Korniss Péter: A személyesség nem csorbítja a képek igazságát

– Az emlékezet szerepe, hogy eltároljunk, megőrizzünk információkat, élményeket, és ez a fotográfiai emlékezet definíciójának is beillik – kezdte a Magyar Művészeti Akadémián január 16-án tartott székfoglaló előadását Korniss Péter. A fotográfus több mint ötven évet töltött a hagyományos paraszti kultúra fényképezésével, a leghosszabb utat mégsem a falvak közt ingázva, hanem belül, önmagában kellett bejárnia. Előadásában pályája különböző szakaszairól beszélt, amelyek mindegyike új gondolatokból építkezett, és új tapasztalatokat hozott.

Hangsúlyozta: amikor fotográfiáról beszél, a dokumentarista fotográfiát érti alatta, hiszen ő egész életében ezzel foglalkozott. – A magyarban van egy kiváló szinonima a fényképez kifejezésre: a megörökít. Utóbbi tökéletesen érzékelteti a múló idő megragadásának és megőrzésének lehetőségét. Az exponálás pillanatában a jelenből egy gombnyomásra múlt lesz; ez a gondolat öntudatlanul munkál a fényképészben, és Széken még erősebben éreztem – fogalmazott.

Beszélt arról, hogy bár Kolozsváron született, már felnőtt, budapesti lakosként járt először a szülővárosától 64 kilométerre fekvő faluban, Széken. 1967 novemberében Novák Ferenc Tata vitte el – aki már többször járt ott –, és egyből a táncházba vezetett az útjuk. – Széki viseletet, táncot láttam már színpadon, de ott olyan volt, mintha a 19. századba röpültem volna vissza. Elhatároztam: ezt kell fényképeznem, és megmutatnom Budapesten, hiszen a magyar fővárosban erről akkoriban semmit nem tudtak. Amikor megmutattam a képeket, többen kérdezték, melyik táncegyüttest fotóztam. Olyan újságíró is akadt, aki egy kiállításon – évekkel később – megjegyezte: egy kicsit túl vannak öltöztetve. Hozzátette: a politika bűne, hogy Erdélyről nagyon keveset tudtak, noha kétmillió magyar élt ott akkoriban. Az 1970-es évek második felére – részben a széki mintára indult magyarországi táncházak hatására – ez valamelyest oldódott. – A széki táncház elindított azon az úton, amelynek első szakaszában még élő népszokásokat kerestem a megörökítés szándékával – mondta. Novák Ferenc Tata, Kallós Zoltán és Martin György segítségével számos helyre eljutott Kalotaszegtől Gyimesig, ahol még élt az eredeti paraszti kultúra. – Elkápráztatott a látvány, a népszokások gazdagsága, a hagyomány mesteri formákat komponált, néha úgy éreztem: ezeket szinte készen kaptam.

Ám 1975-ben megjelent „Elindultam világ útján...” című albuma némi hiányérzetet hagyott benne. A hagyományos események mellett, a hétköznapokban született képeit számba véve erősödött benne meg a felismerés, hogy meg kell mutatnia az ünnepek mögött a hétköznapok fáradtságos világát, az embert emésztő keserves munkát. Az újabb kötetben a megörökítés szándékán túl a saját gondolatait igyekezett megfogalmazni. – A munkám középpontjában az embernek kell állnia. A fotográfia nyelvén a leglényegesebb dologról: a közösségekről, az erős emberi kötődésekről akartam mesélni. Megjegyezte: Kallós Zoltán segítségével Máramaros román falvaiban is tárt ajtók fogadtak, egyre gyűltek a képek és a tapasztalatok. – Egyre több hasonlóságot fedeztem fel: a dallamokban, az építészeti elemekben, a táncokban, a magyar és román falvak után pedig tudatosan fényképeztem szlovákokat, szerbeket. A közös hétköznapok, a közös sors érdekelt, mert – ahogyan Bartók is hirdette – több a közös, ami összeköt bennünket, mint a különbség, ami elválaszt. Így állt össze az 1979-ben megjelent Múlt idő című kötet.

– A fotográfia gondolkodásmód kérdése. Ahogyan gondolkodom, aszerint látok. A képek a fotográfus mondanivalóját, véleményét is tükrözik, ez az ő felelőssége – tette hozzá. Majd úgy fogalmazott: rájött, hogy ő „hosszútávfutó”, mert ez az attitűd lehetőséget ad az ismerkedésre, elmélyülésre, a személyességre és a változások hű követésére. – Az 1960–70-es években nyitottsággal fogadtak, áradó vendégszeretet jellemezte a falvakban élőket, bár a hatósági korlátozások – például egy időben külföldi állampolgárok nem szállhattak meg magánházaknál – nehezítették a helyzetet. A diktatúra – bár az emberek életében brutális károkat tett – a széki hagyományokat meg sem érintette – fűzte hozzá. – Széken állt az idő, s nekem erről nem volt több mondanivalóm.

Ezt követte az ingázók-tematika, amely újabb felismerést hozott Korniss Péter számára. – Ezek az emberek falusi háttérrel indultak a városba dolgozni, ahol nem tudtak gyökeret verni. Eleinte azt gondoltam, másként kell fényképeznem. A helyzet sem kínált otthonosságot. A tárgyilagosságot erőltettem, objektív, külső megfigyelő akartam lenni, ám az első hónapok képei csapnivalóak lettek. Aztán a hírhedt fekete vonaton megismerkedtem egy kubikos brigáddal, akik elfogadtak mint fotográfust és mint embert, így természetesebben kezdtem fényképezni, oldódott a görcs.

