Egy nyolcemeletes panelház, egy vissza-visszatérő dallam és három nő, akiknek sorsán keresztül Európa egyik legsötétebb maffiatörténete rajzolódik ki. Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regénye a kilencvenes években játszódik Dunaszerdahelyen, ahol éveken át rettegésben éltek az emberek. Ez a regény az elmesélhetetlenről szól, amiről mégis beszélni kell.
Ha maffiatörténetekről beszélünk, valahogy sosem kerülnek szóba a maffiózók női áldozatai. Azok a nők, akiket az utcáról hurcoltak el, és lettek csoportos nemi erőszak áldozatai. Azok a nők, akiknek eltűnt a párjuk, akik nem tudták megvédeni gyermekeiket a bűnözőktől, vagy akiknek éppen a saját gyerekük vált maffiózóvá. Durica Katarina regénye éppen velük foglalkozik, a női áldozatok sorsán keresztül meséli el a dunaszerdahelyi maffia történetét. A kilencvenes évek elején a csallóközi kisvárosban ugyanis minden nő inkább hallgatott, félrenézett, és csak csendben sírt, mert ez volt a túlélés záloga.
Durica Katarina, a pozsonyi születésű szerző szabadúszó újságíróként dolgozott, amikor elkezdett ezzel a témával foglalkozni, és interjúkat készített a 90-es évek maffiaáldozataival, akik közül sokan akkor beszéltek először a 20-25 évvel korábban megtörtént esetekről.
A száznál is több interjú, és számtalan beszélgetés alapján íródott regény 2018-ban a budapesti könyvhétre jelent meg, és köteteket tíz nap alatt elkapkodták, azóta pedig több kiadást is megélt.
A történetben szereplő három nőalak – Hilda, Júlia, Erzsi – különböző szálakon kapcsolódik a dunaszerdahelyi maffiához, így mind a hárman másképp érintettek az erőszakban. Ezek a szálak azonban több ponton találkoznak, összekapcsolódnak. A mozaikszerűen kirajzolódó cselekmény során rájövünk, ugyanazoknak az eseményeknek az áldozatai ők, csak másféleképpen. „Mivel a regény három szereplője ugyanabban a panelházban él, egymás fölött-alatt, a mindennapok fizikai keretei nagyon hasonlóak számukra (mindenhol ugyanott van a konyha, a nappali), ezért a kezdetektől úgy gondolkodtunk Kovács Krisztinával, aki a színpadi változatot írta, hogy a három színész egy közös térben létezik majd egyszerre, egymás mellett, mégis valahogy elszigetelve, magányosan. Ennek az egymás mellett létezésnek a megteremtése volt a legizgalmasabb, és az, hogy az elmesélt történeteket hogyan lehet a színészi játékkal élővé, jelenidejűvé tenni” – meséli Paczolay Béla rendező.
„Egy súlyos történetet mutatunk be. Felkavaró volt olvasni, épp olyan felkavaró közvetíteni is, és azt hiszem, befogadni is. De sok-sok erőt is lehet belőle meríteni, ebben biztos vagyok, nekem is nagyon sokat adott ez a próbafolyamat” – meséli az előadás legfiatalabb szereplője, a Hildát alakító Márkus Luca.
A rendes lányok csendben sírnak nemcsak felkavaró, hanem felszabadító és felemelő is.
Erőt és bátorságot ad azoknak a nőknek, akik némán tűrték az erőszakot, akik nem merték felemelni a hangjukat, akik szégyenbe burkolózva éltek. Ahogy az író, Durica Katarina megfogalmazta: „a legfontosabb a regényem utóéletében egyértelműen az, hogy beszélni kezdtünk.”
Az előadás a korlátozások feloldása után a Vígszínházban, a Házi Színpadon lesz látható, de a premiert március 13-án bárki megnézheti online, így szélesebb közönség számára, akár külföldről, például Szlovákiából is elérhetővé válik a produkció.
Fotó: Vígszínház / Dömölky Dániel
