A szabadság első kifejezőeszköze a divatban a tóga
Az öltözködés olyan kulturális jelrendszer, amely a különböző történelmi korokban kifejezi viselőjének társadalmi státusát, vallását, világnézetét. A tóga a szabad római polgárokat megkülönböztető, 3-6 méter gyapjúból készült, a karok és a test köré csavart, általában a tunika fölött viselt ruha. Neve valószínűleg a tegere, „takarni”. szóból származik. A római államiság kezdetén férfiak és nők egyaránt tógát viseltek, sőt a római polgárok számára kötelező volt a nyilvános szertartások és hivatalok betöltése során. Viszont a tóga viseletét tiltották a prostituáltaknak és a házasságtörés miatt elvált nőknek. A kezdetben praktikus, könnyen a testre helyezhető a tógát idővel egyre hosszabb anyagból készítették a gazdagabb drapírozás érdekében, amitől szertartásos jelleget kapott. A tóga látszólagos természetes egyszerűségét és „elegáns, gördülékeny vonalait" viselőjének kimért, tekintélyes járással, férfias energiával kellett megőriznie, hogy elkerülje a ráncok kínos összekuszálódását. A túl lassú mozgástól akár céltalannak, „lomha elméjűnek” – vagy ami a legrosszabb, nőiesnek tűnhetett viselője. A tóga kihívást jelentő tulajdonságai, a hozzá kötődő koreografált gesztusok megfeleltek a rómaiak önmagukról és civilizációjukról alkotott képének. A tóga a birodalom katonáinak viseletként és a béke szimbólumaként szolgált, egyben az ókori Róma „nemzetviseletének” tekinthető, mint ilyen pedig jelentős szimbolikus értékkel bírt. A tóga az érettség, az állampolgárság, a jogok, a szabadság és a kötelezettségek szimbólumává vált. A gyapjú, amelyből készült, a tisztaság, a jogi védelem jelképe volt, ami elhárította a gonosz mágikus erőket.
A toga exigua – a legkorábbi tóga a korai köztársaságból származik. Viszonylag egyszerű volt, sokkal rövidebb, mint a későbbi verziók. A toga virilis, „egy férfi tógája”, a leghétköznapibb fehér tóga, amelyet hivatalos alkalmakon viselt a felnőtt római polgár és egy curule-hivatallal nem rendelkező szenátor, például konzul, prétor, aedilis vagy cenzor. A toga praetexta olyan fehér tóga volt, amelynek szélét az etruszkoktól kölcsönözött széles lila csíkkal díszítették és két függőlegesen csíkos tunika fölött viselték. A szokatlanul fehér, krétával dörzsölt toga candida, a „világos tóga” a jelöltek öltözéke volt. A gyászolók viselete, a toga pulla, a „sötét ruha”, amelyet gyakran használtak tiltakozásként is. A toga picta, a „színes tóga” aranyszélekkel díszített lila öltözék volt, amelyet a hasonlóan díszített tunica palmata fölött hordták a diadalmas vezetők, császárok és a konzulok. A toga trabea, a lovas polgárok piros vagy lila csíkos viselete rövidebb volt a tipikus tógánál. A laena, kettős tóga inkább egy nehéz kabáthoz hasonlított, amelyet a papok öltöttek magukra körmeneteken, szertartásokon. Az istentisztelet az áldozat, az imádság vagy a védnökség ceremóniája idején a papok a fejük fölött csuklyát képeztek a tógaszövetből. A hadsereg tagjai paludamentumot, térdig érő gyapjúkabátot vagy sagumot használtak mindennapi ruhaként. A római katona a tógát nem a harci vagy mindennapi eseményeken viselte, hanem inkább kabátnak vagy takarónak használta, ezzel takarta le halott társát is. A tógához nem használtak csatokat, kapcsokat vagy brossokat, a test köré tekert anyagot egymás után laza rétegekbe kellett rendezni. Néha bojtokat vagy golyókat erősítettek a tóga végére, hogy megfelelő helyzetben maradjon.
A Római Birodalom növekedésével a tóga jelentősége csökkent. Kr. u. 212-ben Caracalla minden szabad lakosnak megadta az állampolgárságot, így a tógához 40-60 millió embernek lett joga. A magas hivatalokat betöltő nemesek ekkor már sokkal fényűzőbb ruhákat készítettek. A kereszténység jelentős hatással volt a tóga elutasítására, hiszen Krisztus követői egy régi pogány rendet láttak benne. A tóga végül a Kr u. 5. században, Róma bukásával tűnt el a divatból.
A görög tóga, a himation az ókori férfiak és nők által viselt köpeny vagy kendő volt az archaikus kortól a hellenisztikus korszakig. Általában chiton fölött hordták. A férfiak az anyagot a bal vállra terítették, és a jobb karjuk kivételével a testük többi része köré tekerték. A nők jobb vagy bal karja kiszabadult a ruhadarabból. Az archaikus Görögország életét ábrázoló vázák megmutatják, hogy minden korosztályhoz és társadalmi osztályhoz tartozó férfiak viselték a himációt, amely lényegesen kisebb volt, mint a római tóga. A bizánci korszakban is hordták mint az alsóbb osztályok által használt „ikonografikus ruhát”, amelyet Krisztus, Szűz Mária és a bibliai alakok viseltek.
A cedant arma togae , az „engedjen a fegyver a tógának” kifejezés azt jelenti, hogy „béke váltsa fel a háborút", vagyis „a katonai hatalom engedjen a polgári hatalomnak”.
