Jó, hogy van, ami változatlan – a Hulló levelek közben ez járt a fejemben. Nagy-nagy hálával gondoltam erre, főleg a főhősnő asztali rádiójából (!) megszólaló, az oroszok embertelen ukrajnai bombázásairól tájékoztató híreket hallva. Lelki füleimmel már hallani vélem a kritikákat, hogy Kaurismäki folyton önmagát ismétli: karakterei filmről filmre lépkednek, stíluselemei untig ismertek, és a cselekményszövés terén se várjunk tőle nagy meglepetéseket. Woody Allen jutott róla eszembe, meg az a sok okosság, amellyel „a régi, a nagy mestert” össze szokták hasonlítani a maival, aki már csak utánozza, amit „a régi, a nagy, az igazi” csinált. Pedig talán csak annyi történt, hogy önmaga maradt. Vagy hogy ők ketten olyan filmesek, akiket éppen előszeretettel választott hőstípusaik, témáik, „manírjaik” és szemléletmódjuk tesz megkülönböztethetetlenné.
Nagyon vártam ezt az új találkozást, és évtizedes ismerősnek kijáró örömmel üdvözöltem Kaurismäkit. Nehéz leírnom azt a meghatódást és ujjongást, amit amiatt éreztem, hogy nem változik, és hogy ebben egyszerre van dac és humor. Önirónia. Karel Čapeknek ahhoz az öreg nyomozójához hasonlít, akit hiába buzdít a fiatal kolléga új módszerek alkalmazására, ő még csak elgondolkodni sem hajlandó az ötleten. Miért kellenének új módszerek, ha a régiek beváltak? Mi indokolná a tiktokozó nagymamák „korszerűségére” vonatkozó általános lelkesedést? Miért kellene mindenáron haladni a korral?
A Hulló levelek első félórájában azt hittem, hogy a cselekmény a múltban játszódik, annyira retrónak tűnik benne a környezet, a berendezés, a tárgyak és a viszonyok (köztük az emberiek is). Idővel kiderül, hogy mobiltelefonjuk azért már van a hősöknek, de valljuk be, ezzel túl nagy kockázatot nem vállalt a rendező: mobil már a 2002-es A múlt nélküli emberben is lehetett volna (és persze nem volt). Hollandiai nővérem kábé tízéves késéssel vett magának okostelefont, és itt-ott még ma is láthatunk nyomógombos „butafon”-tulajdonosokat, vagyis lehet, hogy sok esetben csak fáziskésésről van szó.
A külvilág nyomása végül erősebbnek bizonyul a megszokásnál, a korábbi világunk kimegy alólunk, és ahhoz, hogy az újban otthon érezhessük magunkat, alkalmazkodnunk kell. Kaurismäki azonban nem akarja otthagyni régi jó világát, és jól teszi. Mi sem éreznénk magunkat jól egy új Kaurismäki-világban. A háborús rádióhírek talán éppen ahhoz kellenek, hogy – emberrablók aznapi újságjához hasonlóan – megerősítő jelzését adják: semmi tévedés, rólunk van szó itt és most, 2023-ban. Rólunk, finnekről, európaiakról; rólunk, egyszerű emberekről, a mi mindennapjainkról, boldogságvágyunkról, félénkségünkről, jóravalóságunkról, jobb sorsra érdemes voltunkról, önsorsrontásunkról – és a megváltásról, amit egymásnak kínálhatunk.
Kaurismäki minden filmjében biztos kézzel keveri ki mágikus elegyét, és annak egyetlen eleméről sem mondhat le, ha a hatásról nem akar lemondani. Hősei a társadalom alsó rétegeihez tartozó, tisztes szegénységben élő, dolgozó emberek. Nem tűnnek túl elhivatottnak, de a munkájuk nem is kínálja számukra az önmegvalósítás esélyét. (A munka Kaurismäki felfogásában valami elidegenítő, az embert eszközzé tevő, kényszerű tevékenység.) Karakterei nem szaporítják a szót, de amikor megszólalnak, kiderül, hogy mennyire okosak, szellemesek, érzékenyek. Helyzetük és szépségük, nemességük fájó ellentétben van egymással.
A múltjukról annál többet, mint hogy nem kényeztette el őket az élet, nem tudunk meg. Az viszont jól átjön, hogy ezt sztoikusan viselik, és még nem adták fel. Hogy mi táplálja bennük a reményt? Kizárásos alapon az, hogy ha ők ilyenek, vagyis léteznek ilyen alkatú, helyzetű, minden kudarcuk ellenére reménykedő emberek a földön, akkor nem kizárt, hogy egyszer képesek lesznek a lelki társukat megtalálni. Mert – és ez is nagyon fontos – rettentően egyedül vannak. Magányukról, szomorúságukról csak finom jelzéseket kapunk, mert befelé élnek és szemérmesek. És talán azért is, mert csak egy-egy barát van mellettük, és az is ugyanolyan szerencsétlen, mint ők.
