A sok könyv írásának nincs vége – megnyílt a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
„A sok könyv írásának nincs vége” – a Prédikátor könyvének több mint kétezer éves mondatával nyitotta meg Visky András október 1-jén a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált. A mondat akár a következő négy nap programjának leírása is lehetne: a fesztivál 130 kiállítóval, csaknem kétszáz programmal és mintegy négyszáz dedikálással költözött be új helyszínére, a Hungexpo C Kongresszusi Központba. Idén Németország, Ausztria és Svájc közösen díszvendég, a fesztivál díszvendég írója pedig Colm Tóibín, aki a megnyitón átvette a Budapest Nagydíjat.
Visky nem egy kétezer éves könyvpiaci borúlátást hallott ki a bibliai mondatból: annak iróniájára figyelt fel, hogy a könyvek hiábavalóságáról éppen egy könyv végén olvasunk. Hiszen ki tudja, milyen felismerésre jutunk egy ki tudja, mikor megírt, ki tudja, melyik következő könyvből?
„Csak a történetek tudják életben tartani a szavak valódi értelmét” – fogalmazott.
Gyerekkori látomását idézte fel, ahogy a könyvekből kiszabaduló betűk elmenekülnek, majd egyszer visszatérnek, és újra szavakká, mondatokká rendeződnek. Felnőttként már nehezebb kérdést tett fel: ki véd meg minket, ha éppen a betűk és a szavak hagynak magunkra?
Visky a nemrég, augusztus 26-án elhunyt Nádas Péterre is emlékezett, akinek – mint mondta – kimondhatatlanul sokat köszönhet. Nádas Szépírás mint hivatás című esszéjének egyik gondolatát idézte fel: harmóniára, szabadságra és függetlenségre törekszünk egyszerre, ezért aligha lehetünk harmonikus lények; „tépett lények vagyunk, készek az önpusztításra és a világpusztításra”. A gondolat végül Visky egész beszédét összefogó kérdésbe futott bele: ki véd meg bennünket önmagunktól?
Egy nyelv, több ország
A választ persze egy könyvfesztivál sem tudja megadni, de a megnyitó következő felszólalói mintha ugyanannak a lehetséges válasznak különböző változatait keresték volna. Alexander Renggli svájci, Alexander Schönfelder német és Astrid Harz osztrák nagykövet beszédében is visszatért a közös nyelv, a kulturális kapcsolatok és a határokon átjáró történetek gondolata. A német nyelv ezúttal nem egyszerűen három ország közös nevezője: olyan kulturális tér, amelyben nagyon különböző történelmi és személyes tapasztalatok találkozhatnak.
Svájc számára az idei díszvendégségnek külön apropója is van: 2026-ban ünneplik a svájci–magyar diplomáciai kapcsolatok második világháború utáni újrafelvételének 80. évfordulóját. Renggli úgy fogalmazott, a könyvek eltörlik a határokat, a történetek pedig képesek átlépni rajtuk. A svájci program valóban többféle irányból mutatja meg ezt: a magyar családi múlthoz visszanyúló Lázárral érkező Nelio Biedermanntól Melinda Nadj Abonjin és Christian Krachton át a műfordítóként is meghatározó Christina Viraghig.
Schönfelder Visky beszédére visszautalva Hermann Hessét idézte: „a sok világ közül”, amelyet az ember maga teremtett meg, a könyveké a legnagyobb. A német program ezt a világot meglehetősen tágan érti: Eugen Ruge és a 2024-es Német Könyvdíj nyertese, Martina Hefter mellett például Martin Korte neurobiológus is érkezik, aki a digitális túlterhelés agyra és emlékezetre gyakorolt hatásáról beszél majd.
Astrid Harz szintén hídként beszélt a német nyelvről: olyan kapcsolódási pontként, amely nemcsak országokat, hanem nemzedékeket is összeköt. Az osztrák programban Dimitré Dinev, Natalka Sznyadanko, Johanna Sebauer, valamint Elisabeth Steinkellner és Michael Roher is szerepel. Közös bennük talán éppen az, amire a nagykövet is kitért: változásokkal teli időkben különösen érdemes keresni azt, ami összeköt.
