Düsseldorfi módos zsidó családból származott, textilkereskedő apja őt is erre a pályára szánta. Mikor a családi üzlet csődbe ment, Hamburgba küldték gazdag bankár nagybátyjához. Heinének nem fűlött a foga a pénzügyekhez, inkább jogot tanult és Hegel történelemfilozófiai előadásait látogatta. 1825-ben megkeresztelkedett, és Harry keresztnevét Heinrichre változtatta, erre leginkább az vitte rá, hogy zsidók ekkoriban nem vállalhattak egyetemi oktatói állást – saját bevallása szerint „megszerezte a belépőjegyet az európai kultúrába”.
1821-ben jelent meg első verseskötete, amelyet 1827-ben az unokahúga iránt érzett viszonzatlan szerelem kínjait megéneklő Dalok könyve követett. A könyv, amelyben a szerelmi és tájlíra, valamint a gondolati költészet egyaránt megjelenik, azonnal az irodalmi közönség kedvencévé tette. Prózai írásaiból az elegáns légiességgel megírt, irodalmi szintű úti beszámolói, az Utazás a Harz-hegységben és a Nordsee voltak a legsikeresebbek.
1831-ben elhagyta Németországot és Párizsban telepedett le, ahol szoros barátságot kötött az utópista szocialistákkal és Saint-Simon követőivel. 1835-ben hazájában megtiltották műveinek kiadását, ám ő a távolból is nyomon követte és kommentálta a német politikai élet eseményeit, élete végéig tudósított német és francia lapokat. A kínzó honvágyon iróniával igyekezett felülkerekedni, de 1843–44-ben titokban hazalátogatott beteg anyjához. Ennek emlékét őrzi Téli rege című poémája, amelyben a korabeli német valóság összefoglalását adja. 1841-ben megnősült, de házassága alatt több romantikus kapcsolata is akadt.
Baráti kapcsolatban volt Marxszal, akinek révén megismerkedett a kor leghaladóbb társadalomtudományi irányzataival. Petőfire is jelentős mértékben hatott, mind népi hangvételükben, mind politikai radikalizmusukban hasonlítottak. Ő is olvasott nagy költőnktől, Kertbeny Károly fordításában, Petőfi pedig három Heine-verset fordított magyarra. Heine lelkes versben üdvözölte a magyar forradalmat, példaként állította a németek elé az 1849 októberében című versében: „Ha e szót hallom, »magyarok«, szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog, és mintha trombiták köszöntenének.”
1845-től komoly gerincbántalmak tették elviselhetetlenné életét, valószínűleg szklerózis multiplexben vagy szifiliszben szenvedett. Utolsó nyolc évét félig vakon töltötte gyötrelmes „matracsírjában”, de szelleme és alkotókedve töretlen maradt. Időskori lírája, a Mouche-dalok megható dokumentumai a testi erőn túli szellemi, érzelmi kapcsolatnak.
Heine 1856. február 17-én halt meg Párizsban, a montmartre-i temetőben helyezték örök nyugalomra. Legismertebb költeményeit Schumann, Schubert, Mendelssohn, Brahms, Richard Strauss zenésítette meg. Verseinek egy része fordított utat járt be, s műköltészetből vált népdallá, mint például a Loreley, amely szerző nélkül, népdalként még a hitleri időkben is szerepelt a német tankönyvekben.
Nyitókép: Moritz Daniel Oppenheim: Heinrich Heine költő (1831, részlet)
