A színházban tágabbak a határok?

– A színházi közeg más, de ez nem azt jelenti azt, hogy ott tágabbak lennének a határok. Inkább csak speciális szabályokat kell megfogalmazni – vélte dr. Rihay-Kovács Zita jogász a Magyar Színházi Társaság Jó kérdés sorozatának beszélgetésén. – Ez is egy munkahely, ahol hierarchikus viszonyok, utasítások vannak, már a képzéstől kezdve testkontaktus van. Éppen ezért kell szabályokat alkotnunk. Megmondani: mi fér bele és mi nem egy munkahelyi viszonyba.

Csőre Gábor színművész, aki szakszervezeti vezetőként vett részt a Vígszínház etikai kódexének kidolgozásában, úgy vélte: a színházban munka közben bizonyos határokat át kell lépni, vékony mezsgyén egyensúlyoznak.

„A színész a testével, a lelkével dolgozik, amit könnyű megsérteni.”

Gemza Péter hozzátette: – Mi ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy a művészetért dolgozunk, de védjük az emberi méltóságot. A debreceni Csokonai Színház igazgatója szerint az etikai kódex elindíthat egy kommunikációs-oktatási folyamatot, és „ha elkezdődik a diskurzus, akkor előrelépést értünk el. A lényeg, hogy olyan közeget teremtsünk, amelyben az ilyen típusú visszaéléseket lehet jelezni.”

Rihay-Kovács Zita a felvetésre, hogy miért éppen most indult el az erről szóló gondolkodás, elmondta: az elmúlt években nyilvánosságra került esetek hatására mindannyian változtunk, ez is egyfajta emancipáció. – A két etikai kódex megszületése rámutat, hogy a vezetők, munkáltatók felismerték: felelősségük van abban, hogy a náluk dolgozók biztonságban vannak-e a szó tágabb értelmében.

A Független Előadó-művészeti Szövetség ügyvezető titkára azt reméli a kódexektől, hogy nem az eljárások szaporodnak majd, hanem segíteni fogja a szemléletváltást, hogy mindenki átgondolja: mit tehet meg a kollégájával és mit nem.

„Ahogyan a kódexekben szerepel: a művészi szabadság nem korlátlan.”

Hozzátette: általános
vélekedés volt, hogy „a művészet szent, a színpad minden; nem baj, ha a művész
belehal. Ez különösen igaz a táncosokra. Minél jobban fáj, annál jobb táncos
vagy, miközben vannak életpályák, amelyek bizonyítják, hogy ez nem így van.”

– Az etikai kódexben leírtak nem kőbe vésett dolgok; bele is írtuk, hogy időnként kötelezően újra kell gondolni – hangsúlyozta Gemza Péter.

Rihay-Kovács Zita részt vesz a vígszínházi munkában mint az etikai bizottság jogász tagja. Szerinte az első év arról szól, hogy „lássuk, hol akadunk el, mi nem működik. Egy év elteltével a közös tapasztalatok alapján felül kell vizsgálni a kódexet.”

– A Vígszínház esetében
az etikai kódex az igazgatóra nem vonatkozik, mivel az ő munkaadója az önkormányzat
és a minisztérium – jegyezte meg Csőre Gábor.

Mivel a Vígszínház érzékelte, hogy az előző évek problémáját így nem tudta volna megoldani, mindkét fenntartónak jelezte, hogy ezzel dolguk van. – Megnyugtató és legitim szabályozásra van szükség, amely legalább olyan garanciákat és kötelezettségeket határoz meg a vezetőknek, mint amilyeneket a munkavállalóktól elvár. Még nem ismerjük a fővárosi etikai chartát; jó lenne, ha nem oktrojálnák, hanem egyeztetések után vezetnék be. Ha ez megvalósul, hatással lesz a Vígszínház már elfogadott kódexére.

A jogász szerint a két kódex közt különbség, hogy míg a Vígszínház mindig határozatot hoz, tehát kimondja, hogy történt-e etikai vétség, Debrecenben az eljárásról szóló döntés az igazgató kezében van.

Gemza Péter megjegyezte: a másik kódex hatására náluk is lehetnek változások, nyitottak az erről szóló diskurzusra. – Más a fókusz, eltérő alaphelyzetből indultunk ki. A felelősséget a döntésért nálunk az igazgató vállalja. Nem az volt a fejünkben, hogy olyan dolog történhet, amely az igazgatót involválja. De beépítettünk biztonsági lépéseket, köztük egy független jogász bevonását, aki végigkíséri az eljárást, és garantálja az elfogulatlanságát.

A debreceni kódex átfogóbb; számos olyan kérdésre is kitér, amely munkajogi kategóriába tartozik, inkább az általános szerződési feltételekre hasonlít.

– A hatékonyság és az átláthatóság növelése érdekében a szervezeti kultúra fejlesztése elengedhetetlen – vélte Gemza Péter. – Két színház felújításán, építésén dolgozunk, hatalmas hardverfejlesztésbe fogtunk a várossal, és úgy éreztük: ehhez elengedhetetlen a szoftverfejlesztés is.

Fontos volt számunkra, hogy rögzítsük a küldetésünket; azt, hogyan akarunk továbbmenni, együtt lenni.

Az etikai kódexben összegeztük mindezt, és  átgondolt koncepció alapján dolgozunk más alapvető dokumentumok, köztük a kollektív szerződés újragondolásán is. Kommunikációs szakértő bevonására azért volt szükség, hogy ne nehezen értelmezhető jogi szöveg szülessen, hanem mindenki számára érthető iránymutatás.