A diplomáciai köszöntők után az osztrák REIHE Zykan + együttes gondoskodott arról, hogy a megnyitó ne maradjon túlságosan hagyományos ünnepség. Az Elfriede Jelinek és generációjának zenei portréja című performansz az ének, a beszéd és a hangperformansz határán mozgott: zümmögések, hümmögések, széteső és újrarendeződő szövegkórusok követték egymást, Jelinek mellett Wolfgang Bauer és Peter Handke szövegvilágát is megidézve. Nem szimplán dalok hangzottak el, mint inkább maga a nyelv kezdett el hangzássá alakulni.
Colm Tóibín, a „hídember”
Ha a délután első fele arról szólt, hogyan lehet átjárni nyelvek, országok és történetek között, Colm Tóibín aligha lehetett volna pontosabb díszvendég. Bán Zsófia író és irodalomtörténész laudációjában egyfajta újkori Hermészként, közvetítőként beszélt az ír íróról, hídembernek nevezve.
Tóibín regényeiben újra és újra határhelyzetek jelennek meg: Európa és Amerika, Írország és Anglia, észak és dél, katolikus és protestáns közösségek, hallgatás és megszólalás között. Bán szerint az ír és a kelet-európai tapasztalat egyik közös kérdése is a menni vagy maradni dilemmája. Ehhez társul egy másik közös nyelv: a humor és az önirónia, amelyet Bán a kis népek túlerővel szemben gyakran használt fegyvereként azonosít.
A laudáció magyar irodalmi szálat is kapott. Tóibín régóta lelkes olvasója és támogatója Krasznahorkai Lászlónak. Olyannyira, hogy egy független magánkiadót is alapított, részben azért, hogy a brit olvasókhoz is eljuttathassák Krasznahorkai akkor ott nehezen kiadhatónak tartott műveit.
A Budapest Nagydíjat Gál Katalin, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke és Karácsony Gergely főpolgármester adta át Tóibínnak. Karácsony beszédében szintén Nádas Pétert idézte, ezúttal az olvasás szabadságáról: hogy mit olvasunk – vagy olvasunk-e egyáltalán –, azon kevés területek egyike, ahol az ember valóban szabadon dönthet. A főpolgármester az olvasási és szövegértési problémák, a digitálisan széttöredező figyelem és az oktatás kérdései mellett arra is kitért, hogy a mesterséges intelligenciát a saját gondolkodásunk támogatására vagy annak helyettesítésére használjuk-e.
Tóibínnak Budapest ráadásul jóval régebbi történet. Köszönőbeszédében felidézte, hogy 1990-ben csaknem két hónapot töltött a városban, a Keleti pályaudvar közelében egy kis hotelszobában egy regényen dolgozott. Kevés ruhával, egy könyvvel és egy olcsó írógéppel érkezett – és Bartók Béla szellemével.
Beszéde innen a test, az emlékezet, a lélek és az identitás kérdései felé fordult. Arról beszélt, hogyan változik az, amit egy ember saját magáról kimondhat, és hogyan válhat a láthatóság maga is tétjévé. Egy ponton ezt nagyon egyszerűen foglalta össze: meg kell szólalni, különben mások szólalnak meg a nevünkben.
A délután végére még egy hídépítő szakma került a középpontba. Első alkalommal adták át a Francia Intézet által 2025-ben alapított Somlyó György Műfordítói Díjat. A Tóth Krisztina vezette zsűri Lőrinszky Ildikónak ítélte az elismerést Leïla Slimani Nézd, hogyan táncolunk! című regényének fordításáért. A díj éppen arra a munkára irányítja a figyelmet, amely nélkül a könyvfesztiválokon ünnepelt „határátlépések” jelentős része meg sem történhetne: arra, hogy valakinek két nyelv és két kultúra között kell megtalálnia ugyanannak a mondatnak a helyét.
A megnyitón tehát sok szó esett határokról, szabadságról, közvetítésről és arról, mi történik velünk, ha a szavak elveszítik a jelentésüket. Utána pedig következhet a kérdés egyszerűbb része: mit kezdünk velük, amikor mégis ott vannak előttünk egy könyv lapjain. Erre október 4-ig csaknem kétszáz programon lehet válaszokat keresni a Hungexpón.