„Minden egyes forradalmunk, nagy történelmi eseményünk kibontakozásánál ott voltak jeles íróink, költőink, és nem volt ez másként 1956 esetében sem” – mondta Novák Irén államtitkár-helyettes, aki azt is kihangsúlyozta: a Magyar Írószövetség Bajza utcai székháza 1956 októberében a forradalom szellemi központjává avanzsálódott, reményt, hitet és elszántságot adott a szabadságért harcolóknak. Beszédében külön megemlékezett Gérecz Attiláról, aki fiatal költőként vesztette életét, miközben fegyverrel harcolt az önkény és a túlerő ellen. A hatalom célja egyértelmű volt: az írókat el kell hallgattatni. Ők azonban vagy emigrációban, vagy belső világukba menekülve, de továbbra is kitartóan őrizték a szabadság lángját.
A szabadságért azonban ma is küzdeni kell – tette hozzá Novák Irén államtitkár-helyettes –, bár immár fegyverek nélkül, de ma is „óvnunk kell a hazánkat, a családot, a hitet és a szabad magyar lelket. Óvjuk nemzetünk függetlenségét, szuverenitását. Hiszem, hogy csak így maradhatunk igazán hűek 1956 nemes eszméjéhez”
– zárta gondolatait az államtitkár-helyettes, ezután következett az ünnepélyes koszorúzás.
Az 1956-os emléktáblára a Kulturális és Innovációs Minisztérium koszorúját Novák Irén helyettes államtitkár, a Magyar Írók Egyesülete és a Lyukasóra folyóirat közös koszorúját Szakonyi Károly elnök, a Magyar Pen Club koszorúját Király Farkas elnökségi tag és Farkas Wellmann Endre, a Magyar PEN Club alelnöke, a Fiatal Írók Szövetségének koszorúját Konkoly Dániel és Pataki Viktor társelnökök, a Magyar Írószövetség koszorúját pedig Erős Kinga elnök helyezte el. A Gérecz Attila-emléktáblára Sághy Ildikó főszerkesztő tűzte ki a Magyar Írók Egyesülete és a Lyukasóra folyóirat közös koszorúját, Erős Kinga elnök a Magyar Írószövetség koszorúját, valamint Mezey Katalin akadémikus, főtitkár a Magyar Művészeti Akadémia, illetve az Írók Szakszervezetének koszorúját.
A koszorúzás után idén is átadták a Magyar Írószövetség díjai; az Arany János Alapítvány kuratóriumának döntése szerint az idei évben Vitéz Ferenc költő, író, irodalomtörténész, egyetemi docens érdemelte ki az Arany János-díjat. Hegedűs Imre János irodalomtörténész laudációjából kiderült: Vitéz Ferenc életműve, „aggályok nélkül kijelenthetjük, monumentális. Olyan nagy, olyan szétágazó, hogy közrendi szavakkal alig mérhető. Lírikus, prózamester, irodalomtörténész, újságíró, lapalapító, tankönyvíró, egyetemi docens, rektorhelyettes és a többi. […]”
„Ezt az emberfeletti munkát víg kedéllyel, a nagy szellemek, a bölcs gondolkodók higgadtságával végzi, és nem babérokra vadászik, nem önmagáért teszi, hanem mindig és mindenkor a köz javán munkálkodik.”
– hangzott a méltató ünnepi beszéd Lengyel Balázs előadóművész tolmácsolásában.
Az Arany János-díj mellett az írószövetség idén is Debütdíjjal jutalmazta az arra érdemes elsőköteteseket; ezúttal Birtalan Andrea Mifelénk nincsenek padok című verseskötete, Sarnyai Benedek Elfeledték magukat című prózakötete, valamint Kovács Újszászy Péter A csupaszodás gótikája című verseskötete érdemelte ki a díjat. A díjazottak alkotásait Smid Róbert irodalomtörténész méltattam, laudációjából idézünk néhány részletet:
„Valahányszor kezembe veszem Birtalan Andrea debütkötetét, a Mifelénk nincsenek padok címet látva megindul a fejemben Kemény István egy jól ismert verssora: „és tudom, amit tudok: / fölösleges fények nincsenek, / és célszerűek a romok”. Utána a borítón meg egy szintén nem kevésbé ismert Babits-vers képe idéződik meg, a vak dióé. Csakhogy itt nem alanyi költészetről van szó, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt ma szűkre szabottan értik. Andrea úgy vázolja fel egy mai huszonéves, a falusi viszonyokat ismerő, a hagyományokat tisztelő, családcentrikus nő érzelemvilágát és élethelyzetét, hogy közben nem szólítja fel intimpistáskodásra az olvasót, de nem is ejti át őt azzal, hogy egy (ideális) alteregót közvetítene a verssorokkal. […] ugyanakkor nem akarja eljátszani, hogy nem a saját korának gyermeke; egyik alapvető poétikai eszköze az anakoluthon, a váratlan tagmondatkapcsolás, amellyel jelzi: tisztában van azzal, miről kellene írnia – anyaságról, határon túliságról, idealizmusról –, de ő azért a nagyobb ellenállás irányába mozdul el.”
„A csupaszodás gótikája Kovács Újszászy Pétertől nem árul zsákbamacskát; nagy műgonddal felépített kötet, amely szeretné meglátni azt a bestiális mélységet, ahová csak az ember képes süllyedni az állat szemében – akkor, amikor szemközt találja magát vele, és akkor, amikor úgy bánik vele, ahogyan szerinte az állattal kell. Nem az állati testbe zárt embert mutatja fel, hanem azt az animalitást, amelyet az állat csak az ember miatt tapasztalhat meg – és ezt viszi át az emberek közötti kapcsolatokra.”
„Sarnyai Benedek debütje úgy szakít mind a falut romantizáló mágikus realista beszédmóddal, mind a magát szociografikusnak beállító nyomorpornóval, hogy a riportformát a fikció szolgálatába állítja, a csodákat pedig az által teszi abszurddá az olvasó szemében, hogy azok Ernyicse időtlenségében teljesen elfogadottnak tűnnek, nem hoznak radikális változást. Ezzel pedig a regény úgy beszél áthallásosan a magyar vidék problémáiról – a változásba vetett hit elvesztéséről, a pletykák ártó voltáról vagy az alkoholizmusról –, hogy közben végig nevetünk, így legalább annyira szívesen időzünk Ernyicsén, mint korábban Bodor Ádámnál Sinistrán vagy Dolinán. Sarnyai Benedek kötetét olvasni olyan, mint amikor a falubeliek elmennek Hunya tisztelendőhöz, mert »előbb-utóbb mindenki megtud mindenkiről mindent, de azt mégiscsak a Hunyától tudhatja meg az ember, hogy a minden az tényleg minden-e.«”
A díjakat Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke adta át a debütáló szerzőknek.
