A szép, tiszta hangot tudom értékelni

Négyesztendős volt, amikor bátran benyitott Hámori László kántorhoz, hogy hallgassa meg, mert már el tudja játszani az Ez nagy szentség valóban kezdetű templomi éneket és a Himnuszt. Meghallgattatott, sőt azt is megengedte neki a kántor, hogy aznap ő kísérhesse a hívek énekét. Addig azonban, amíg az orgonajáték a hivatásává vált, még sok év telt el.

Szavakba önthető-e, hogy mi nyűgözte le az orgona hangjában?

Nagyon nehezen. A hangszer sípokból áll, levegő működteti; olyan, mint valami fúvós instrumentum, csak sokkal összetettebb szerkezetről van szó. Billentyűsoraival dús, zengő hangzást lehet kikeverni, de ha valaki érzékenyen és szeretettel közelít hozzá, a zongora egyetlen billentyűsorán még finomabb, még árnyaltabb hangszíneket hozhat létre. Az orgonánál maradva: amikor én beleszerettem, nagyon kevés valóban jó hangszer volt Magyarországon. Java részük tönkrement a második világháborúban. Amiket talált az ember, azokat én „maradék” orgonáknak neveztem. Beleértve az esztergomi főszékesegyház, a bazilika orgonáját is. Gyerekkoromban sokszor elmentünk oda, és találtunk olyan régi sípokat a földön, a fal mellett, amelyek Liszt idejében még hangzó sípok lehettek. A háború után először a Bosnyák téri templomban is egy nagyon-nagyon kicsi hangszert hoztak használható állapotba, míg ma a felújításnak köszönhetően már roppant komoly orgona hangját hallhatják a hívek.

Manapság az esztergomi bazilikában található az ország egyik legnagyszerűbb hangszere. A Mátyás-templom orgonáját 2015-re rekonstruálták, és a karzatra egy kisebb hangszert is építettek. Egyszerre, egy játszóasztalról és külön-külön is lehet őket működtetni. A pesti ferenceseknél ma már ugyancsak található távjátszóasztal. És ne feledkezzünk meg a Müpa óriásáról sem, amely igazán komplett hangszer. A Zeneakadémia híres, régi orgonáját annak idején nem ismerhettem, mert az épület háborús sérülései miatt a sípjait leszerelték és vidéki városoknak ajándékozták. Úgy kellett őket innen-onnan összeszedni. De sikerült rekonstruálni, és öt évvel ezelőtt a Nagyteremben újra megszólalhatott.

Némelyik lexikon zongoravirtuóznak nevezi. Ambicionálta-e valaha, hogy annak tekintsék?

Amikor fiatalok voltunk, szerettünk mi is sok-sok hangot játszani. A virtuóz szó számomra azt jelenti, hogy a különböző hangokat képes valaki minél érzékenyebben megszólaltatni, és nem azt, hogy gyorsan. Mivel ma sok a verseny, divatossá vált az erőltetett tempó és dinamika. Én ezt nagyon nem szeretem, és ahogy múlnak az évek, egyre kevésbé. Inkább a minőségi, szép, tiszta hangot tudom értékelni, az számomra a virtuozitás.

A konzervatóriumban Tusa Erzsébet növendéke volt. Bartókot vele tanulni komoly élmény lehetett.

Előnyös helyzetbe kerültem, hiszen a férje, Lendvai Ernő igen jelentős Bartók-kutató volt. De nemcsak Bartók műveiről, hanem sok más alkotásról és szerzőjéről is rengeteget tanultam tőle. A szakiskolába orgona szakosként kerültem, az első két évben Gergely Ferenchez jártam. Az osztálytársaim biztattak, hogy felvételizzem zongora szakra, így két évig Tusa Erzsébetnél tanultam. Aztán megcéloztam a Zeneakadémiát, ahol mindenképpen Solymos Péterhez akartam kerülni. Fantasztikus, nagy ember volt, sokat köszönhetek neki. Tökéletesen hiteles volt minden, amit mondott. A lelkiismeretessége, ahogy dolgozott, a pedagógiai munkámban és a pódiumon is követendő példát adott számomra.

Nagyon korán, még zeneakadémistaként megtisztelő ajánlatot kapott az Országos Filharmóniától.

1970-ben négyen: Falvai Sándor, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és jómagam koncertsorozatra kaptunk lehetőséget. Nem növendékhangversenyeket, hanem rendes filharmóniai koncerteket adtunk. Ezek rendkívül jó visszhangot váltottak ki és igen megkönnyítették az indulásunkat. A diploma megszerzése után Ránki Dezső és Kocsis Zoltán két vagy három évig tanítottak, de aztán annyi koncertfelkérést kaptak, hogy már nem merték felelősséggel vállalni a kétféle elfoglaltságot. Falvai Sándor és az én esetemben kiegyensúlyozottan, mondhatni szerencsésen alakult a koncertezés és a tanítás aránya. Közben teltek-múltak az évek, tanszékvezető lettem, és megpróbáltam Ránki Dezsőt visszacsábítani, hogy vegyen részt egy az akadémiai munkánkban. A válasz mindig ugyanaz volt: „Felelősséggel nem tudom elvállalni.” És ez tiszteletre méltó. Kocsis hihetetlenül jelentős, zseniális egyéniség volt. Az embert megdöbbenti, hogy noha négyünk közül ő volt a legfiatalabb, a leghamarabb ment el.

