Ma már a megfelelő programmal bárki ki tudja színezni a régi családi fotókat, szülővárosa háború előtti képeslapjait, sőt egy ideje az első világháborús filmszalagokkal is hasonló módon járnak el – a múltunk sosem volt ilyen közel.
Amikor a hetvenes évek második felében Karády Katalin filmjeit vetíteni kezdte a Filmmúzeum, még senki sem sejtette, hogy elkezdődik az úgynevezett nosztalgiahullám, az az idő, amikor nem élesíteni akarták a múltat, hanem éppenséggel homályosítani. A Karády-hisztériát elsősorban Hernádi Juditnak sikerült meglovagolnia, a Soha se mondd című, több százezer példányban elfogyott kislemezsláger után (Mészáros Márta Örökség című 1980-as filmjének betétdala) a Hungaroton lemezszerződést ajánlott Hernádinak, és hogy karádysabb legyen a hangzás, recsegős-gramofonos effekteket kevertek rá – tehát nem rekonstruálni akarták a múltat, hanem imitálni. Ugyanezt tette a Hungária is. A zenekar sikertelenségek sorozatát követően (Fenyő számos megújulása vallott kudarcot, még egy Beatles-imitátor koncepcióval is előálltak) megcsinálta a magyar poptörténet egyik legkreatívabb vállalkozását 1980-ban, egy non stop rock and roll partit.
A Hungária minden képzelet felülmúló sikere (az 1982-es Aréna című albumuk már előrendelésben is platina lett) sikerének origója azonban nem a Karády-jelenség volt és az azzal párhuzamosan elterjedt neobarokk hatású, csavart oszlopokkal díszített bútorok járványa. Itt sokkal inkább a Grease című film 1978-as világsikere, ami arra ösztönözhette Fenyőt, hogy a Beatles gombafrizura helyett a brillantinnal és Velmetina zselével belőtt ködvágó hajakra szavazzon.
Amikor 1956-ban a világ boldogabbik fele a rock and rollal lázadt a fridzsiderkapitalizmus ellen, akkor mi egy másik forradalommal voltunk elfoglalva.
Volt mit bepótolni az Amerikát és annak kihelyezett közigazgatási központját, azaz Nyugat-Berlint is megjárt Fenyő Miklósnak, aki visszatért az alapokhoz. Akkor, amikor már éppen ráéreztünk a nyolcvanas évekre, amikor divat lett az Adidas úszónadrág és a Speedo (utóbbiról a termál medencében levált a logó), jött Fenyő, és rehabilitálta a fecske rövidnadrágot, és szinte mindent, ami az ötvenes évek Magyarországán kivételesen nem volt borzasztó.
Apropó, fecske! Az ötvenes és hatvanas években a gyerekeknek a fecske jelentette a rövidnadrágot, az úszógatyát és az alsónadrágot is egyben. Jól példázza ezt, hogy az ifjúsági filmek egyik gyerekszereplője, a zacskós tejjel sorban álló Kovács Krisztián is ezt viselte a filmvásznon. Na, és az a bizonyos vietnami papucs! A korszak címerállata is a fecske volt, az elsős olvasókönyvben is a fecske formáját követve gyakoroltuk be az f betűt. Szóval, amikor Magyarországon a hatvanas évek elején a rock and roll még csak egy tánc volt, feltűntek Budapesten és a Balaton partján a nyugatot majmoló tinédzserek és a Cinecitta filmstúdió rendezőire emlékeztető külkereskedők, amikor a Rocco és fivéreit nézték szüleink az A Hard Days Night helyett, amikor angol nyomású lemezekhez még nem jutottunk hozzá, de az olasz és a francia filmekben már ott volt az a kívülálló, életművész attitűd, ami már majdnem rock and roll volt, no, akkor úgy tűnt, hogy a Balaton tényleg tenger, és nem egy olyan tó, amiben le lehet mosni a Zsigulit.
Hogy miért akart mindenki újra és újra a rajtvonalra állni, azaz visszamenni az ötvenes, majd sokkal inkább a hatvanas évekbe? Mert a korszak eleve az idillt sugározta. Azt mondta, hogy ahol élünk, az maga a Riviéra.
