1900. március 31-én, a vasútállomáshoz közeli, miskolci Újvilág utcában, egy városszéli kocsma közvetlen szomszédságában megszületett egy lengyel származású nő és egy mozdonyvezető, Panyiczky Ilona és Szabó Lőrinc kisfia, aki édesapja nevét kapta. Azt a nevet, amelyet aztán rengeteg helynek hagyott örökül ő is – többek között az említett utcának is.
Miskolcon kezdte az iskolát 1906-ban, a második és harmadik osztályt Balassagyarmaton végezte, itt került bizonyítványába a beírás: „Debrecenbe való költözködését bejelentette. Balassagyarmat 1909. márc. 31.” Az elemi negyedik osztályát, majd a gimnázium nyolc osztályát a debreceni Református Főgimnáziumban.
Olvasta és iskolai füzetekbe másolta Ady, Babits, Baudelaire, Verlaine verseit, ekkoriban kezdett el kísérletezni a műfordítással is. 1918-ban tett érettségit, ezt követően egy rövid ideig katona volt. A frontok összeomlása után Budapestre utazott, beiratkozott gépészmérnök szakra a Műegyetemre, majd átment a Pázmány Péter Tudományegyetem (a mai ELTE) magyar–német–latin szakára. Verseit elvitte a Nyugat szerkesztőségébe Babitshoz, aki ugyan csak később közölte azokat, de bevezette a fiatal költőt az írók akkori kedvelt találkozóhelyére, a Centrál Kávéházba, rövid egyetemi tanársága idején demonstrátorává fogadta, majd utóbb lakását is megosztotta az albérletekben nyomorgó egyetemi hallgatóval.
Ifjú diákként már latinból, görögből, németből és franciából fordított, jegyzeteit gyorsírással készítette, és Babits közvetlen tanítványaként angolból magyarította kiadók számára a FitzGerald-féle Omar Khajjám-verseket, majd Shakespeare összes szonettjét, és Samuel Taylor Coleridge Ének a vén tengerészről című balladás remeklését. A Baudelaire-centenáriumra készülve Babits Mihály és Tóth Árpád választotta társául, hogy hárman fordítsák le a múlt századi költő gyűjteményes verskötetét, a Fleurs du Mal-t, amely nem csak a költő bemutatásaként szolgált, hanem a összefoglaló emlékműve lett a századelő magyar versnyelvének, a szecessziónak. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka elismerést váltott ki. Költőileg is szerencsésnek mondható csillagállás alatt indult: egy történelmi katasztrófa sújtotta környezetben poétikailag érvényesen tudta egyszerre éreztetni az emberi kiszolgáltatottságot és a létezés rendjében való tájékozódást.
Az első kötet még Babits baráti védettségében, egyetemi és társasági életének sikeres időszakában született, ám ez megváltozott. Menyasszonyát, Tanner Ilonkát, a később felvett nevén Török Sophie-ként ismert költőnőt Babits vette feleségül, és ez a kezdetben baráti hármasság egy életre szóló személyes ellentét forrásává vált. Egyetemi tanulmányait abbahagyva Szabó Lőrinc megnősült, Az Est-lapok irodalmi szerkesztőjének lányát, Mikes Klárát vette el. Több „szerelmi kalandja” volt, például Rippl-Rónai József híres modelljével, Zorkával, valamint felesége barátnőjével, Vékesné Korzáti Erzsébet individuálpszichológussal is hosszabb viszonya volt.
A költő házasságának történetével a Harminchat év című posztumusz levelezésgyűjtemény ismertet meg, szerelmi kapcsolatát A huszonhatodik év című (1950–51-ben írott) szonettciklus és a Huszonöt év címmel megjelentetett dokumentumkötet örökítette meg. Mestere, Babits és a Nyugat elleni szervezkedés egyik vezéralakjává vált, és az 1927-ben meginduló Pandora folyóirat főszerkesztője lett.