A szabadság istennője
A szabadság istennőjének, Libertasnak tisztelete több mint kétezer évvel ezelőtt kezdődött az ókori rómaiak körében. A cselekvés szabadságát, a korlátozásoktól való mentességet, a függetlenséget, a jogokat és a személyes és társadalmi szabadság kapcsolódó formáit jelentette. A római vallásnak nagy és összetett panteonja volt istennőkből, az istenek mellett tiszteltek és istenítettek fontos értékeket és erényeket, amelyek közül Libertas volt az egyik legfontosabb. Libertast általában lebegő klasszikus tógában, matrónaként ábrázolják, kezében lándzsával és szabadságsapkával.
A római társadalomban a rabszolgaságból a szabadságba való átmenet ceremóniáján a fejet rituálisan leborotválták, és a bíró szertartásosan egy vindictával megütögette, majd átadta a felszabadítást jelképező sapkát, a pilleust.
A Római Birodalom bukása után a Szabadság istennő kultusza továbbra is fennmaradt, és évszázadok során a kultúrák között továbbra is a szabadságot személyesítette meg a művészetekben.
A nadrágkosztüm forradalmi története
A nadrágkosztümnek hihetetlenül bonyolult múltja, története van. A politikai térben még napjainkban is az erős nők törekvéseit tükrözi, akik szembe akarnak szállni a nemi normákkal. A nadrágkosztüm nélkülözhetetlen darabja, jelképe azoknak az amerikai nőknek, akik olyan terekben dolgoznak, amelyeket a történelem során korábban csak férfiak birtokoltak. A nadrágkosztüm a politikai térben a szabadságot és az egyenrangúság ambícióját testesíti meg, hiszen a politikai kultúrában férfiasnak tekintik.
A divatban viszont hihetetlenül szexi és elegáns, ha egy nő ilyet visel. A nőknek újfajta szabadságot, olyan testi vonzerőt kölcsönöz, amely mindig benne rejlett az öltözködéssel kapcsolatosan a tudatunkban. Kicsit az intimitásról is szól, ha egy nő férfiruhában van. Ebben a megvilágításban a nadrágkosztüm nem ugyanaz, amit az üzleti és politikai biztonság, valamint a konzervatív világ üzeneteként viselnek. Akárhogyan is tekintünk a nadrágkosztümre, szexinek vagy nemtelennek látjuk, ötven-hatvan évvel ezelőtt még botrányos volt, ha egy nő felvette a protokolláris világban.
A 1900-as évek elején Amerikában a nőket még letartóztatták, ha nadrágot viseltek, pláne, ha azt párnázott vállú és kihajtós zakókkal párosították. A 20. század elején nem csak a nadrág viselése volt tilos a nőknek: nem szavazhattak, nem tölthettek be hivatalt, és nem lehetett olyan munkahelyük, mint a férfiaknak. Az első világháború alatt gyorsan változtak a lehetőségek, részben azért, mert a munkaképes férfiakat besorozták, emiatt a nőknek kellett betölteni a helyüket az iparban és a mezőgazdaságban. Ekkor törtek ki a nők korlátozott szerepükből, és sok tekintetben kezükbe vették sorsukat.
A 30-as években az európai és amerikai lányok, asszonyok húsz százaléka dolgozott. Az iparban és a farmokon nadrágot viseltek, de a divatba csak a második világháború idején gyűrűzött be a nadrágviselés.Coco Chanel 1923-ban bemutatta az első férfiruházat ihlette kétrészesét. Az ismert divattervező a háború utáni, munkába állni vágyó nők számára szabta nadrágjait és dobozkabátkáit, ezzel megváltoztatva a női divatot. 1932-ben Chanel után a francia Marcel Rochas párosította a nadrágot és a zakót, majd miután ők kinyitották az ajtót a nadrágkosztüm előtt, más tervezők is kísérletezni kezdtek a vitákat kiváltó öltözékekkel. 1939-ben Elsa Schiaparelli gyapjú nadrágkosztümöt mutatott be kollekciójában, de a divatsajtó még úgy írt róla, hogy „csak a legszokatlanabb tervezők kínálnak nadrágkosztümöt, és csupán egy rettenthetetlen nő viselte". Az egyik ilyen rettenthetetlen nő volt Marlene Dietrich, aki a nadrágkosztüm-forradalom egyik úttörője lett. Az elbűvölő sztárt Travis Banton jelmeztervező öltöztette szmokingba a Marokkó Oscar-díjas szerepéért. Katharine Hepburn a Philadelphiai történetben gyönyörű testhezálló kabátban és szélesszárú nadrágban látható, abban a korszakban, amikor a színésznők flitteres ruhákat és boákat viseltek, de nem nadrágot. Ő azonban férfias stílusú öltönybe bújt.
A 60-as évek forradalmi időszaka a második hulláma volt a feminizmusnak. A divatban pedig ez volt az a korszak, amikor Yves Saint Laurent teljesen átalakította a nadrágkosztümöt. 1966-ban debütált hírhedt Le Smoking Suitjával, az első, kifejezetten nőknek tervezett szmokinggal. A vacsorakabát, az oldalán szaténcsíkos nadrág, a fehér ing, a fekete csokornyakkendő és a szmokingöv megjelenése a női divatban úttörő szerepet játszott abban, hogy a divatvilág mit gondol a nadrágkosztümös nőkről. Akkor ez a ruhadarab a modern, szabad, független és elegáns nőt jelképezte, egy évszázaddal azután, hogy a nőket még letartóztatták nadrágviselés miatt. A nadrágkosztüm még ma is azokat a törekvéseket tükrözi, amelyek szembe akarnak szállni a nemi normákkal.
Zoób Kati teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2023/2. számában olvasható.
