Nehéz róla beszélni, nehéz róla megnyílni: a rákbetegség még mindig tabu, akkor is, ha sok tízezer embert érint, és valamiképpen szinte minden családot. A dokumentumdrámáiról ismert alkotócsapat, a PanoDráma még alapítójukkal, Lengyel Annával kezdett ​el dolgozni Kár, hogy rák… című előadásukon, de már nélküle fejezték be. A Trafóban január 14-én látható premier előtt Ördög Tamás rendezővel beszélgettünk.

2020 novemberében mutattátok volna be, végül most kerül színpadra a Kár, hogy rák… című előadás, de ahogy a darab ajánlójában írjátok, „ez már nem ugyanaz”. Tavaly áprilisban ugyanis rákbetegségben elhunyt Lengyel Anna, a PanoDráma alapítója, aki a saját életéből dolgozta ki a koncepciót. Mi történt ezután?

Amikor másfél éve novemberben bezártak a színházak, tíz napra voltunk a bemutatótól. Aztán úgy terveztük, hogy 2021 tavaszán lesz a premier, ez pedig Anna halála miatt hiúsult meg. Viszont köztünk, színészek között kimondatlan egyezség volt, hogy bemutatjuk a darabot, bármi lesz is. Én eleve azért lettem társrendező, hogy ha bármi történik, folytatódhasson a munka.

Változott a koncepció?

Egészen más volt, amikor Anna még élt. Miután megörököltem a produkciót, rájöttem, hogy nem csinálhatjuk meg ugyanazt az előadást. A Kár, hogy rák… eredetileg Anna történetét dolgozta fel, de rengeteg fikciós elemmel vegyítve, az alaphelyzet szerint egy rákos nő és egy terhes nő barátsága állt volna a középpontban. Viszont a csapat és én úgy éreztük, a második szálra nincsen szükség, csak a valóságra. Szóval levágtunk minden fikciót, visszatértünk a PanoDráma kezdeteihez – a verbatim dokumentarista színházhoz. Rengeteg interjút készítettünk ősszel hozzátartozókkal, családtagokkal, orvosokkal.

Lengyel Anna 2008-ban alapította meg a PanoDráma független dokumentumszínházat, amely elsősorban szó szerinti, verbatim előadásairól ismert. Több tucat órányi interjúból készítenek előadásokat, „övék az élet színháza”. Az alapító úgy vélte, erősebb szöveg születik az érintettek szájából, mint egy drámaíró tollából, ha ellentmondásos, akut témákról van szó.
Lengyel Annánál 2017-ben lágyrészszarkómát diagnosztizáltak, amiről nyíltan beszélt rádió- és tévéinterjúkban és az interneten: „Remek orvosaim vannak, és jól is vagyok: műtögetünk, ablálgatunk, kemózgatunk, én állok elébe, és persze mindent elkövetek a gyógyulás érdekében” – nyilatkozta a Magyar Narancsnak.
2021. április 15-én hunyt el. Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle Upor László: „Amíg ő volt, mindenről muszáj volt beszélni. Mindenről. A halálról is muszáj volt beszélni. Addig beszélt helyettünk, amíg aztán egy kicsit a mi nyelvünk is megeredt.”

Hogyan válogattatok az interjúalanyok között?

Ismertük Anna életének utolsó éveit, tudtuk, kik azok, akik kulcsszereplők voltak a betegsége történetében. Azzal tisztában voltunk, hogy egy ilyen interjú nagy kérés. Nem maga a beszélgetés, hanem az, hogy utána a beszélgetés színpadra kerül.

Hogyan fogadtak titeket a megkeresett emberek?

Többségük örömmel. Vagy jobb úgy fogalmaznom, hogy érdeklődéssel, nyitottsággal. Persze tudták, hogy verbatim színházat csinálunk, hogy mire készülünk. Hogy ez nem egy merénylet. És amikor elkészült a szövegkönyv, utoljára még azt is véleményezhették.

Egy ilyen taburól beszélni lehetőség is, nem? A rákbetegség és a halál olyan témák, amikhez csak egy mélyebb beszélgetés árán jut el az ember, ha eljut egyáltalán, mert sokaknak lehetőségük sem akad erre a beszélgetésre.

Azt hiszem, ez volt Anna missziója. Fontos volt neki, hogy a rák ne legyen tabu, ne legyen stigma. Ezért is szervezte meg a nyilvános beszélgetéseket.