A színházigazgató szerint mindenhol akadnak etikai vétségek. – Jön egy rendező, aki mondjuk próba közben elkezd üvölteni a hangmérnökkel, hogy adja már be a zenét, miközben két perccel korábban adta oda a felvételt, és éppen programozzák. Ez eljuthat igazgatói szintre, de szóban lehet is tisztázni. Nincs szükség mindig eljárásra, a lényeg, hogy a probléma meghallgatásra találjon és rendeződjön. Így kialakulhat a bizalom.

Csőre Gábor megjegyezte:

az Eszenyi-ügy nincs lezárva, a vizsgálat eredményéről még az érintetteket sem tájékoztatták.

Rihay-Kovács Zita rákérdezett: ha valahol etikai vétséget állapítanak meg, amely – például az illető személye miatt – kihathat más munkahelyekre, akkor milyen szakmai nyilvánosság elé lehet tárni anélkül, hogy rögtön a sajtónyilvánossághoz fordulnának?

Debrecenben az etikai
kódex kifejezetten kéri, hogy jelentsék be a másnál észlelt esetet, míg a
Vígszínházban az igazgató hivatalból nem indít eljárást, viszont munkajogi
eljárást bármikor indíthat. A jogász szerint a debreceni kódexben megszabott
három hónapos bejelentési határidő rövid.

– Azért igyekeztünk viszonylag szoros határidőt szabni, hogy arra ösztönözzük az embereket, minél előbb kérjenek segítséget. Nem akartuk, hogy a kétes ügyek csendben terjedjenek vagy elharapózzanak. A segítő szándék dolgozott bennünk – felelte Gemza Péter. – Más a két intézmény működése: egy vidéki színháznál a folyamatok rövidebbek, kevesebb idő áll rendelkezésre, és a rendezők alkalmilag dolgoznak a társulattal. Jönnek, hat hétig próbálnak, és mennek – fűzte hozzá.

Csőre Gábor arról mesélt, hogy a kódex kidolgozásában közreműködő három ügyvédet ágazati példákkal igyekeztek segíteni. – Amikor egy kollégámnak ki kellett nyalnia a lekvárt egy izzadt hónaljból, és sírva ment ki a próbáról, én nevettem. A főiskolán úgy szocializálódtunk, hogy csináljuk, ha beledöglünk is, és hálás is vagyok érte, mert így lettem színész. Aztán amikor férfivá válik az ember, felemeli a fejét, és azt mondja: ezt nem. Amikor ezt a lekváros történetet az érintett jóval később elmesélte a saját szemszögéből, megértettem a drámáját.

Mesélt a képzésben dolgozó pedagógusokról is. – Az egyik, ma már elismert, nagyszerű színész Hamlet-monológot mondott, és közben megsebezte magát. Folyt a vére, és mindenki el volt ájulva, hogy ez mekkora dolog. Ellenben Horvai István azt mondta:

„Kötözzétek be a sebeit, és öt perc múlva csináld meg még egyszer.”

Egy jó mester tudja kezelni az ilyen helyzeteket.

Gemza Péter szerint az
intenciót, a hozzáállást mindig figyelembe kell venni, de az oktatásban is
fontos meghúzni a határokat, és kulcskérdés a kommunikáció.

– Az ELTE pedagógia szakán létezik egy kurzus, amely a zaklatás kezeléséről szól – tette hozzá Rihay-Kovács Zita. – Arról, hogyan kell a diákokkal kommunikálni, a tanárnak miként kell korlátoznia a saját hatalmát is. Beszéltem egy ottani oktatóval, aki elmondta: nagyon népszerű volt a kurzus, a hallgatók kezdeményezték, ám idővel csökkent a résztvevők száma. Kérdezem: hogyhogy nem kötelező? Miért nem kell ezt megtanulnia annak, aki gyerekekkel foglalkozik majd? A művésztanárok esetében gyakori, hogy valakiből azért lesz oktató, mert alkotóként bizonyított, és a pedagógiai készségekről szó sem esik.

A hamis vádról a jogász elmondta: az büntetőjogi kategória, ha valaki alaptalanul megpróbál mást besározni.

– Bár nekem az a tapasztalatom – nem színházi területen –, hogy előbb kerül valaki rágalmazás vádjával bíróság elé, mint hogy az alapügy lezáruljon, és kiderüljön: tényleg megfogta-e a combját. Ennek komoly visszatartó ereje van, és ezért sokan tartanak a bejelentéstől. – A bejelentésnél nem kell betartani a szolgálati utat, és ez nagyon fontos. A felek érdekében a titokban folytatott vizsgálatot és a gyors eljárást tartom célravezetőnek.

Csőre Gábor egy kollégája véleményét tolmácsolva felvetette: vajon nem eshet-e át a szakma a ló túloldalára azzal, hogy megnehezíti a művészi munkát az efféle szabályozásokkal. Aztán így folytatta: – Szerintem ez nem fogja ez korlátozni a művészi szabadságot. Máshogyan kell kommunikálnia a rendezőnek is, de senki nem akarja kivonni a drámai szituációt a színházból, ettől nem lesznek középszerűbbek a produkciók. Annyi tehetséges ember dolgozik ebben a szakmában; biztosan megtalálják az útját annak, hogy megfelelő kommunikáció mellett is megvalósíthassák a művészi törekvéseiket.

A Vígszínház etikai kódexe itt, a Debreceni Csokonai Színházé itt olvasható.

A nyitóképen Kútvölgyi Erzsébet és Kern András a Vígszínház Az élet mint olyan című előadásában 2006-ban. Fotó: Almási J. Csaba