Az, hogy a mű mögött érdekes-e a szerző személye is, az, hogy ha a sorsot megismerjük, jobban értjük-e majd az alkotást, sőt hogy ez a kettő igazán csak „összeolvasva” érvényes-e, Hamvasra vonatkozóan egyértelműnek tűnik.
Egy önkormányzat munkatársa egyszer, hivatalos megbeszélendőink vége felé járva váratlanul arról kezdett nekem beszélni, hogy esténként, amikor fárasztó munkanapja után hazatér kicsiny, földszinti és talán dohos lakásába (ahol válása óta egyedül él), órákon át repül a tenger felett. Egy pillanatig sem kételkedtem az állítása igazságában, bár azt nem egészen értettem, miért akarja egy ügyféllel tudatni, hogy noha heti negyven órán át egy szürke budapesti kerület lakáshivatalának ügyeit intézi, ez semmit sem árul el valódi egzisztenciájáról. Hogy életének igazi tartalma egészen máshol van, s noha mindennapjai szűk ketrecbe zárják, esténként hozzá kerül a végtelen szabadságra nyíló ajtó kulcsa.
„Aki több napos éhezés után / kenyérre gondol: / valódi kenyérre gondol” – írja Pilinszky. Ha a tengert, amelynek meg-megcsillanó hullámaiban gyönyörködve minden este boldog, mint illúziót, képzelgést, „olcsó vigaszt” lemetsszük a „valódi” életéről, igazabb képet kapunk-e a „látóról”? A „leleplezésnek” semmi értelme, és csak a saját szadizmusunkat és sekélyességünket bizonyítjuk vele.
„Meditációs objektem” tárgya – ahogyan Hamvas mondaná – most az a kép, amelyen, talán Tiszapalkonyán, talán Bokodon egy padon ül, feltehetőleg a raktár előtt, amelyben dolgozott. Feltűnő vonásainak nemessége, az arcán ülő dac, öntudat. Száműzött fejedelem ül így, ilyen „csak azért is”-sel a tartásában. Szókratészi erőt érezni benne, a száműzöttsors önkéntességét. A rendíthetetlen hitet a jézusi szavakban:
Hamvas élete és műve szuggesztív erővel állítja az utókort töredékesség és egyetemesség feloldhatatlan ellentmondása elé. Amit ő megélt, végigcsinált, sajátosan kelet-közép-európai, közelebbről magyar sors volt. Alkati sérülékenysége, csaknem beteges érzékenysége, pályájának e világi értelemben tragikus kudarca és stílusának kategorikussága, „mindentudói” pozíciója, időnkénti tudálékossága között kiáltó ellentét feszül, minden öniróniája ellenére is.
A tudás teljességére való törekvése – amelynek lehetetlenségével ő maga is tisztában volt –, az életprogram, amelyet minden körülmények között, a visszhangtalanság és a kiszorítottság évtizedeiben is töretlenül folytatott, mintha egy másik ember életének része lenne, már a két évtizedes könyvtárosi egzisztenciával is párhuzamosan futna a két háború között, és ez még inkább igaz a 2. világháború utáni szentendrei földműveskedésre, majd a tiszapalkonyai raktárosi állásra.
Groteszk és az ötvenes-hatvanas évek magyar valóságát minősítő epizód, hogy főnöki megrovást kap amúgy titkolt tevékenysége miatt: hogy munkaidőben szanszkritból fordít, vagyis nem veszi ki a részét kellőképpen a szocialista Magyarország építéséből.
Nem túlzás őt a bölcsességre törekvés szentjének nevezni, méghozzá a mindennapok szentjeinek csendesebb fajtájából, akik nem látványos csodatettekkel, hanem kitartásukkal, konok „egy-ügyűségükkel”, a földi jutalmak hiányát már eleve vállaló hősiességükkel érdemelték ki az utókor tiszteletét.
Jellemző, hogy Hamvas csak évtizedekkel a halála után, 1990-ben kapott Kossuth-díjat, de az is, hogy ez a szabálytalan „szentté avatás” azonnal a rendszerváltás után megtörtént. Túl nagy és jóvátehetetlen volt a bűn, ezért az új demokráciának azonnal bocsánatot kellett kérnie érte, hogy a világ rendje helyreálljon, és legalább enyhüljön a szégyen.
A sikerre semmi esélye sem volt, vagyis a kudarc biztos tudatában maradt mindvégig kitartó. Arany látta ilyennek az eposzi hőst Zrinyi és Tasso című tanulmányában: „A drámai hős felidézi a sorsot maga ellen, dacol, küzd vele, s e küzdés alatt bámulatos erőt fejt ki; de mihelyt a fátum legyőzhetetlen voltát megismeri, azonnal zsibbad erélye, vergődik ugyan még, de csak magát hálózza be vergődése által s küzdelme nem küzdelem tovább, hanem a haldokló vonaglása.
