Száz éve, 1922. december 15-én született Horvai István rendező, a Vígszínház volt igazgatója, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára. Ennek alkalmából az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet olyan vendégeket hívott, akik Horvai István pályájának különböző korszakait idézték fel egy anekdotikus hangulatú beszélgetésen, amelyet Gajdó Tamás színháztörténész vezetett.
„Kevés olyan makulátlanul tisztességes embert ismertem, mint Horvai” – szögezte le az első vendég, Szinetár Miklós.
Hozzátette, viszonyuk nem volt felhőtlen, ugyanis a nála mindössze 10 évvel idősebb Horvai a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakán az osztályfőnöke volt. A korhangulatot és a főiskolai vizsgákat érzékletesen vázolva úgy fogalmazott, Horvai becsülte, de nem nagyon szerette őt.
Aláhúzta, rendkívül tiszta, értékes ember volt, a színház szenvedélyes megszállottja, akitől sokat tanult, mert rettentően tudta a darabokat elemezni, és a Sztanyiszlavszkij-módszert mélyen ismerte.
„Egyfelől nem szerettem igazán, másfelől tátott szájjal tanultam tőle” – foglalta össze a hozzá fűződő viszony kettősségét. Horvai számára kizárólag a színház létezett, jezsuita alkat volt – jegyezte meg Szinetár –, humora nem sok.
Szilágyi Tibor első találkozása Horvai Istvánnal 1969-re datálódik, amikor a rendező Németh László Apáczai című drámáját vitte színre a Veszprémi Petőfi Színházban. A színművész, aki a címszerepet játszotta az előadásban, úgy jellemezte a produkciót, mint egy fogyasztható előadás, de nem rengette meg a világot.
Az emlékező beszélgetésen bejátszott Deficit-részlet kapcsán Szilágyi Tibor megjegyezte: „Horvai képes volt különválasztani Csurkában az írót és az embert.”
Rendezői munkamódszeréről ő is kiemelte a pontos elemzést és azt, hogy
„nem akart nálad jobb színész lenni”,
a célja az volt, hogy tükröt mutasson nekik.
Valló Péter 1976-ban került a Vígszínházba, Várkonyi igazgatása, Horvai főrendezősége alatt. Gajdó Tamás azt tudakolta, milyen volt kettejük együttműködése, később pedig, már igazgatóként, hogyan dolgozott Horvai a fiatal rendezővel.
Valló kiemelte, Várkonyi a könnyed, franciás szórakoztató színházat vitte tovább, ugyanakkor nyitott is, mert négy nagyon különböző rendező – Horvai és Valló mellett Marton László és Kapás Dezső – munkássága határozta meg a Vígszínház arculatát, és ezzel egyfajta népszínházi modellt tudott összerakni. Ahogy Várkonyi betegsége súlyosbodott, egyre több feladatot vett át Horvai. Ennek köszönhetően lett hangsúlyeltolódás a repertoárban, és kezdődött el Valló szerint a Víg történetének leginnovatívabb korszaka, amelyet sok gyötrelem jellemzett, ugyanakkor kialakult egy különleges társulat, és elindulhattak olyan kezdeményezések, mint az orosz klasszikusok a korszakban revelatívnak számító újragondolása, érkezhetett Ljubimov, kialakulhatott egy olyan zenés repertoár, amely jelentősen eltért a musicaljátszó körúti színházakétól. „Gombrowicz Operettjét csak Horvainál lehetett megcsinálni” – érzékeltette a változás mértékét Valló, és hozzátette,
a Vígszínház bizonyos értelemben abból a szakmai kérlelhetetlenségből él, amit Horvaitól tanult.
„Politikailag ugyanolyan meghasonlott ember volt, mint nemzedékének sok tagja” – fogalmazott Valló, aki elmondta, közelről ismerte ezt a mentalitást, mert az ő édesapja is ugyanezen ment keresztül. Ideológiailag derékba tört emberként jellemezte Horvait, megfellebbezhetetlenül tisztességes embernek, aki hűséges maradt a saját vélekedéséhez.
Valló is kiemelte, milyen pontosan elemzett darabot, kapcsolatokat, karaktereket, szituációkat, ám a könnyed non chalance-okat a jezsuisztikus alkat nem tűrte. Kapcsolódva Szilágyi Tiborhoz, Valló felidézte Kapás Dezső egy mondását, mely szerint „Horvai csak a Cs-ig olvasta el a világirodalmat: vagy Csehovot rendezett, vagy Csurkát”.
Ezt illusztrálandó a Deficit után a Vígszínházban rendezett Három nővér két jelenetét vetítették le, Gajdó Tamás pedig arra kérte a vendégeket, elemezzék a látottakat.
