádakkal és a tanúvallomásokkal szembesülve: a táborban mindenki ugyanolyan volt, és ugyanazon törvényszerűségek alapján cselekedett, ha élni akart. Ők maguk is áldozatok voltak, hiszen ha nem engedelmeskednek, halállal lakoltak volna érte.
A mai néző – abban a hitben, hogy ezen már rég túl vagyunk, másrészt hogy a legteljesebb mértékben külső megfigyelője a pernek, egy különös, ma már nehezen hozzáférhető történelmi eseménynek – elképed ezen az arcátlanságon, és hajlik rá, hogy Weiss drámai túlzásának tartsa. Pedig minden a per jegyzőkönyveiből származó idézet. Szavak állnak szavakkal szemben, állítások állításokkal szemben, a hazugság ugyanúgy szavakból és mondatokból áll, mint az igazság, sőt még az is lehet, hogy választékosabban fogalmazzák meg.
Az a helyzet, hogy már maga a per is olyan keret, amely a tetteseket segíti, és amelynek a lehetőségeivel ők maximálisan élnek is (valójában visszaélnek). Amit az ügyvéd művel, az vérlázító, pedig csak azt teszi, ami minden ügyvéd feladata: igyekszik a bizonyítékok, a tanúvallomások hitelességét kétségbe vonni, és a védencei számára előnyös részleteket, körülményeket kidomborítani, hogy a számukra legelőnyösebb ítélet legyen az eredmény. Mégis érezzük, hogy emberiesség elleni bűnökre vonatkozóan ez nagyon nincsen rendben így, hogy ebből csak a táborban egykor megkínzottak, tönkretettek jöhetnek ki rosszul, hogy az egész eljárás az ő megcsúfolásuk. Lehet, hogy polgári viszonyok között, annak keretein belül lezajló konfliktusok kezelésére alkalmas eszköz a jog, ám itt éppen olyan emberek állnak a vádlottak padján, akiknek a tettei mindenféle jóérzést nélkülöztek, akik a legkevésbé sem tisztelték azokat az írott és íratlan törvényeket, amelyek a polgári társadalom alapjait alkotják.
Olyan körülmények közé kényszerítették, amelyek minden cselekvési szabadságuktól megfosztották őket, és amelyek miatt a puszta életük érdekében is rettenetes alkukra kényszerültek. És a tanúk most, a háború vége után csaknem húsz évvel (!) mégis mint ugyanannak a társadalomnak a megbecsült, fontos állásokat betöltő vagy cégeket vezető polgáraival találkoznak ezekkel a szörnyetegekkel, akik egyívásúaknak állítják magukat velük, és fátylat akarnak borítani a múltra, vagyis azon dolgoznak, hogy az ő nemzethez tartozásukat, presztízsüket az egykori üldözöttekével ellentétben senki se vonhassa kétségbe, békéjüket, boldogulásukat senki se zavarhassa meg – főleg azok a senkik ne, akiknek az élete a táborban tőlük függött.
Megrázó, hogy ezt a pert csak két évtizeddel a háború vége, az események lezajlása után rendezték meg, egyrészt mert arra utal, hogy mindaddig sokan dolgoztak a felelősségre vonás elmaradásán, másrészt mert a hosszú idő alatt bizonyára sok nyom kihűlt, és a demokratikus viszonyok között jól csenghetett az érv: minek már ennyire régi eseményeket bolygatni; lehet, hogy egész biztosan meg sem állapítható, ki mit csinált azokban a zavaros időkben, koncentráljunk inkább a békés alkotásra, az új Németország építésére.
Hiszen amit itt látunk, a gyilkosoknak biztosít előnyt az áldozataikkal szemben, és ebből következően nem lehet elég eredményes. Még a roppant tárgyilagos bíró (és az őt erre a tárgyilagosságra kötelező rendszer) is hibáztatható, hiszen így akaratán kívül is a vádlottaknak kedvez, amikor nyilvánvalóan hazug védekezésüket ugyanolyan türelemmel hallgatja meg, mint az egész életükre traumatizált tanúk beszámolóit. Mintha a jónak nem lennének megfelelő eszközei az erkölcsi világrend helyrebillentésére és garantálására, és a rossz mesterkedéseihez képest eleve hátrányból indulna. Így van, mivel a jogállam, a demokrácia méltányosságra törekvő eljárásrendjét a gonosz erők rafináltan a maguk javára fordíthatják, vagyis a rendszer díszletei között és annak eljárási szabályait meghekkelve remekül megakadályozhatják, hogy bűneikre fény derüljön – vagy ha ez mégis megtörténik, akkor azt, hogy méltó büntetést kapjanak értük. Mindig akad egy-két olyan paragrafus, amelybe ügyes jogászkodással belekapaszkodhatnak.
Rudolf Peter Kahl 2025-ös filmje, noha Auschwitz nyolcvan évvel ezelőtti felszabadulásának emlékére készült, attól tartok, legalább annyira szól a mának és a mai viszonyoknak, mint a holokauszt botrányának. A szélsőségek térnyerésének, a demokrácia eszközeivel való visszaélésüknek és az egyetemes emberi értékeket képviselők-védelmezők naivitásának, a folyamat végzetszerűségének. Sokszor hallani a figyelmeztetést: vigyázzunk, hogy ami a holokauszt során történt, soha ne ismétlődhessen meg. A vizsgálat megérteti, hogy erre nincs semmi garancia, és hogy már a kezdet kezdetén minden elromlott.
Fotók: Leonine Studios