Kaurismäkinek kiváló érzéke van a groteszkhez és az abszurdhoz; humorának fontos hatáseleme az, hogy párbeszédei egyszerre életszerűtlenek és életszagúak, közvetlenek és elemeltek, nyersek és kifinomultak. Nem mindig hihető, hogy valóban elhangozhatnának, és kikacsint mögülük az író-rendező. Az, hogy így incselkedik velünk, hogy szereplői mögé rejtőzve is jól felismerhető akar maradni, a rumos cseresznye a tejszínhab tetején: az összetéveszthetetlen Kaurismäki-hatás.
Amelynek alapja az agyonverhetetlen optimizmus. Tekinthetjük naivnak, kevéssé életszerűnek, de az biztos, hogy mély emberismeret húzódik meg mögötte. Olyan optimizmusról van szó, amelyért alaposan meg kell küzdeni.
Régi kedves tanárom mondta egyszer: teológusok között valaha ádáz viták zajlottak arról, hogy ha valaki megpróbálja a szekerét egy kátyúból kihúzni, hogyan segít neki ebben a mindenható Isten? Hiszen ha ő maga teljes erőből húzza (és így kihúzza), ahhoz már mit tehet hozzá az Isten? Ha viszont valójában az Isten húzza ki a szekeret a kátyúból, akkor az emberi erőfeszítésre egyáltalán miért van szükség? A válasz: nem ellentmondás azt feltételezni, hogy mindkét fél teljes erőből húzza a szekeret, és ez vezet a sikerhez – és hogyha akár az egyik, akár a másik oldalon kisebb erőt fektetnének be a cél érdekében, a szekér nem mozdulna meg.
Ez Kaurismäki bölcsessége is. Noha úgy gondolja, hogy bizonyos emberek egymásnak vannak teremtve, és a találkozásukat magasabb helyről rendelték el, ez nem jelenti egyben azt is, hogy nekik maguknak nem kell minden erejüket latba vetve egymásért és közös boldogságukért megküzdeniük. Sőt még emberi erőt csaknem meghaladó próbatételekkel is kénytelenek időnként szembenézni, és kizárólag azért képesek velük megbirkózni, mert az ember reményei mindig túllendülnek a reális lehetőségei határain, és így transzcendens jellegük letagadhatatlan. Az ember valami több, mint csupán ember. Létezésének korlátai, nemegyszer megnyomorító körülményei, megrögzöttségei és önsorsrontásra való kivételes képessége folytán ugyanis szinte esélytelen lenne arra, hogy boldog legyen – és mégis, még ebben a beszorítottságban és gúzsba kötöttségben is szabad arra, hogy a sorsáról döntsön. Hogy azt, amitől több, sőt végtelenül több lehet, mint egyetlen esélyét megragadja. Ezt az esélyt pedig a másik ember hordozza, aki miatt érdemes változni, kockáztatni, az átugorhatatlannak tűnő szakadéknak is nekirohanni.
Csodálatosnak tartom, hogy Kaurismäki ennyire elrugaszkodik a valóságtól, mert egy másik, igazabb, valóságabb valóságba való átkompoztatásunk a célja. Nagyszerű, hogy semmit sem tesz a korszerűbbé válása érdekében, és hogy notórius módon újra meg újra, filmről filmre elmondja ugyanazt a történetet. Hogy hőseiül ágrólszakadt, csetlő-botló hősöket választ, akiknél titokban talán mind kiválóbbnak, élelmesebbnek hisszük magunkat. Nála tiszta, a végsőkig csupaszított az alapképlet, mert mindenkinek annyira kevese van, hogy a boldogságán kívül nincs miért aggódnia. Talán ez a magyarázata a múltba ragadásának is: hogy kizárólag az örök emberivel akar foglalkozni. Színészeit is szinte eszköztelen játékra instruálja. Kevés szó, kevés gesztus, sok mély értelmű csend, felszín alá szorított, de kitartóan parázsló érzelem. Sok-sok hit és bizakodás, noha alapjuk nemigen látszik.
A Hulló levelek szerelmespárjának egymás felé indulása vakrepülés. Alig ismerik egymást, és több minden szól amellett, hogy eltűnjenek egymás radarjáról, mint hogy összekössék az életüket. Úgy tűnik, olyasmit tudnak, amit nem tudhatnak, vagyis hogy a költöző madarak ösztönével, teljes tudatlanságban, mégis nagy bizakodással indulnak útnak reményeik földjére.
