„A rák ne legyen tabu, ne legyen stigma” – Ördög Tamás Lengyel Annáról és új előadásukról beszél

Nehéz róla beszélni, nehéz róla megnyílni: a rákbetegség még mindig tabu, akkor is, ha sok tízezer embert érint, és valamiképpen szinte minden családot. A dokumentumdrámáiról ismert alkotócsapat, a PanoDráma még alapítójukkal, Lengyel Annával kezdett ​el dolgozni Kár, hogy rák… című előadásukon, de már nélküle fejezték be. A Trafóban január 14-én látható premier előtt Ördög Tamás rendezővel beszélgettünk.

2020 novemberében mutattátok volna be, végül most kerül színpadra a Kár, hogy rák… című előadás, de ahogy a darab ajánlójában írjátok, „ez már nem ugyanaz”. Tavaly áprilisban ugyanis rákbetegségben elhunyt Lengyel Anna, a PanoDráma alapítója, aki a saját életéből dolgozta ki a koncepciót. Mi történt ezután?

Amikor másfél éve novemberben bezártak a színházak, tíz napra voltunk a bemutatótól. Aztán úgy terveztük, hogy 2021 tavaszán lesz a premier, ez pedig Anna halála miatt hiúsult meg. Viszont köztünk, színészek között kimondatlan egyezség volt, hogy bemutatjuk a darabot, bármi lesz is. Én eleve azért lettem társrendező, hogy ha bármi történik, folytatódhasson a munka.

Változott
a koncepció?

Egészen más volt, amikor Anna még élt. Miután megörököltem a produkciót, rájöttem, hogy nem csinálhatjuk meg ugyanazt az előadást. A Kár, hogy rák… eredetileg Anna történetét dolgozta fel, de rengeteg fikciós elemmel vegyítve, az alaphelyzet szerint egy rákos nő és egy terhes nő barátsága állt volna a középpontban. Viszont a csapat és én úgy éreztük, a második szálra nincsen szükség, csak a valóságra. Szóval levágtunk minden fikciót, visszatértünk a PanoDráma kezdeteihez – a verbatim dokumentarista színházhoz. Rengeteg interjút készítettünk ősszel hozzátartozókkal, családtagokkal, orvosokkal.

Hogyan
válogattatok az interjúalanyok között?

Ismertük Anna életének utolsó éveit, tudtuk, kik azok, akik kulcsszereplők voltak a betegsége történetében. Azzal tisztában voltunk, hogy egy ilyen interjú nagy kérés. Nem maga a beszélgetés, hanem az, hogy utána a beszélgetés színpadra kerül.

Hogyan
fogadtak titeket a megkeresett emberek?

Többségük
örömmel. Vagy jobb úgy fogalmaznom, hogy érdeklődéssel, nyitottsággal. Persze
tudták, hogy verbatim színházat csinálunk, hogy mire készülünk. Hogy ez nem egy
merénylet. És amikor elkészült a szövegkönyv, utoljára még azt is
véleményezhették.

Egy
ilyen taburól beszélni lehetőség is, nem? A rákbetegség és a halál olyan témák,
amikhez csak egy mélyebb beszélgetés árán jut el az ember, ha eljut egyáltalán,
mert sokaknak lehetőségük sem akad erre a beszélgetésre.

Azt
hiszem, ez volt Anna missziója. Fontos volt neki, hogy a rák ne legyen tabu, ne
legyen stigma. Ezért is szervezte meg a nyilvános beszélgetéseket.

Ez volt a Rákparák, ugye?

Igen, a
Katonában. Nyitottan élte az utolsó négy évét is, a közösségi médiában
párbeszédben volt az ismerőseivel. Biztos vagyok benne, hogy erőt is merített
belőle.

Hogy láttad őt a betegsége éveiben?

Furcsa módon egészen kivirágzott, talált egy erős
fókuszt. Úgy láttam, szeretne még csinálni valamit. És azt is láttam, hogy az
utolsó pillanatig hisz abban, hogy ő ezt meg fogja oldani.

