A szerelem mindig győz

A vicc szerint miután Pistikét először viszik a Szent István Bazilikába, a misét otthon annak folyamataként írja le, hogy a püspök bácsi sapkáját az elején elveszik, aztán végig azért küzd, hogy visszakapja, és végül csakugyan visszakapja. Az Ők tudják, mi a szerelem hetedik forgatási napján való újságírói vendégeskedésünket én ennek mintájára úgy foglalnám össze, hogy a színészeket a stáb mindenféle csellel el akarta előlünk rejteni, de mi egy délutánon át megszállottan küzdöttünk ez ellen, és végül azt is megkaptuk, amire még vágyni sem mertünk. És közben megértettük: a színész olyan kincs, akit minden úton-módon védeni kell, mert semmi sem lehet fontosabb annál, mint hogy ő a legjobb formában legyen és örömmel játsszon.

*

Izgalmasan hangzik már az is, hogy kastélyban, méghozzá a veretes nevű Pázmándy–Brauch-kastélyban zajlik a forgatás, amelyhez busszal fogunk eljutni. Kastély: ez a szó hatalmas méreteket és sok-sok tornyocskát, oromzatdíszt, kanyargós feljárót és széles folyosókat vetít a lelki szemeim elé, ám mi ehhez képest szerény, bár takaros udvarházba lépünk be a vadregényes parkból, és egy cirmos macskával kezdünk barátkozni, amely mindig mindenütt ott nyüzsög – aztán kiderül, hogy valójában kettő van belőle, és a házhoz tartoznak, a stáb tiszteletbeli tagjai. (Nem csodálkoznék, ha a készülő film egy-két jelenetében is felbukkannának.) Miután a minden talpalatnyi helyet elborító felszerelések – kamerák, állványok, rendezői székek, zsinórok – közötti szűk járatokon át bejutunk a forgatás legfőbb helyszínére, a nagyszobába, hirtelen ráébredünk: ez itt máris maga a szentek szentje, Estella otthona kandallóval, réz gyertyatartókkal, kínai vázákkal, hatalmas virágcsokorral, sok-sok porcelánnal, zongorával és rajta a kottával, ódon fotelekkel, kecses kanapéval. Mivel a kandalló előtt feltűnően sok a hamu, a tűztérben heverő fák tanulmányozásába kezdek, amelyekről egészen közelről kiderül, hogy műanyagból vannak. A látvány két méterről azonban már kétségtelenül megtévesztő, a lakótér atmoszférája pedig egy korábbi kor lassabb és a részletekre jobban ügyelő szemléletét tükrözi. Ez itt valóban az a szoba, amely talán éppen ma éjjel Berlioz és Estella szenvedélyes találkozásának helyszíne lesz. Jobban mondva Berlioz részéről szenvedélyes, míg Estella által ennek a szenvedélynek még a létezését is kétségbe vonó összecsapásra lehet számítani. De a színészek most nincsenek itt, mert éjjel kettőig dolgoztak, tudjuk meg. Elkezdődik a sajtótájékoztató.

„Kilenc napon át itt forog a Nemzeti Filmintézet és az MTVA közös produkciójában készülő különleges film, a sikeres nemzeti színházi előadás tévéváltozata Udvaros Dorottya és Blaskó Péter főszereplésével, egy szappanopera tempójában, de a lehető legnagyobb igényességgel” – mondja Lajos Tamás producer, majd átadja a szót Rátóti Zoltánnak. Régen fordult elő, hogy tévéfilm forgatására hívták meg a sajtót – hogy ilyenek újra készüljenek, arra ő már régóta vágyott és törekedett, kezdi a film rendezője. Mivel a darab este-éjjel játszódik, ők is éjjel forgatnak, ma is hajnalig maradnak. A Hubay-darab előadása Tolnay Klárival és Sinkovits Imrével, majd az abból készült tévéfilm legendássá vált annak idején, és ennek mintájára ma újra két élő színészlegenda játssza a főhősöket. Éjjelente egészen különleges világítástechnikával, részben gyertyafényben készülnek a felvételek; az operatőr Nagy András, akinek a nevéhez a Blokád és a Semmelweis is fűződik. Ez Rátóti első tévérendezése, munkáját Tősér Ádám technikai rendező segíti.

Fontos a romantikus környezet is, mert Berlioz fáklyás szerenádot ad Estellának, és ezt itt, a parkban forgatják. A házon belül három helyszínen zajlanak az egyetlen éjszaka két órája során lejátszódó események. A produkció színészbarát, a színészeket középpontba helyező: sok közeli felvétellel segíti hozzá a szereplőit ahhoz, hogy a legbelsőbb rezdüléseiket is felszínre tudják hozni. Ha nem készülnek ehhez hasonló filmek, akkor akár egész színészgenerációk maradhatnak a nagyobb tömegek számára ismeretlenek: mindazok a kiváló művészek, akik nem szerepelnek sorozatokban. Emiatt Rátóti különösen is örvendetesnek tartja, hogy egy ilyen produkció számára lehetőség nyílt. Ha jól sikerül, talán színházba is sokakat elcsábít majd.

A nagy kérdésre, hogy ennek a darabnak és filmnek végül is mi a műfaja, Rátóti határozottan azt válaszolja, hogy vígjáték, noha sok érzelemmel. Semmiképpen sem tragédia a szerelem elvesztéséről, hanem arra való buzdítás, hogy merjünk az érzelmeinkkel szembesülni, és átadni magunkat nekik, mert meglehet, hogy egész életünkben csak egyetlen esélyt kapunk erre. A filmbeli „nyomozás” annak a kiderítését célozza, hogy Berlioz (és talán Estella) egykori érzelmei utólag bizonyíthatók-e, és nem csak illúziók voltak.

