A feketét és a fehéret hagyjuk, azok nem színek. A fekete-fehér az valami egészen más. Az pincesötét és nyers, töretlen fény, gyász vagy béke, jin-jang, igaz-hamis, jó-rossz, jobb esetben a kettő közti szürkeskála, a fekete-fehér a színvakok világa, meg azoké a makacs fotográfusoké, akik még mindig nem látják be, amit mások már rég beláttak, hogy ha a legelső fénykép valami csoda folytán színes, akkor a kutya sem kínlódott volna évtizedekig, hogy feltalálja nekik a fekete-fehéret.
De kezdetben volt a fekete-fehér, és még hatodnapra se lett meg a színes. Emberöltőkbe telt. Pont akkorra lett meg, amikor a fekete-fehéret már nem lehetett úgy elfelejteni, mint egy átmeneti tévedést. Így Istennek hála ma van mindkettő, bár minket most az utóbbi érdekel, azon belül is, hogy a színes fotográfiában melyik a színek színe.
Azt pedig nem az ízlés, nem a kordivat, nem a józan ész vagy a megborult elme dönti el. Még csak nem is a mennyiség. Azt az élet dönti el. A puszta lét.
A puszta lét pedig azt mutatja, hogy se szerelmet, se vérontást, se párthűséget, se nemi vágyat, se lávafolyamot, se önkéntes véradót, se lenyugvó napot, semmit, amiben dobog az élet vagy amit épp elnyelni készül a nemlét, de még tíz karommal kapaszkodik, vörös nélkül ábrázolni elég nehéz.
Válasszunk témánkul egy gyári futószalagot vagy utcasarki postaládát, részletre vásárolt autót vagy rémuralmat, bármit, a vörös lesz az, ami miatt egy pillanatra megtorpanunk. Látott már valaki ordaseszmét vörös nélkül? Vagy táncházat? Vagy üdítőrakományt, tunya cigány asszonyt, bódító pipacsmezőt?
Teljesen mindegy, hogy bordély vagy sortűz. Még az ég kékje és a fű zöldje is azért van, hogy mindaz, ami vörös, még láthatóbbá váljék.
Még a tengerek közül is a Vöröset választotta ketté az Úristen. Pedig ő aztán tényleg azt a tengert választja ketté, amelyiket akarja. Éva almájától Babilon szajhájáig, az égő csipkebokortól Krisztus sebéig vörös szinte minden. Még Pilátus kézmosóvizében a rózsaszirmok is.
Hol volt még a tudatos színhasználat, amikor már vörössel mázolták az első barlangképeket? Vörös a szomszéd bolygó, ahol majdnem lehetne élet, vörös az október és vörös a lobogója, vörös a Tiltott város és vörösen égett Róma, mondjuk az nem csoda, vörösen égett az alexandriai könyvtártól a berlini könyvmáglyákig minden, még a szomszédom istállója is.
Azt viszont a fene se hitte volna, hogy a vörösre épül minden hierarchia, hogy nem csak a római légió diadalittas tisztjei kenték vörösre a testüket egy-egy jobb mészárlás után, de néhány majom alfa hímjének pofáján a vörös annál vörösebb, minél magasabb a helyzet kívánta tesztoszteronszint.
És akkor még mindig csak az Isten teremtette, szűk világban vagyunk, de ha belenézünk az úristentelen mindenségbe, ahogy a tér felzabálja a semmit és csak szüli és szüli önmagát, az is csak azért látható, mert a már millió évek óta nem létező galaxisok fénye a vörös felé tolódik el.
Majdnem elfelejtettem: a szégyen is vörös.
Maga a lét vörös.
A fotográfia pedig mi másról szólna, mint a létről? Aki nem hiszi, az keresse elő a családi albumot vagy cipődobozt tele az anyja lánykorával, a nagyapja háborús éveivel. Kis szerencsével akár túlélt munkaszolgálatot is talál. Meg május elsejét. Meg sírhanton fonnyadó koszorút, pöttyös labdát, bármit. Mondom, ott találja a sok vöröset dohosan egymáshoz tapadva, már ha megadatott a családnak a technikai feltétel, vagy volt egy házibarát, aki nem érte be a kezdő fotóamatőrök és hivatásos megszállottak fekete-fehérjével.
Akinek pedig még cipődoboza sincs, mert elvitte valamelyik nagy lomtalanítás, az keressen rá a gépagyban. Írja be bármilyen nyelven, hogy látni akarja a világ leghíresebb színes fotográfiáit. Amit kap: vörös. Teljesen mindegy, hogy Fred Herzog vagy Saul Leiter vagy McCurry képét dobja ki elsőnek a rendszer, mert a második is, a századik is vörös lesz. Ha nem is mind, de százból kilencven biztosan. Még Rene Burri is, akiről sokan nem hitték volna, hogy hajlandó színes filmet fűzni a Leicájába, egyszer csak előszedte a vakító vöröseit.
És ha kihagyjuk a keresésből a hírest, akkor is ugyanezt kapjuk. Mert nem kaphatunk mást. A puszta lét kerül rá minden fotográfiára, bárki vegye kezébe a kamerát. Lehet, hogy csak a tiltótábla, lehet, hogy csak valaki ajka, lehet, hogy csak a troli, vagy egy kislány az oltár előtt, vagy Mark Twain házikabátja, de már a legelső színes fotográfiákon is valami vörös lesz.
Mindegy, hogy kadmium vagy karmin, cinóber vagy égetett siena, hogy megfakult vagy penész lepte be, szinte minden színes képről visszaverődik egy hullám 625 és 740 nanométer között. A legkevésbé megtört fehér fény hulláma, ami ugyanúgy állítja meg a tekintetet, ahogy a hangok közül mennydörgésben is, ágyútűzben is, kocsmalármában is minden emberi lény meghallja a lét legelemibb hangját, a csecsemősírást.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg, az eredeti cikk ezen a linken található.
Nyitókép: Tátralomnic, 1958. #51265 Fotó: Fortepan / Nagy Gyula