Korniss Péter ekkor jött rá, hogy nem tud távolságot tartva fotózni, szüksége van a személyes kapcsolatra, a bizalomra, és ez nem csorbítja a képek igazságát. – Alkatilag nem tudok objektív távolságtartással dolgozni – jegyezte meg. A már említett brigádban talált rá A vendégmunkás kötet főhősére. Tíz éven át fotózta Skarbit András napjait.

A rendszerváltás környékén azonban a széki változások újabb témát szolgáltattak. – A kelet-európai idő a rendszerváltással kizökkent a medréből, a falvakban jól látható változások mentek végbe, amelyeknek számos előnye is volt, azonban a városi kultúra egyre nagyobb teret hódított, az idegen kultúra bevette magát a házakba a televíziókészülékeken keresztül. Már nem kapaszkodtak össze az utcán a fiatalok, a táncház helyett pedig a presszóban találkoztak. Korniss Péter arról is beszélt, hogy zavarta a régi és új formák keveredése, a rendezetlenség. – Nem sírtam vissza a régi világot, ám mint fotográfus nehezebben boldogultam a szétesett látvánnyal, a zavaros kompozíciókkal, talán ez vezetett el a beállított képekhez.

Keresztlánya édesanyja, Mari kérésére Széken született az első beállított, vagy ahogyan Mari nevezte: igazi kép. – Feszített, hogy a régi világot már csak ekként tudom megmutatni, és ez új fotográfiai hozzáállást kívánt. Megjelent a sűrítés szándéka. A valóságból építkezve nekem kellett összeraknom a különböző elemeket. Az 1998-as Leltár ezt a változást mérte fel.

2003-ban a betlehemezés nyomába eredt, a szokás Kárpát-medence szerte élt bizonyos településeken, azonban nem házaknál, hanem művelődési házakban játszottak. Korniss Péter a Betlehemesek-sorozat első változatát csalódásként értékelte, úgy vélte: nem sikerült túllépni a megörökítésen, kevés volt a hozzáadott érték. A téma azonban továbbra is foglalkoztatta, és néhány évvel később a debreceni éves betlehemes-találkozók lehetőséget teremtettek ennek újragondolására. – A falusi csoportok bejátszották a várost: bérházak udvarán, a piactéren, a plázában betlehemeztek. Ez alkalmat kínált arra, hogy az autentikus paraszti hagyományt a modern városi életforma színterein fényképezhessem. A megrendezett képeken a régi-modern, népi-városi és szakrális-világi hagyomány ellentmondásaival szembesülünk.

Korniss Péter 2012-ben ezzel mutatkozott be a Várfok Galériában, amely azóta is képviseli. A fotográfus szerint ez a sorozat máig fontos szakaszhatárt jelez. Később ismét a szociológiai értelemben vendégmunkásként Budapesten dolgozó széki asszonyokat kereste meg. Megjegyezte: ez volt több évtizedes munkájának legkeservesebb szakasza, rengeteg visszautasításban volt része, majdnem feladta. – Bizalmatlanabb lett a világ, a székiek is. Ha nincsenek több évtizedes barátságaim, nem álltak volna kötélnek az asszonyok. Ők az utolsó generáció, amely még népviseletben élte le az életét, egy eltűnő világ emlékműveiként tekintettem rájuk. A városi lakásokban pedig a kiszakítottság, idegenség érzetét keltették. Ez lett a Folyamatos emlékezet befejező része a 2017-es nagyszabású tárlaton a Magyar Nemzeti Galériában.

A fotográfus régóta gondolkodott azon, hogy érdemes lenne kizárólag Székről összeállítani egy anyagot, ám az ötven év képei közül a jelen ábrázolása hiányzott. – 2021-ben a Covid-járvány idején elrendelt korlátozások enyhítésével ismét Székre látogathattam, Mari sírjához. A járvány idején hunyt el, így a temetésén sem lehettünk ott. A temető után a templomba mentünk. A népviseletbe öltözött, konfirmáló lányok mindegyike maszkot viselt, a korábban elszigetelt falu a globalizált világ részévé vált.

Korniss Péter ebben meglátta a lehetőséget, és így lett teljes a tavaly megjelent Hosszú úton című könyv. – Az ember mindig elölről kezdi, és ahogyan elkezdtem, minden pillanatban azzal szembesültem, hogy Szék megérkezett a jelenbe. A hagyományos széki múltat egy holland férfi őrzi a saját múzeumában, ritkaság számba megy a saját megművelt föld, alig járnak a falu egyetlen kocsmájába, a kétéves kislány születésnapján pedig Mickey Mouse szórakoztatja a gyerekeket. Közben a ballagásra még széki viseletbe öltöznek az ifjak.

– De vajon mit visznek tovább abból, amit Szék jelentett? Olyan értékekkel találkoztam itt egykor, amelyekre nekünk is szükségünk lehet: a közösség és az emberi kapcsolatok. A fotográfiai emlékezet összeköti a múltat a jelennel, és talán ugyanígy fogja összekapcsolni a jövővel is, és kiolvassák mindezt a képeimből – zárta előadását.

A nyitóképet Walter Péter készítette.