Gyermek módjára tudok lelkesedni, ha művészember – legyen akár író, akár festő – személyes tárgyai közelébe kerülök. Ilyen szempontból egy óriási kincsesbánya a Petőfi Irodalmi Múzeum Magukra maradt bútorok című kiállítása: egyik ámulatból esem a másikba, amikor szemem elé kerül a múzeum relikviagyűjteményének ez páratlan szelete.
Szent és intim egy ilyen bútor, amely nyelv nélkül mesél: megszólít és megidézi az író személyét, műveinek világát. A tárgy tovább él, és vele együtt minden eltévesztett köszönésben, repedésben, a székek karfájának kopásán, a fotelek süppedéseiben ott vannak egykori használóik. Maguk az alkotók élnek örökkön e bútorokban. A költő tárgyi környezete elárulja egykori tulajdonosa élettörténetét, vall anyagi helyzetéről, tükrözi a szerző stílusát.
Ezek a bútorok önmagukban is beszédesek, azonban sokkal többet mondanak abban a kontextusban, amelyben eredetileg léteztek. A kiállítás kurátorai láthatóan nagy munkát fektettek abba, hogy a bútorok eredeti környezetét, az írókkal való kapcsolatát feltárják. A közönség számára jórészt ismeretlen berendezési tárgyak a hozzájuk kötődő fotókkal, idézetekkel egészülnek ki, hogy még inkább visszakerülhessünk abba az időbe, amikor a bútorokat még használták, és még nem váltak műtárggyá.
Aztán ott van minden egyes bútor mellett egy részletes leltári jelzet, amely nemcsak pontosan és részletesen informál minket az adott tárgy anyagáról, méretéről, állapotáról, gyűjteménybe kerülésének idejéről, valamint történetéről, hanem ráébreszt arra is, hogy az eredeti funkcióját vesztett darab hogyan illeszkedik korábban nem létező összefüggések rendszerébe vagy, hogy műtárgyként milyen jelentéstartalommal gazdagodik.
Az első tér egy óriás látványtár: 21 író, költő székét három sorban, önálló rekeszekben kiállítva tekinthetünk meg. Habár oldalt egy képernyőn végig lehet böngészni, hogy melyik szék kié, és hogy miként került a múzeumba, mégis az a legizgalmasabb, hogy a különböző korokból származó relikviák (és a hozzájuk tartozó életművek egyaránt) egymással összehasonlíthatóvá válnak.
Aztán bentebb haladva elsőként Petőfi gondolkodószéke kerül a szemünk elé, az, amelyiket már jól ismerünk Orlai Petrich Soma Mezőberényben festett képéről. Ez a festmény is szerepel a szék mellett. És nagyon jó ötlet, hogy e népi faragású, lakkozott bútor kvázi bekeretezve jelenik meg a látogató előtt: a keret nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a szék már műtárggyá vált.
Ebben a térben van még többek között Jékely Zoltán egykori komódja, Sütő András marosvásárhelyi otthonából származó fotel, Tamási Áron biedermeier széke, Ottlik Géza egykori tükre vagy Réz Pál Jászai Mari téri lakásából származó asztal is, amelyet a Holmi szerkesztői is gyakran körbeültek.
Gyönyörű az a vörös bársonnyal alábélelt, vagdalásos bőrborítású, tulipános-leveles mintázatú szék, amelyet Jókai Mór Komárom várostól kapott. Úgy tudjuk, hogy ez volt a kedvenc széke, ezen ülve dolgozott. Kiemelkedő még ebben a térben Móricz Zsigmond Leányfalun használt széke is. Ez egy festett támlás gondolkodószék az egykori tulajdonos nevével és évszámmal: OMADI ISTVÁN ANNO 1835.
A következő tér mesél arról, hogy mi történik ezekkel a tárgyakkal a múzeumba kerülést követően. Lázár Ervin neorokokó karosszéke és Boncza Berta késői biedermeier fotelja egymás mellett a restaurálás dilemmáira hívja fel a figyelmet. Az elfogadott nézet szerint a Lázár Ervin-szék hasadását nem fogják eltüntetni, csupán alátámasztják azt. Csinszka Csucsáról felhozatott szalongarnítúrájának székei pedig egységes külsejüket a 2000-res években nyerték el/vissza, amikor Csinszka terveihez igazítva minden darab újra kék lett.
Ebben a térben megtudjuk azt is, hogy míg az Iparművészeti Múzeumba művészi kvalitásuk folytán kerülhet be egy tárgy, addig a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy hétköznapi tárgy az írókat, költőket övező kultusz miatt válthat műtárggyá, értéke tulajdonosától függ. Az erre hozott példa két lombardi szék: az Iparművészetiben található darab az észak-itáliai bútorművészet jellegzetes darabjaként fontos, míg a PIM-ben található hasonló példányt Jókai Mór hozatta Olaszországból a Bajza utcai Feszty-villa ebédlőjébe másik 23 társával együtt.
Szó esik még ebben a térben az alkotó és egy bútor közötti kötődésről is: megnézhetünk egy Nagy László tervezte széket, egy Ottlik Géza által használt asztalt, egy szekrényt, amelyet Arany János ajándékozott lányának, egy széket, amelyen akár Ady Endre is ülhetett, valamint egy Szántó Judit által egy József Attila-kiállítás számára vásárolt polcot is.
A tárlat felhívja a figyelmet a gyűjtemény teljességének lehetetlenségére is: a legnagyobb veszteséget az ember és a természet pusztítása, valamint az idő vasfoga okozzák, így a régmúlt időkből fennmaradt tárgyaknak kiemelkedő értéket tulajdonítunk. Mint például annak a Kölcsey Ferenc hagyatékából származó széknek, amely az egyetlen, az író tulajdonából fennmaradt bútor. De itt szerepel Kosztolányi Dezső könyvespolca is, amelyet idővel örökösei – minthogy nem fért el náluk – kettéfűrészeltek. A sok-sok kiállított fotó pedig mesél az óriási bútormennyiségről, amelyet ma már nem ismerünk, pedig egykor íróink, költőink otthonának díszei voltak.
Az utolsó terem a múzeum relikviagyűjteményébe enged betekintést, láttatva, hogy ezeket a bútorokat hogyan is tárolják a raktárakban. Az asztalok egy installációba való zsúfolása mutatja, hogy ezeknek az értékes műtárgyaknak bizony elég szűkös hely jut, ha éppen nincsenek kiállítva.
A kiállítás egészében a falról különböző kérdések lógnak, amelyek segítenek a látogatónak elgondolkodni a művészi kultusz mibenlétéről. Például ilyenek: Válhat-e társsá egy bútor? Milyen hatással lehet egy bútor egy ember életére? Jellemzi-e az írót otthona és a bútorai? Többet ér-e egy karosszék, ha valaha József Attila ült benne?
Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