A cselekmény a szerelem háromféle változatát ismerteti meg: Estelláét és Berliozét, a lányáét és a férjéét, valamint a szobalányét és katona udvarlójáét. Lulu, az unoka ezzel a hárommal szembesül, ezek ügyében kell dűlőre jutnia. Vajon az ő számára melyik válik majd mintává, és kinek van igaza? Ki tudja valóban, hogy mi a szerelem, és ki éli meg az igazi szerelmet?

Az, hogy az Ők tudják, mi a szerelem egykor legendás előadás és tévéfilm volt, akár teher is lehetne, de ez olyasmi, amitől egy idő után el kell lépni, véli a rendező. Más kor volt az, és más a mai. Ez nem a modernizálás törekvését jelenti, de ugyanazok a szavak is másképpen szólalnak meg ma, mint negyven évvel ezelőtt. A feladat „csupán” a jelenetek pontos és hiteles kimunkálása. Ebben a produkcióban a színészek dominálnak, a rendező megpróbál háttérbe húzódni. Ők pedig elképesztő munkabírással, alázattal ismétlik el ugyanazt a mondatot akár hatszor-nyolcszor is, ha a felvétel érdekei úgy kívánják.

A színészeket egyelőre még nem látjuk, de már hírt kapunk az érkezésükről. Sminkelik őket, és az az ígéret, hogy kisebb csoportokban előbb-utóbb bemehetünk hozzájuk egy kicsit beszélgetni. Tumultuózus jelenetek után végül valóban bejutok Blaskó Péterhez, aki színészi példaképének nevezi Sinkovits Imrét, és felidézi annak az egykori Tragédia-előadásnak az emlékét, amelyben mindketten játszottak. De abban az időben a klasszikusabb, emelkedettebb színjátszás volt általános, ők ma talán bátrabban, szenvedélyesebben játszanak, vélekedik. És legfőképpen önmagukból, nem valakit utánozva, még akkor sem, ha nagyon tisztelték, hangsúlyozza.

Berliozt, az „őrült, szenvedélyes zenészt” a maga szenvedélyeiből dolgozva játssza. Idősebb korában is lehet valaki szenvedélyes: ezt sem lenézni, sem megveti nem kell. Berlioz alakjára vonatkozóan az a kérdés is foglalkoztatja, hogy „miből” művész egy-egy művész, zeneszerző a zeneszerző: mi a forrása-alapja a tevékenységüknek. Blaskó édesapja festőművész volt, és gyakran odaültette maga mellé, amikor alkotott. A kis Peti pedig, mivel türelmesebb volt, mint a testvérei, sokszor figyelhette hosszan alkotás közben. Nagyon megmaradt benne az az epizód, amikor apja tehetetlenségében az ecset hegyes végével belevágott a vászonba, annyira bosszús volt, hogy nem képes pontosan azt megfesteni, amit eltervezett. Berlioz szerepében ezt az élményét is felhasználva a szenvedélyének bátran utat adó, a polgári beidegződésekkel szembehelyezkedő művészt akarja elénk állítani; sok érzelemmel, de egyáltalán nem érzelgősen.

*

Az épület előtt stábfotó készül. A többség már felsorakozott, a fotós instruálja a csapatot, csendben várakozunk. Aztán egyszer csak, csaknem látomásszerűen, hiszen gyönyörű, atmoszférateremtő jelmezükben megjelennek a főszereplők. Udvaros Dorottyát ekkor látjuk először, és én hirtelen megértem, miért csak most. Mert egy színész mindig a legillúziókeltőbb módon meg akar felelni a legendájának. Mert a varázslás a munkája.

„Várj egy kicsit a porszívóval” – kiáltja valaki, majd Udvaros Dorottya a kamera elé áll, hogy interjút adjon. A pillanat ünnepi: az ő kisugárzása, komolysága teszi azzá. „Nem nehéz egy olyan asszonnyal azonosulni – mondja –, aki olyan szépen, bölcsen, megadóan, mégis derűsen éli az életét, nevelte fel a gyerekeit, és annyira szereti a családját, mint Estella. Csodálatos operatőrrel és stábbal dolgozom egy olyan darab tévéváltozatában, amelyet a szerzője, Hubay Miklós egyszerre nevezett burleszknek és tragédiának, teszi hozzá. Mert lehet valami egyszerre humoros és tragikus, lehet valamin egyszerre nevetni és sírni, és a színészek talán éppen az ilyen, a színjátszás összes regiszterét igénylő alkotásokban szeretnek a legjobban közreműködni. „De győz-e a szerelem?” – kérdezi a riporter kolléga. „A szerelem mindig győz” – válaszolja határozottan Udvaros.

Aztán valaki hosszan porszívóz, állványt, bútort cipelnek át a szobán, majd belepillanthatunk a film következő jelenetének próbájába. Nem is akármelyik jelenetébe, hanem a legfontosabbikéba. Amelyben a szenvedélyes Berlioz bizonyítani akarja fél évszázados szerelmüket, Estella pedig mindent elkövet, hogy ezt elhárítsa. Előkerül egy kék szalag, majd az asszony arra kéri Tóth Auguszta által játszott lányát, hogy hagyja őket magukra a hősszerelmessel. Udvaros Dorottya pedig szerepében maradva ránk, az „újságíróhordára” tekint, és utánozhatatlan eleganciával azt kérdezi: „Velünk maradnak hajnali háromig?” Mi pedig ebből máris pontosan értjük, hogy ideje indulnunk.

Nyitókép: Tóth Auguszta, Udvaros Dorottya és Blaskó Péter (balról-jobbra) színművészek a Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című színművéből készült tévéfilm forgatásán a ráckeresztúri Pázmándy-Brauch-kastélynál. Fotók: Koszticsák Szilárd / MTI