Ezekben az években nemcsak a zene volt mindenkié, hanem a legnagyobb magyar tó is. A Balaton lett a vágy titokzatos tája, a magyar filmekben olyan rendszerességgel tűnt fel, mintha előírta volna a kor turisztikai ügynöksége, ahogy a filmgyár a végefőcímet. A Bacsó-féle Szerelmes biciklistáktól a Szezon című, 2004-es Török Ferenc filmig a Balaton volt a földi paradicsom, a végcél, ahová az embernek el kell jutnia ahhoz, hogy megigazuljon, és hogy elfogadja azt, ami van, a Kádár-kor munkásőr-egyenruhára emlékeztető szürkéjét és az éjszakák hideg neonfényét.
A nosztalgiaérzés már akkor megszületett, amikor még a jövőbe tekintettünk, és az arccal a vasút felé azt jelentette, hogy vigyázzunk, amikor az ötven négyzetméteres nyaralónkból a kempingszékkel a kezünkben megpróbálunk a síneken átkelve eljutni a Balaton partjára. Mert ide hordtunk mindent, ami már nem kellett, az emlékeink tárgyi bizonyítékait, a csetreszeket, az alig duruzsoló rádiót.
A nyaraló lett az élet második színtere. Ide kerültek azok a tárgyak, amelyek otthon már nem fértek el.
Ha valamit lecseréltünk, egy hűtőt, egy mosógépet, már vittük is a tóparti házba, ami egy sajátos szocialista zero waste kultúrát honosított meg. Minden tárgy kapott még egy esélyt a Balatonon vagy a mátraverebélyi családi menedékházban. Ha vettünk egy színestévét, a fekete-fehéret már pakoltuk is be a Skodába, apu vitte is a hétvégi házba. Szóval a nyaralók önmagunk múzeumai voltak. Beléptünk a tíz évvel korábbi életünkbe. Ki kell tehát jelentenünk, hogy már azelőtt létezett a Balaton-retró, a Duna-kanyar-retró, a mátraverebélyi retró, hogy azt a rendszerváltás után feltalálták volna.
A nyaralókban kikapcsolódni olyan volt, mint egy időutazás. Részint a saját gyerekkorunkba, részint szanált használati tárgyaink és bútoraink világába, azaz tíz évvel azelőtti univerzumunkba. Mondjuk abba az időbe, amikor megházasodtunk, amikor a párunk még azt leste, hogyan kedveskedjen nekünk, és kávéba mártott kockacukrot tett a szánkba, mielőtt nekiálltunk volna, hogy az aranycsíkos durit pohárból kihörpintsük a feketét.
A hetvenes években már senki nem beszélt a két háború közötti Horthy-barokk és a Bauhaus különös vadházasságáról, a napszítta olajzöld zsalugáterekről, amikor a bárok a bajkonuri hotel presszóját juttatták eszünkbe. Amikor lefőzték az Omniát azon a bizonyos Herendi-porcelánnal burkolt Transelektro kávéfőzőn, azt gondoltuk, hogy éppen a szputnyikot lövik ki a balatoni aranyhíd fölé a dolgozó népnek, meginni egy dupla habos kávét. Hozzá a Lánchíd konyak a tűző napon pedig maga volt a súlytalanság.
Vajon mi a titka annak, hogy ha megszólalt a rádió esti mese szignálja, olyan meleg érzés fogott el bennünket, mint amikor hároméves korunkban anyánk betakart a citromsárga színű kacsás pléddel…? Az sem számított, ha Sokol rádión hallgattuk, ami úgy berregett, mint egy kis ventilátor apu irodájában. Közismert kép: elmacskásodott befőttes gumival a rádióra erősített Perion zsebtelep. Kivitte a család a téglagyári tavak mellé a hajnali horgászáshoz, így a halak is meg tudták hallgatni a vízállásjelentést. Talán érdekelte is őket. Az étlapon a Kossuth és a Petőfi volt, magasan, a Badacsony tetején talán a Szabad Európa is bejött, így megtudhattuk azt is, hogy hol van a 301-es parcella és hogy milyen nagy siker volt az Egyesült Államokban az E. T. Mindig volt némi vibrálás az éterben, akárhogy is tekergettük, olyan volt, mintha nem is a szolgálatok hallgattak volna le minket, hanem E. T. rokonai a Marson túl.
A Sokol családtag volt: napozáskor meghallgattuk a Szabó családot a nyaraló tűzforró betonerkélyén, és meghallgattuk azt is, hogy miért olyan drága a Lehel piacon a hónapos retek. Közben beszerkesztették Zorántól az Én városomat, így aztán akkor is Pesten éreztük magunkat, ha éppen onnan menekültünk el. Egyik betonplaccról a másik betonplaccra. Nekünk persze a zsebpecázás izgalmasabb volt, mint az üvegbotos, profi horgászás. Nem is az volt a lényeg, hogy fogjunk néhány méretes pontyot, hanem az, hogy egy olyan állat került a horogra, amely a semmiből jött elő, akár egy negyven éve elsüllyedt bombázógép pilótafülkéjéből. Ha az aprócska horog beleakadt a hínárba, a damil elszakadt, és úgy lengedezett a szélben, ahogy a kazettaszalagok lomtalanítások idején.
Így, a vége felé tegyünk egy nem is olyan merésznek tűnő kijelentést: Magyarországon nincs retrómánia. Már csak azért sem, mert a retró életünk szerves részévé vált. Evidencia. Benne élünk. A Móra Kiadó évtizedek óta jelenteti meg az 1989 előtt publikált könyveinek hasonmás kiadásait; a Tisza cipő, a Gyöngy üdítő, a Márka és még egy sor ilyan márka él közöttünk – ezek az úgy nevezett brandek túlélték az internetet és a streamingszolgáltatásokat is. Ma már a nyolcvanas évek Fanta, Levi’s, Polariod logója látható a pólókon, a kapucnis felsőkön, de ha akarjuk, a fürdőszobában csak olyan illatszereket használhatunk, amelyek megtalálhatók voltak egy építőtábor zuhanyzójában is, még 1982-ben. Lehet, hogy a nagy öregek elmondása alapján él egyfajta visszavágyódás egy olyan korba, amelyben nem volt teljesítménykényszer, amikor nem vártak el egy bolti eladótól három középfokú nyelvvizsgát, amikor még nem kellett e-számlát kitölteni, és legalább húszféle jelszót elraktározni.
Visszatért a bakelit lemez is, csak éppen vinylnek hívjuk, és együtt „lapoznak” a lemezbörzéken a hatvanas vinyl veteránjai és a húszéves bakelitbrigantik, hogy ne csak a kisgyerekes anyukáknak legyen jó egy garázsvásáron beszélgetni a gyerekholmik között turkáló kismamákkal, hanem a nagyobb és az egészen nagy fiúknak is. Az örök fiatalok elmondják Piramis-kislemezeket szorongatva, hogy felülről, többek között úgy próbálták lejáratni a rock and rollt, hogy a KISZ-klubok vezetői is „csörömpölő zenészeknek” és „borzas hajú huligánoknak” nevezték például az Omega tagjait, és azt mondták: a műfaj múló divat, nem fog gyökeret ereszteni a szocialista kultúrában.
Ma már viccesnek tűnik, és talán sokan azt is gondolják, hogy valóban szórakoztató volt a „farmervita” abban a korszakában, amikor egyedül a zenészek mehettek be a Budai Ifjúsági Parkba farmerben, mert nekik az volt a munkaruhájuk. Később pedig már a lemezlovasok és a technikusok is, így tágítva a kört, hogy aztán lassan az egyetemek előadóiban is megjelenjenek a torzonborz, '68-as korosztályhoz tartozó előadók. A felülről irányított boszorkányüldözés akkor ért véget, amikor 1970-ben Kádár egy ifjúsági gyűlésen kijelentette: „Mindenki olyan hosszú hajat hord, amilyet akar, csak mossa.”
Nyilvánvaló, hogy egy Boney M-es zsebtükör nem a legjobb tájékozódási pont, ha valóban meg akarjuk ismerni a hatvanas és a hetvenes éveket, de az ellen sem emelhetünk kifogást, ha valaki a kulturális hulladékfeldolgozás gyanánt vitrinekbe gyűjti az adott kor kacatjait, hogy aztán szertartásosan elővegye a gyerekeinek, akik újra csak meg akarják szagolni az Opera Luxus kölnit és a gyöngyvirág szappant.
Az emlékeket el kell tenni, osztályozni, rendszerezni kell. Csak akkor tárul fel a tér, ha a megfelelő helyekre rakjuk a tárgyakat és ezekkel együtt a hozzájuk tapadó emlékeket. A pakolás olyan, mintha téglákat raknánk egymásra, azaz építenénk. Saját generációnk múzeumát és a privát élmények emlékszobáját.
A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2022/10. számában olvasható.
A fotók forrása a Fortepan.