A koncertezés és a tanítás együtt kitartást követelő tevékenység volt.

Negyvenöt évig tanítottam a Zeneakadémián, megfűszerezve azzal, hogy orgonáltam és zongoráztam is. Ez a kettősség bizonyos szempontból több lehetőséget kínált föl nekem. Annak idején létezett egy művészcsereprogram az úgynevezett szocialista államok között. Egy-egy muzsikus minden második évben meghívást kapott például a Szovjetunióba, a közbeeső esztendőkben pedig onnan érkeztek neves vendégművészek hozzánk. Én azonban minden évben kijutottam, egyszer mint zongorista, aztán mint orgonaművész. A zeneoktatás igen kitűnő volt, a fellegvárakban, mint Moszkva és Leningrád, kiemelkedően jó. Ifjú zongoristaként 1970-ben felléptem Bayreuthban, egy nemzetközi ifjúsági zenei találkozón. Olivier Messiaen Oiseaux exotiques című szerzeményét játszottam a páratlan talentumokkal bíró Pierre Boulez vezényletével. A világ sok mértékadó zenei központjában lehettem szólistája a Ferencsik János által vezetett Állami Hangversenyzenekarnak (ma Nemzeti Filharmonikusok).

Aztán elvállalta a rektorságot. Az oktatást mindig szívügyének tartotta, míg a vezetéssel járó irodai munkát – felteszem – kevésbé.

Megkértek rá, hogy vállaljam. Nagyon nehéz idők voltak. Életemben soha egyetlenegy ajtón sem kopogtattam be, hogy adjanak nekem valami pozíciót. Mindig a feladat talált meg engem. Ezt egész biztosan állíthatom. Soha nem kértem. Meg azonban nem bántam a rektorságot, mert abban a pozícióban az ember sokaknak rengeteget tud segíteni. Mindig jó, ha bárki arra szorulónak lehetőség adódik támogatást nyújtani. De igen megterhelő volt rektornak lennem, mert a hivatalos ügyek maradéktalan ellátása mellett magas óraszámban tanítottam is. 1994 és ’97 között töltöttem be a rektori posztot. Mozgalmas és fárasztó évek voltak. Ha visszatekintek az elmúlt évtizedekre, alig értem, hogyan voltam képes őket végigcsinálni. Ma már jóformán lehetetlennek látom.

1986 októberétől 1989 júliusáig feledhetetlen mestere, Solymos Péter példáját követve Japánba ment. Solymos négy éven át tanított Nagoyában. Önt a szapporói Kyoiku Tanárképző Egyetem kereste meg.

A távoli szigetország szinte a második hazám lett, 1976-ban léptem először a földjére. Idén fejeztük be a Szapporói Koncertterem és a Zeneakadémia közös programját. Amikor az a hatalmas koncertkomplexum elkészült, rektor voltam. Delegáció érkezett Szapporóból, és felvetette, hogy alapítsunk Liszt akadémiai szemináriumot. Megszerveznek mindent, meghirdetik Japán-szerte, a terem rendelkezésre áll, remek hangszereik vannak, tőlünk csak két zongora- és egy vonóstanárt kérnek. Azt mondtam, próbáljuk meg. Arra gondoltam, hogy egy-két évig megy majd ez a program, és ma már a huszonötödik évnél tartunk! Mivel Falvai Sándorral kicsit korosabbak vagyunk, átadtuk a stafétabotot: ő Farkas Gábornak, én pedig Réti Balázsnak. Ők nagyjából olyan idősek, mint mi akkor voltunk, amikor elkezdtük.

Hiányérzetem nincs, mert annyi tennivaló töltötte be az életemet, hogy plusz dolgokat elvállalni csaknem lehetetlen lett volna. Az ember egy idő után elkezd gondolkodni, hogy ha a Jóisten magához szólítja, annak a sok mindennek, ami összegyűlt: a hanglemezeknek, a kottáknak, a könyveknek mi legyen a sorsuk. Mindet azért gyűjtöttem, mert felhasználtam őket a pedagógiában. Azokból tanítottam. A növendékeim hetente eljöttek hozzám, és zenét hallgattunk. Akinek nem jutott szék, a földön ült. A zene fontos segítője az életnek. Nemcsak zenészeket képzünk: ha zenével is foglalkozik, minden egyéb területen is lényegesen jobban tud az ember teljesíteni. Nem véletlen, hogy annyi orvos vonósnégyesezik otthon rendszeresen. Az én kardiológusom, Masszi Gabriella ifjúkorunkban zongorázott, játszottunk is együtt koncerten. Aztán kiváló kardiológus lett.