Ellenben az eposz halálra jegyzett hőse már az első perctől megadja magát a sorsnak; de éppen e megadás által tünteti ki nagyságát. A veszély, a halál bizonyos tudata nem csüggeszti el, egy percig sem gátolja működését, sőt növekszik erélye, amint közelebb-közelebb jut az örvényhez (…)”. Nem azért munkálkodik, tart ki, tartja a fáradozásait értelmesnek, mert lát esélyt a győzelemre, hanem annak ellenére, hogy jól tudja: semmi esélye rá. Ez végtelenül leegyszerűsíti a képletet. Semmilyen mellékkörülmény nem zavarja, kizárólag a meggyőződés marad meg hajtóerőként.
*
Hamvas besorolhatatlan jelenség, és ezt tudja is magáról. Tudósnak, írónak, bölcselőnek egyaránt szokatlan, szabálytalan. Eldöntetlen egzisztencia, és kitart ebben a bizonytalanságban. Írónak túl orákulumszerű, kinyilatkoztató; bölcselőnek, tudósnak túl személyes, túl irodalmi. Nehezen érthető az a szabadság, a szabadságnak az a bátorsága, amellyel alkot, gondolkodik. A merészség, amellyel mindent maga akar megítélni, és az elbizakodottság (?), hogy erre minden téren képesnek is tartja magát. Emiatt nemegyszer úgy tűnik, mintha sokkal inkább médiumnak, az egyetemes bölcsesség csatornájának tartaná magát, mint töprengő, kétségekkel birkózó embernek.
Közben azonban – nézzünk a szemébe, főleg a fiatalkori portréiéba – nőiesen lágy a tekintete, és mintha gyengének tűnne erre a világra. Így is volt: az 1. világháborúban, 18 évesen összeroppant, akárcsak már negyvenesként, 1944-ben, Budapest ostroma során, mint ő maga írja: „Naponta sírógörcs fogott el. Rettenetesen féltem” (Naplók és jegyzetek, 2010). Pestre azonban már katonaszökevényként került, miután több alkalommal is komoly kurázsiról tett tanúbizonyságot – ám mindig a háborúval szemben, és nem a „művelőjeként” (ami szintén ellentmondott a háborúra vonatkozó elméleteinek): „Az ébredés nem absztrakt probléma, hanem konkrét egzisztenciális feladat. Az ébredés ma a háborún keresztül lehetséges” (A háború nagysága és az ember kicsinysége, 1943).
De úgy vagyok vele, hogy Hamvas ellentmondásai, amelyek gyengesége, szenvedései, esendősége, következetlenségei és túlzott magabiztossága, nagyotmondásai, hetykesége között feszülnek, csak még közelebb hozzák, még szeretetre méltóbbá teszik az alakját.
*
Sok esetben már alapjáratban önironikus, parodisztikus, például amikor a különféle fák árnyékának minőségét, sűrűségét, „töménységét” elemzi, vagy amikor a rántott leves metafizikáját vezeti elő. Hasonlóan csúfondáros – és mégis halálosan komoly – A bor filozófiájában, amely a tudományoskodásnak hadat üzenve a legnagyobb meggyőződéssel emeli az egyetemesség és időtlenség szintjére a szalonna, az erős paprika, a cigaretta és a borfogyasztás hamvasi „csodareceptjét”, valami mai szemmel nagyon egészségtelen mixet, macsót és korhoz kötöttet. És mégis, mégis: mindmáig akkora meggyőző erővel teszi, hogy gondolkodás nélkül hiszünk neki, sőt ott vagyunk, együtt eszünk-iszunk vele. Kívánhat-e többet egy alkotó csaknem nyolcvan évvel később?
*
Lelki szemeimmel legszívesebben a Szentendre melletti Kőhegy kertjében látom őt, noha már oda is „száműzetésbe” vonult, kényszerből lett gazda. Mégis: boldog lehetett abban a kertben, hiszen még élete utolsó évében is házat épített volna arrafelé, külön bejáratú paradicsomában. Sok írását ihlette a kert, a kerti munkák, a zöldségek és gyümölcsök, a kertészkedés témája – gondolom, azt mondanom sem kell, hogy szintén minden esetben bölcseleti vonatkozásúakat, egyetemes igazságokra rávilágítóakat.
Arra, hogy minden hátrányt előnyére fordított, hogy valóban a legmélyebben hitte és kutatta az örök hagyományt. Kitartott az egyetemes bölcsesség iránti szenvedélyben, amely éppúgy ott lehet a szőlőszemekben, a lombok susogásában, mint a margóra szorítottságban, az üldözöttségben és egy szentendrei kertbe száműzött könyvtáros reggeli készülődésében, majd első kapavágásában.
Fotók forrása: hamvasbela.org