Később, megújult költői horizontjáról átdolgozta a húszas években keletkezett verseit. Mégis, az ekkori versek hozzájárulhattak Szabó Lőrinc költői megújulásához, a bennük felhalmozódó ellentmondások a világlíra folyamatába kapcsolhatták a költőt. Az 1932-ben megjelent Te meg a világ kötet verseiben a személyiség szenvedélyes szabadságharcát vívta a költő. Sokak megítélése szerint ez a kötet jelenti a század magyar lírájának csúcsteljesítményét. A kötet világa olyan konok és következetes költői megszólalás, amely állandó igazságra törekvésével éppen az egy igazság létezését kérdőjelezi meg; a költői pálya beteljesítése ellenére azt tudatosítja, hogy az ember nem érhet el semmilyen teljességet.
Költői és versfordítói rangja a Te meg a világ kötet megjelenésétől nyilvánvalóvá vált (Shakespeare-darabokat, Baudelaire-től a Romlás virágait, Villon Nagy Testamentumát, Molière Nők iskoláját, Goethe Werther szenvedéseit fordította, de több Verlaine-, Tyutcsev-, Puskin- és Krilov-művet is magyarra ültetett), ezt mindegyik politikai rezsim végül díjakban is kénytelen volt kifejezni. A két háború közötti kulturális élet sokat vitatott, mégis legrangosabb alapítványi jellegű irodalmi elismerését, a Baumgarten-díjat például háromszor nyerte el, de ezek mellett is számos elismerésben részesült.
A Magyar Nemzet 1950. február 16-ai számában a következő gyászjelentés olvasható: „Vékes Ödönné született Korzáti Erzsébet hirtelen elhunyt. Temetése csütörtökön du. 1 órakor a farkasréti temető halottasházából lesz.” Ezzel a gyászhírrel zárult egy huszonöt évig tartó szerelmi történet, de ugyanezzel kezdődött el az a tragikus-gyászos-elmélkedő-eszmélkedő huszonhatodik év, amelynek során megszületett a címével is ezt az évet jelző mű, A huszonhatodik év 120 szonettből álló ciklusa. Az emlékezés során a költő végiggondolta mindhármójuk, a kedves, a feleség és a saját szempontjából az elmúlt negyedszázad történetét.
A háború után a költő életmenete leegyszerűsödött: barátok vendégeként – főleg a Balaton partján – töltötte nyarait és a világirodalom klasszikusait fordította kiadók megrendeléseire.
A kedvesét sirató gyászév megfeszített műfordítói és a gyászszonetteket alkotó munkája következtében 1951. október 10-én elkövetkező első szívtrombózisát még szinte észrevétlenül vészelte át költőbarátja, Illyés Gyula vendégeként Tihanyban. 1954 szilveszterén a második szívroham már súlyos kórházi kezelést kívánt. 1956 hosszú telén poliarthritisben – sokízületi gyulladásban – szenvedett. 1957 őszén, amikor ismét rosszul lett Illyéséknél Tihanyban, újabb trombózisra gyanakodtak. Kiderült, hogy áttételes tüdőrákban szenvedett.
1957. május 13-án még látta Tihanyban a holdfogyatkozást, amelyről utolsó befejezett, május 16-án véglegesített versét írta. Ezt még utólag elküldte a Tücsökzene új kiadását előkészítő neves szerkesztőnek, Domokos Mátyásnak. 1957. október 3-án délután, öt perccel 3 óra előtt, a budapesti Józsefvárosban, a Fiumei út 17. szám alatti, vezető professzoráról Gömöri klinikaként emlegetett kórház I. emeleti 119-es szobájában hunyt el. Október 8-án a Kerepesi temetőben temették el nagy állami tiszteletadással.
Munkásságát, jelentőségét, hatását kár lenne vitatni. Születésnapja alkalmából vegyünk le egy Szabó Lőrinc-kötetet a polcról, vagy írjuk be nevét a keresőbe, és olvassunk tőle pár sort. A jelenlegi, vészterhes időkben túl sok minden kérdőjeleződik meg, és talán megnyugvás lesz egy pillanatra azt gondolni, hogy „De, hogy a Mindenség is csak egy Költő Agya, úgy látszik, igaz.”
A nyitókép a költő fia, G. Szabó Lóci felvétele édesapjáról. A képek forrása: krk.szabolorinc.hu/.
A cikkhez a Kabdebó Lóránt által írt életrajzot használtuk.
