Amikor a költészettel kapcsolatban előkerül a humor, sokan kérdőn vonhatják fel szemöldöküket, és nem azért, mert egyébként a poétika ne lenne alkalmas ennek a kedélyállapotnak, hatásnak az előidézésére vagy konzerválására. Az értetlenség oka sokkal inkább az lehet, hogy mára a humor – mint bármilyen művészeti alkotás elemi vonása – értékét, pontosabban súlyát vesztette. Pedig a versek esetében különös kapocs mutatkozik a komédiával: a líra nyelvi játékossága kifogyhatatlan eszköztárát nyújtja a nevettetésnek, legyen szó meghökkentő rímekről és ritmikáról, nem várt csattanókról, egyértelmű stílusparódiáról vagy nüansznyi rezdülésekről. De van-e értelme a költészeten keresztül megragadni a humort a szitkomok, mémek és macskás videók korában, a vegytisztára mosott és végletekig kiárusított komikum idején?
Gál János Az eltűnt hírnév nyomában című verseskötetével erre a kérdésre erőteljes igennel válaszol. A szerző könnyeden hozza a formai bravúrokat, poétikájában rendre feleleveníti az irodalomtörténet minden stílusirányzatát, többször archaizáló nyelvezetet is segítségül hívva, hogy aztán mindezt kifordítva élcelődjön – költőkön, korokon, szerkesztőkön és rajtunk, olvasókon is. A könyv ráirányítja a figyelmünket, hogy bár hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a komikum valahol félúton levált a líráról és úgy általában a művészetről, mégis minden fennkölt magnum opusban ott a lehetőség a nevetésre.
Azt, hogy a költők mellett az olvasóközönség sem ússza meg a pellengérre állítást, nem rejtegeti a szerző. Mindjárt az első versben, az Előszó: A vak költőség kérdése címűben egyértelművé teszi azt, hogy a kötet olvasása közben a befogadót bizony sokszor kényszeríti majd önreflexióra. A rövid szerzemény tanúsága szerint Homérosz a rajongó ifjakat látva vakította meg magát, „hogy ne tudja, kik szórakoznak a dalra”. A felütés ugyanakkor nem az olvasó önérzete miatt nevezhető merésznek, sokkal inkább azért, mert a szerző nemcsak az iróniát, csípős komikumot vállalja fel az első oldaltól kezdve, de a versről versre eszkalálódó intertextualitást is. Ennek nyomán ugyanis feltételezhetnénk, hogy a humor a mind egyre komplexebbé váló ide-oda utalások hálóján fog függeni, végeredményben érthetetlenné téve a kötet java részét egy olyan befogadó számára, aki nem jártas az akadémiai szintű irodalomtudományban.
Gál János ezt a problémát azzal küszöböli ki, hogy szerzeményeiben teret enged a direkt, néhol akár keresetlennek tűnő poénoknak, amelyeket sokszor szigorú formai keretbe helyezve tesz még hangsúlyosabbá. Feltűnő, hogy ugyan kritikai hangvételnek vet alá jó pár klasszikus költőóriást, de kifejezetten erős, már-már gúnyos hangnemet üt meg az avantgárddal, és még inkább a kortárs szabadversek művelőivel szemben. Az összefüggés nem véletlen: a könyv bizonyos pontjain az az érzésünk támadhat, hogy a szerző a klasszikus versformákkal tartja kordában a komikus-ironikus elemeket, amikor azonban e maga szabta korlátot elhagyja, a tartalmi stílus elszabadul.
„Igen, gyerekek, tanulni kell veszettül, ugyanis / nem adom könnyen magam. Nem mintha felvágnék, / de sokkal nehezebb eset vagyok, mint a formavers. / Nincs fogódzó, nincs zsonglőrmutatvány, / csak a betűk, a papír, / meg a te (azaz a szerző) állítólagos kurva nagy / zsenialitása. / Szóval lényeg a lényeg, mielőtt bárki szabadverset írna, / számoljon el tízig, és akkor jóba’ leszünk. Nincs harag?” – int a költő A szabadvers megszólal című versében.
Mindeközben a kötetben előre haladva egyre-másra szövődnek a művekbe azok a mozzanatok, amelyek főhajtásként szolgálnak a nagy elődök előtt – ezek hiányában nem ülnének ennyire a kifordított rájátszások. Jó példája ennek az, ahogyan a szerző A kamaszlányok kedvence: a haikuköltő című verssorozatot zárja. A XI. Fodor alcímű szösszenet így szól: „Meghaltál, így ha / jó haikura vágyunk, jobb / híján követünk.” (Az 5-7-5 szótagszabályt itt épp áthágja a költő, de hát megesett ilyen Fodor Ákossal is.)
A kötet csúcspontját azonban az utolsó mű adja, amolyan slusszpoénként. A Vígeposzíróiász / eposzka vállaltan a paródia paródiája, célja, hogy „kifigurázza az eposzokat kifigurázó szerzőket, hogy végre leszámoljon a vígeposz kezdettől fogva szánalmasan humortalan műfajával”, idézve szó szerint a bevezető sorokat. A metahumor zárásként való használata visszahat az egész kötetre. Bizonyos tekintetben nemcsak kifejezetten az eposzparódiát, de összességében magát a rájátszó humor szándékát vonja kérdőre a szerző, és vele együtt Az eltűnt hírnév nyomában létjogosultságával kapcsolatban is kételyeket fogalmaz meg.
Pedig bizton állítható, hogy egy ilyen verseskönyv nem pusztán elfér a magyar irodalomban, de szükség is volt már rá. A virtuóz formatartásba oltott naprakész humor, a nagy költők karakterének megidézése, a sok szerteágazó reflexió és kikacsintás mind kiemeli a kortárs lírai művek közül, ironikus kritikája pedig minden olvasót önvizsgálatra késztethet. Az eltűnt hírnév nyomában legnagyobb erénye azonban az, hogy a szubjektivitáson felülkerekedve eleveníti fel a komédia mindent átszövő, elemi erejét, amit ilyen műgonddal már nagyon rég nem tett senki a magyar irodalomban.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