Az előadás rádióközvetítése itt hallgatható meg:
Szinetár Miklós az előadás korabeli forradalmiságára hívta fel a figyelmet, arra, hogy a korszakban szokatlan módon egy „élő Csehovot” láthatott a közönség, amely a realista hagyományban gyökerezett, ugyanakkor stilizált elemeket is használva kilépett abból a konvencióból. Valló Péter csatlakozott hozzá, és úgy fogalmazott,
Horvainak is köszönhető, hogy az orosz drámairodalom a magyar színházművészetben az őt megillető helyre került.
Azt is kiemelte, Horvait ambicionálta, hogy a korszellemmel lépést tartson, a fiatal alkotók nemzedéke pedig azt gondolta róla, ő az, aki nem ragadt le a művek hagyományos értelmezésénél.
Horvai István elvitathatatlan színészpedagógusi érdemeiről esett szó a beszélgetés utolsó részében, amelyben Schell Judit idézte fel emlékeit, aki 1991 és 1995 között járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, Horvai István és Kapás Dezső osztályába. „Mi is féltünk, mert hallottuk, hogy tőle nagyon kell félni” – fogalmazott a színésznő, hozzátéve, mire odakerültek, ez a szigorúság már nem volt annyira erős.
„Tényleg nem volt humora” – emlékezett vissza, ezért hozzá Kapás Dezső állt közelebb, ám felidézett egy olyan történetet is, ami Horvainak egy egészen más arcát mutatta. A Csongor és Tündét próbálták, de az osztály nem tudott mit kezdeni a jelenetekkel, ezért nem megszokott helyszínekre, az Uránia alatti folyosókra, illetve a 7-es buszra vitték a produkciót. „Pista bácsi ebben nagyon benne volt” – mesélte Schell Judit. A következő héten Kapás Dezsőnek kellett ugyanezeket a jeleneteket megmutatni. Kapás viszont ellenállt, nem ment sem az Uránia alatti piszkos folyosókra, sem a 7-es buszra: „Itt a színpad, itt kell megcsinálni.”
A főiskolai évekről készült, Osztálytalálkozó című filmben Horvai alakját is felidézik.
Schell Judit és Horvai István kapcsolata harmadévben változott meg. Amikor kiderült, hogy Schell gyermeket vár, Horvai apává-nagypapává alakult. „Behívott a Vígszínházba, és körbehívta a színházigazgatókat” – idézte fel azt, hogyan igyekezett segíteni neki egy évvel később, mert a baba miatt nem ismerték őt az igazgatók, a rendezők, így végzősként nem volt szerződése.
Horvai a növendékeitől is elvárta, hogy életüket száz százalékban a színház határozza meg. Schell Judit nem így gondolta, számára a színházon kívül más is létezett. Az osztályfőnök az államvizsgán megjegyezte, hogy azon a harminc százalékon, amivel a főiskolát végigcsinálta, a karrierje nem fog működni. „Szerintem nem volt igaza” – tette hozzá nevetve színésznő, aki Horvaival nem dolgozott a főiskolán kívül, de Valló Péteren keresztül a Csehov-értelmezésekből kapott ízelítőt.
A visszaemlékezők szerint Horvai István tartózkodó ember volt, tanítványait a magánéletébe nem avatta be, pályájáról nem mesélt nekik.
Horvai István színháztörténeti jelentőségét nem csupán rendezései adják. „Meg kell becsülni Horvait, mert amit mondott, folyton komolyan gondolta. Ennek a mai világban egyre több az értéke” – foglalta össze zárásképp az életút tanulságát Szinetár Miklós.
Horvai István Szegeden született 1922. december 15-én. Már gimnáziumi tanulmányai alatt is több alkalommal rendezett az iskolai önképzőkörben. 1941 és 1944 között, szegedi tanárképző főiskolásként, Both Bélánál tanult rendezést. Rendezői tanulmányait 1948–1949-ben a leningrádi színházi intézetben végezte. Hazatérése után az Úttörő Színház főrendezője, majd igazgatója volt. 1949 és 1951 között a Színház- és Filmművészeti Szövetség titkáraként a magyar színházi élet befolyásos alakja lett. 1951-ben kinevezték a Madách Színház élére. Az 1956-os forradalom napjaiban – sztálinizmus vádjával – megfosztották igazgatói tisztségétől. Pályáját Debrecenben, Miskolcon, a Nemzeti Színházban, a Fővárosi Operettszínházban folytatta. 1962-ben szerződött a Vígszínházhoz. Várkonyi Zoltán halála után, 1979 és 1985 között ő igazgatta az intézményt. 1949-től 1956-ig, majd 1971-től 1999-ig tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Horvai István 2004. június 28-án hunyt el.
Kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, Roboz Imre-díjas.
A nyitóképen Horvai István 1993-ban. Fotó: MTI/Ilovszky Béla