Ez volt a Rákparák, ugye?

Igen, a Katonában. Nyitottan élte az utolsó négy évét is, a közösségi médiában párbeszédben volt az ismerőseivel. Biztos vagyok benne, hogy erőt is merített belőle.

Hogy láttad őt a betegsége éveiben?

Furcsa módon egészen kivirágzott, talált egy erős fókuszt. Úgy láttam, szeretne még csinálni valamit. És azt is láttam, hogy az utolsó pillanatig hisz abban, hogy ő ezt meg fogja oldani.

Hogy meggyógyul?

Igen, igen. Amikor másfél éve próbáltunk, még az is benne volt, hogy a dráma happy enddel ér véget. Tudta, hogy a leiomyoszarkóma nagyon súlyos rákbetegség, és hogy az orvosok nem sok jóval kecsegtetik. De nem sajnáltatta magát, és igyekezett meglátni a derűt. Az orvosok elmondták az interjúkban, hogy ez is hozzájárulhatott, hogy négy évig élt a betegséggel.

Az előadás alcíme a Brian életéből származik: „Always look on the bright side of life”.

Anna eredeti elképzelése szerint a komédia és a revü elemeivel játszottunk volna. Azt hiszem, a középkori halálünnepek, a haláltánc inspirálta: az a hozzáállás, hogy „élek és meghalok, és ha meghalok, vidáman halok meg”. Rendezőként az érdekelt az anyagban, hogy miként tudjuk megjeleníteni ezt a mentalitást a színpadon. Több nagy monológból áll az előadás, szerintem nagyon izgalmasak lettek az interjúk. Amikor ősszel munkához fogtunk, nem gondoltam, hogy ennyire gazdag lesz, amit kapunk. Remélem, hogy a néző hosszú és mély utazást él majd át.

Nevetni is fogunk?

Sok nevetés nem lesz. Inkább az érdekelt, hogy beszéljünk erről a taburól, merüljünk el Anna életének utolsó négy évében, és ne csak a felszínt kapargassuk.

Hogyan látod, miként viszonyul a rákhoz a társadalmunk?

Annak, aki beteg, nehéz vállalni. Egyfajta szégyen, mintha fertőző lenne, és aki mégis beszélni szeretne róla, attól gyakran eltávolodik a környezete, mert nem tudja, miként viszonyuljon hozzá. Minél többféle betegséget nevezünk ráknak, minél többféle formáját ismerjük, annál kevésbé megfogható és körvonalazható az egyszeri embernek. Az interjúkban többször elhangzott az is, hogy sokan a legrosszabbra gondolnak, pedig ha rákos vagy, az nem egyenlő azzal, hogy meghalsz.

Mi történt a PanoDráma társulatában, mióta az alapító nincsen köztetek?

A korábbi előadásokat is közösségként hoztuk létre, alkotótársai voltunk Annának, aki legtöbbször a koncepciót hozta. Nem olyan csapat vagyunk, akiket a mindentudó rendező irányít a saját víziója szerint. Most úgy gondoltam, segít, ha vannak új emberek, már csak azért is, mert az előadás létrejöttéhez szükségünk volt olyan szemekre, akik nem olyan közelről vannak a történetben, mint mi. Hárs Anna a kezdetektől ott volt Anna körül, ő Törley-Havas Sárával végezte a dramaturgi munkát. Urbanovits Kriszta, Bartsch Kata és Szamosi Zsófia mellett vannak új színészeink, Dobra Mara, Váradi Gergely és Dankó István. A koreográfia Hód Adrienn munkája, a Willany Leó táncműhely táncosaival.

A verbatim színház lényege, hogy az előadásokban szóról szóra elhangoznak a forrásinterjúk és a dokumentumok, körüljárva egy-egy eseményt vagy kérdést. Ma bárki közzéteheti a saját nézőpontját az interneten, viszont ennek a műfajnak megvan az az előnye, hogy méltó platformot nyújt. Egy színházi előadást, és nem csak egy apró kommentmezőt. Te hogy látod a verbatim színház helyét ma?

Olyan témákról lehet így beszélni, amiknél fontos, hogy a valóság jelenjen meg, és ne más. A rákról is lehetne írni ezer és egy drámát, és írtak is, de egészen máshogy fogadunk be akkor valamit, ha tudjuk, hogy ez megtörtént, ez a valóság egy szelete.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu