Álmodtál egy világot magadnak. Milyen volt az, és milyen a mai?
Ez attól függ, hogy milyen távolságból nézzük. Az a kérdés, hogy innen, a konyhából vizsgálod a valóságot, vagy irány a sztratoszféra, ahonnan már látod a Földet, és onnan tekintesz le rá. Persze ha abból az aspektusból nézzük, hogy én honnan indultam, és mi a helyzet most a világban, akkor nem sok mindenben látok különbséget. Azt viszont ki kell emelnem, hogy a Kárpát-medence számomra a világ egyik legszebb, legáldottabb és legvédettebb helye, hála érte a teremtő Istennek. De ha most körülnézünk, rálátunk azokra a dolgokra is, amik nem sokban különböznek attól, ami miatt mi megírtuk a Minden sarkon, az Ítélet vagy a Torony című dalunkat. Úgy gondolom, hogy jelenleg a vaskor legalján vagyunk, ez pedig az én hitvilágom szerint a nihil korszaka, amikor az emberek erkölcsi nullákként fityegnek a levegőben. Nem érdekli őket, hogy honnan jöttek, miért vannak itt és merre tartanak; semmi más nem érdekli őket, csupán az egójuk. De hol van a mi, hol van az együtt? Hol van az, amit mi értéknek nevezünk, amire támaszkodni lehet? Hiszen mit ér egy fa gyökértelenül?
Az igazi siker az, ami másoknak is örömet szerez. Az igazi előadó dolga utat mutatni a fény és a szabadság felé. Milyen érdekes, hogy hatezer év óta a megsemmisülés felé hajtják az emberiséget. Az pedig amolyan birkamódon megy előre. Valaha volt az Isten, az ember, az egyén és a pénz, ezek így szépen egymás alatt. A sorrendet mára megfordították: fent látjuk a pénzt és az egyént, legalul az isteni létezést. A lélek, a tudat végtelen, a létezés is végtelen, az emberi élet pedig csupán porszemnyi idő. A teremtés maga a valóság, az energia, a fény. A Vasgyárból először öntudatlanul, de nagy szenvedéllyel, később egyre tudatosabban jutottam el oda, ahol ma vagyok.
Néhány évvel ezelőtt Gyergyóújfaluban lépett fel az Edda. A koncert többórás csúszással kezdődött, emiatt a felénél nagyjából éjféltájt tartottatok. Előző napon távozott el az édesanyád, másnap pedig a születésnapod volt. Bár csupán 13 éves voltam akkor, tisztán emlékszem, akkor azt mondtad, bármi is történjen az életedben, a szomorú és a boldog pillanataidban is egyetlen dolgot tudsz tenni: ha hívnak, indulsz Erdélybe.
Minden normális érzületű ember életében fájdalom, ha azok, akiket nagyon szeret, átmennek a másik oldalra. Ma már talán könnyebb lenne feldolgoznom a halálát, akkor viszont nagyon nehéz volt, mert világéletemben anyás gyerek voltam. De most is itt van velem, soha senki nem választ el tőle, legalábbis az anyagi lét biztosan nem. Aznap este persze nem tudtam elaludni. Kimentem az éjszakába, és az égbe kiáltottam az összes fájdalmamat. Kértem édesanyámat, hogy segítsen; nem tudtam, hogyan fogok énekelni… És segített. Emlékszem, hogy azt üzente, az ő legnagyobb boldogsága az, amikor énekelek. Persze a sátorban, a színpadra állás előtt nem tudtam, hogy mit fogok csinálni odafent. De akkor egyszer csak az az erős üzenet érkezett, hogy „menj és énekelj”. Akkor bizonyosságommá vált, hogy nekünk ez a dolgunk: fel kell mennünk a színpadra zenélni.
„Pálinka, bor, kenyér az asztalon. / Könnyek között, de én nem búcsúzom.” Ezt a két sort az Erdély felé című Edda-dalból idézem. Az egész dal azt sugallja, hogy minden, ami jó, Erdélyben található.
A jót mindenhol meg lehet találni. Ez is aspektus kérdése: amire figyelsz, az történik veled. Ha a jóra figyelsz, megvan az esélye, hogy jó dolgok találnak rád. Persze nem mondom, hogy nekem mindig sikerül. Talán nem is a jó szó a megfelelő, inkább azt mondom: nyugalmat találok. Átlépek az emberek által kirajzolt, határnak nevezett tébolydán. Ez volt akkor is, amikor először, a Ceaușescu-rendszer végén átléptünk a határon, és több száz kilométeren keresztül sötét volt, csupán kékes-lilás füst szállt a magasba a gyárakból. De akkor is úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Egy „pünkösdi fénybeállás” után, hazafelé írtam meg az Erdély felé című dalunkat. Ma már nemcsak testi és lelki boldogság elindulni Erdély felé, hanem nagy tisztesség is, hiszen megkaptam a tiszteletbeli székely címet.
És mi az, amit az általad őrzőknek nevezetteknek köszönhetsz?
Úgy gondolom, sőt tudom, hogy ha az őrzők, a déliek, az északiak, a keletiek és a nyugatiak: a Felvidék, a Vajdaság, Erdély és a Délvidék nem lettek volna az elmúlt évtizedekben körülöttünk, akkor már rég nem lenne a mag, a magyar. Emiatt is nagy tisztelet és szeretet van bennem irántuk.
Pár hete dedikálás után nagydarab gyerek jött oda hozzám, és arra kért, hogy segítsek neki megértenie az istenhitemet. Azt mondtam neki, hogy így sokkal könnyebb. Mintha lenne egy láthatatlan barátod, magyaráztam, akire mindig számíthatsz, és ha nem holnap reggel, akkor majd holnapután választ kapsz tőle a kérdéseidre. Megeshet, hogy akkor sem jön válasz, de öt vagy tíz-húsz év múlva, ha visszanézel, valószínűleg az értelmetlen dolgok is értelmet nyernek majd.
Én így vagyok magammal, a székelységgel, az emberekkel és a Jóistennel. S talán azért is boldogságosabb egy kicsit Erdélyben, mert ha néhány napot Farkaslakán vagy Sepsiszentgyörgyön tölt az ember, többet megért a világból, mint bárhol máshol. Közel kerülök a természethez, az emberekhez; a tekintetek, a lelkek, az aurák összekapcsolódnak.
„Az igazi siker az, ami másoknak is örömet szerez. Az igazi előadónak a dolga utat mutatni a fény és a szabadság felé”, mondtad. Ugyanez a rockzene küldetése is?
Ez ismét nézőpont kérdése. Ha most nyolcan elolvasnánk ugyanazt a könyvet, és elkezdenénk róla beszélgetni, minden bizonnyal nyolcféleképpen emlékeznénk a benne megírt történetekre. A rockzene is pont ilyen: ki hogyan fogja fel. Én lehetőségként fogom fel. De az biztos, hogy nincs két ugyanolyan rockzenekar: a rockzene a pillanat varázsa. Ha úgy lenne kedvem, ebből a beszélgetésből is írhatnék dalt, és szombaton már játszhatnánk. Ezt semmilyen más műfaj sem képes megtenni. Egy színdarabnak vagy filmnek, mire megvalósul, már nem biztos, hogy köze van a valósághoz. Ezért tartom óriási lehetőségnek a rockot: lehetőséget ad százakhoz és ezrekhez szólni. Most, az életem harmadik harmadában már tudom, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt és merre tartok, mi a dolgom. Ez a szolgálat. Nem mindig kellemes, nemcsak tapsból és sikerből áll. Arra kötelez, hogy bizonyos dolgokat kimondj, hogy odaállj ügyek és a nemzeted mellé.
Az 1990-es évek végén a mulatós zenevilágot is felfedezted. Hogyan élted meg a rock és a mulatós közti különbséget?
A világ egyre jobban befedi a létezést szürkével. Egyre kevesebbet tudunk felhőtlenül nevetni. Engem úgy neveltek, hogy büszkén vállaljam azt, ahonnan indultam. Anyukámék sokat mulattak, énekeltek, én ezt tanultam otthon. Szólt a Pacsirta rádió, és 12 éves koromra tudtam az általuk énekelt dalokat. Szerintem A vén cigány című dalt olyan lelkiségű ember írhatta, és olyan állapotban, mint amilyen én voltam, amikor a Hűtlent írtam. Ezek a dalok számomra értékesek, ezért nem teszek különbséget a két műfaj között.
A másik pedig az, hogy én mindig szerettem, imádtam mulatni. Mi ezt privát dolognak tartottuk, de akkor, amikor Lajcsi eljött az esküvőnkre, és látta, hogyan mulat a család, megkért, hogy menjek el hozzá a Dáridóba, és segítsek neki, mondván, mekkora dobás lesz, ha rockzenész énekel a műsorban. Gondolkodás nélkül elvállaltam. Persze ilyenekbe csak akkor érdemes belekezdeni, ha jól csinálod. Csináld jól, a lehető legjobban. Bangó Margittól kezdve mindenkitől azt kaptam, hogy még a cigányok között is kevés van, aki így csillog. Margit egyenesen megköszönte nekem, hogy ilyen magas szintre emeltem a dalvilágukat.
Büszkén énekeled: „Mi vagyunk a rock, / mi vagyunk az élet.” Ma mennyire a rock az élet?
Az egyik elődöm azt mondta, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. Én tökéletesen egyetértek ezzel. A rockzene kifejező, direkt, naprakész, így mindig lesz nálunk helye. Az Edda-koncertek pedig azért különlegesek, mert generációkat hoznak össze. Ott vannak a négy-öt éves kisgyerekek, a fiatalok, a szülők és a nagyszülők is. A kis keresztlányunk, Alma, aki négyéves, szívvel-lélekkel énekli a Karácsony című dalunkat. Egyszer egy 15 éves lány azt mondta a dalainkra, hogy IBÉ-sek, azaz időtállók, boldogítanak és életeket változtatnak meg.
A magyarságtudat mint hangsúlyos motívum csupán a századforduló óta van jelen a zenekar dalaiban. De mióta hangsúlyos a te életedben?
Engem édesanyám és édesapám hitben nevelt. Gyerekkoromban ministráltam; katolikus, keresztény ember vagyok. A szüleim neveléséből fakad a magyarságtudatom is. Édesanyám a lágyabb, moll, édesapám pedig a dúr hangok felé mutatta az utat.
A dalaitok generációkat kötnek össze. Mi az összhangteremtés titka?
Ami hajt, az a szenvedély, amely elég fontos energia. A többi meg adottság, kapott talentum, amelyet sokaknak megad a Jóisten, csak nem gazdálkodnak vele jól. Az is lehet, hogy eltévednek az úton, esetleg amikor odaérnek, ahol már meg kell szólalni, fel kell vállalni dolgokat, azt már nem merik. Én viszont bevállalós fajta vagyok, ilyennek születtem.
„A legfontosabb, hogy az ember jelen legyen a saját életében.” Ez abban is segít, hogy egyaránt önazonos tudj maradni az életben és a zenében?
Ez volna a jelenlét. Csattos Ilona fogalmazott így, Christian mesterem pedig figyelemnek nevezi. A múlt elmúlt, az már megvolt. Nem tudsz rajta változtatni, viszont a jövőn még igen. Ahhoz viszont figyelned kell a jelenre. És persze lehet, hogy ötöt lépsz előre, aztán kettőt hátra, de akkor is haladsz előre, és ha figyelsz, egészen jó kis jövendőt tudsz összedobni magadnak. Most sincs számomra annál semmi fontosabb, mint ez az interjú. Nem azon töröm a fejem, hogy hova kell mennem kettőkor, mit kell csinálom holnap vagy szombaton, hanem minden energiámmal itt vagyok, jelen vagyok.
Az Edda Művek 2024-ben ünnepli az ötvenedik születésnapját. Mire a legbüszkébb a zenekar, és mire vagy büszke te?
Ha valóban arra vagy kíváncsi, hogy mire vagyok a legbüszkébb, akkor elmondom: a húszéves fiamra, aki most érettségizett. Épp az iskola felé jártam, amikor végzett, és arra gondoltam, elhozom. Már jöttek le a lépcsőn, amikor odamentem, és köszönni akartam neki. Az volt az első kérdése, hogy hol marad az ölelés. Aztán odajött hozzám, és szív a szívre megöleltük egymást. Ez az én legnagyobb győzelmem.
Persze az ötvenéves Edda se kutya. Azt szintén égi ajándéknak tekintem. Márciusban, 9-én ott lesz a koncerten a vasmag, az Edda tábora. S mivel játszottunk már néhányszor az Arénában, tudjuk, hogy mitől lesz ízes az este. A koncertjeink már szertartások: szert tartunk a boldogságnak és a szeretetnek. Christian mesteremtől megtanultam, hogy a szeretet az egyetlen valóság. Én teszem a dolgom, ezen az úton járok. Velem is megesik, hogy besározom a csukámat, de megpróbálom róla a sárt levakarászni. Ebből nem engedek. Már az odaátra gyűjtök: „Mert semmi valódit nem fenyegethet veszély. / Mert semmi nem valódi nem létezik. Ebben rejlik Isten békéje. / Minden Forma elenyészik egyszer. / Ha ezt megértetted, legyőzted a Világot. / Átjutottál a Túlpartra.”
A teljes interjú a Helyőrség.ma oldalán olvasható.
Megjelent a Magyar rocktörténet című képregénysorozat első része, amely a ’60-as, ’70-es éveket, a magyar rock hőskorát mutatja be. Írta: Kántor Mihály. Rajzok: Szabó Csaba és Fritz Zoltán. Művészeti vezető: Futaki Attila. Előszó: Jávorszky Béla Szilárd. A kiadvány főtámogatója a Petőfi Kulturális Ügynökség.