Hogy meggyógyul?

Igen, igen. Amikor másfél éve próbáltunk, még az is benne volt, hogy a dráma happy enddel ér véget. Tudta, hogy a leiomyoszarkóma nagyon súlyos rákbetegség, és hogy az orvosok nem sok jóval kecsegtetik. De nem sajnáltatta magát, és igyekezett meglátni a derűt. Az orvosok elmondták az interjúkban, hogy ez is hozzájárulhatott, hogy négy évig élt a betegséggel.

Az előadás alcíme a Brian életéből származik: „Always look on the bright side of life”.

Anna eredeti elképzelése szerint a komédia és a revü
elemeivel játszottunk volna. Azt hiszem, a középkori halálünnepek, a haláltánc
inspirálta: az a hozzáállás, hogy „élek és meghalok, és ha meghalok, vidáman
halok meg”. Rendezőként az érdekelt az anyagban, hogy miként tudjuk
megjeleníteni ezt a mentalitást a színpadon. Több nagy monológból áll az
előadás, szerintem nagyon izgalmasak lettek az interjúk. Amikor ősszel munkához
fogtunk, nem gondoltam, hogy ennyire gazdag lesz, amit kapunk. Remélem, hogy a
néző hosszú és mély utazást él majd át.

Nevetni is fogunk?

Sok nevetés nem lesz. Inkább az érdekelt, hogy beszéljünk erről a taburól, merüljünk el Anna életének utolsó négy évében, és ne csak a felszínt kapargassuk.

Hogyan látod, miként viszonyul a rákhoz a társadalmunk?

Annak, aki beteg, nehéz vállalni. Egyfajta szégyen, mintha fertőző lenne, és aki mégis beszélni szeretne róla, attól gyakran eltávolodik a környezete, mert nem tudja, miként viszonyuljon hozzá. Minél többféle betegséget nevezünk ráknak, minél többféle formáját ismerjük, annál kevésbé megfogható és körvonalazható az egyszeri embernek. Az interjúkban többször elhangzott az is, hogy sokan a legrosszabbra gondolnak, pedig ha rákos vagy, az nem egyenlő azzal, hogy meghalsz.

Mi történt a PanoDráma társulatában, mióta az
alapító nincsen köztetek?

A
korábbi előadásokat is közösségként hoztuk létre, alkotótársai voltunk Annának,
aki legtöbbször a koncepciót hozta. Nem olyan csapat vagyunk, akiket a mindentudó
rendező irányít a saját víziója szerint. Most úgy gondoltam, segít, ha vannak új emberek, már csak azért is, mert az
előadás létrejöttéhez szükségünk volt olyan szemekre, akik nem olyan közelről
vannak a történetben, mint mi. Hárs Anna a kezdetektől ott volt Anna körül, ő Törley-Havas
Sárával végezte a dramaturgi munkát. Urbanovits Kriszta, Bartsch Kata és Szamosi Zsófia
mellett vannak új színészeink, Dobra Mara, Váradi Gergely és Dankó István. A
koreográfia Hód Adrienn munkája, a Willany Leó táncműhely táncosaival.

A verbatim színház lényege, hogy az
előadásokban szóról szóra elhangoznak a forrásinterjúk és a dokumentumok,
körüljárva egy-egy eseményt vagy kérdést. Ma bárki közzéteheti a saját
nézőpontját az interneten, viszont ennek a műfajnak megvan az az előnye, hogy
méltó platformot nyújt. Egy színházi előadást, és nem csak egy apró
kommentmezőt. Te hogy látod a verbatim színház helyét ma?

Olyan témákról lehet így beszélni, amiknél fontos, hogy a valóság jelenjen meg, és ne más. A rákról is lehetne írni ezer és egy drámát, és írtak is, de egészen máshogy fogadunk be akkor valamit, ha tudjuk, hogy ez megtörtént, ez a valóság egy szelete.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu