Tegnap egy idősotthonban tartottam zenei klubot, és egy fekete macska társaságában a Csárdáskirálynő 1967-es moszkvai vendégelőadásából néztünk meg részletet, részben oroszul. Ebben Rátonyi Róbert a következőket vezeti elő: „Hányszor mondtam már magamnak: nézd, ezt nem szabad! (…) Mit törődsz te azzal, hogy száz lányszív megszakad? (…) Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád! Nélküled még a mennyország is fád. Ha ülök is a mennybe’, te, cica, csak üzenj be, érted kiugrom, cicám!” Nem tudom, mennyire vad asszociáció, de ez a te novelláidról és erről a te novelláid jutottak eszembe, a mennyből való kiugrásról például a Lélekleves a Röpképtelen madarak című kötetből. A szövegnek a nőkre vonatkozó kitételei (például hogy nem kell ügyet csinálni az átverésükből) kissé veszedelmesek 2022-ben, és mintha rád mégis jellemzőek lennének hasonlók. A bankrablónő ilyen, a női nemre vonatkozóan erősen sztereotipikus: nagyjából azt állítja, hogy a nőket nem lehet megérteni. És borúlátóan viszonyulsz úgy általában az emberi nemhez is: A cakkos fülű ember, az Anja, A félsz és Az élet maga erre példák. Amikor az írásaidról azt mondjuk, hogy abszurdak és groteszkek, érzésem szerint mintha csak egy részét értenénk meg a világodnak. Mennyire szánod sötétnek ezt a világot? Valóban pesszimista vagy az emberi természetre vonatkozóan, és ha igen, mi magyarázza az írásaid mindent átjáró humorát?

Rendszeres visszajelzés a tiédhez hasonló, és értem is az alapját, azonban azt gondolom magamról, hogy végtelenül optimista vagyok. Az, hogy a hőseim a mai társadalmi normák szerint nem mindig az erények útját járják – vagyis például irigyek, haragosak, meggondolatlanok, nem tudnak megbocsátani –, csupán arról tanúskodik, hogy emberek. Az emberre nem valamilyen ideálképként tekintek, hanem pozitív és negatív érzések-gondolatok szövevényes hálózataként. Számomra ez a világ nem sötét: mindig ott pislákol, izzik, lobog benne a fény is. Azt hiszem, kevésbé vagyok szigorú a karaktereimmel, mint néhány olvasó. A sértettség, a harag vagy az irigység természetesek, hozzánk tartoznak, a novelláim pedig gyakran maradnak függőben: a karakterek élete nem ér véget a ponttal, és az olvasó is továbbgondolhatja a sorsukat.

A szereplőknek az adott keretek között megvan a döntési szabadságuk: társadalmi normák, családi minták, az eszközkészletük hiányosságai korlátozzák őket, ám, mint a való életben, ha ezt teherként élik meg, bizonyos korlátok tágítása érdekében tehetnek. Ami ábrázolva van, az egy szelet, egyetlen út a végtelenből, és szerintem jó, ha az olvasó nem ért egyet vagy nem szereti, mert akkor pontosan érzi, hogy lehet ezt máshogyan is.

A bankrablónő megosztó írás lett. Nagyon forró a talaj a férfi-női nemi és társadalmi szerepek körül, ami egyfelől jó, mert rengeteg sztereotípiával, hátránnyal, bántással találkozom, és örülök, hogy valami történik ez ügyben. Másfelől azonban borzasztó, ahogy elszabadulnak az indulatok, egymásnak ugranak vagy egymásnak ugrasztják az embereket, miközben az értelmes, konstruktív vita ellehetetlenül. Az állításoddal nem értek egyet: a novella végén az áll, hogy a férfiak nem értik a nőket, nem az, hogy en bloc nem lehet megérteni őket. Természetesen ez is végtelenül sarkos kijelentés: kiragadott félmondat egy paródiából. Az én világomat nem jók és rosszak, nők és férfiak lakják, hanem egyformán értékes emberek, akik folyamatosan döntéseket hoznak. Néha nem a legideálisabbakat.

És mit kezdjünk Az élet maga hősével, aki visszatér a sírból, de senkinek sem hiányzik?

Tekinthet rá úgy az olvasó, hogy senkinek sem fontos, viszont mindenki által kihasznált, szánalomra méltó ember, aki minden próbálkozásával falakba ütközik. Lehet sajnálni vagy lenézni emiatt. Az ügyetlenkedésével és a szeretet iránti vágyával talán tudunk azonosulni, és a legtöbbünknek borzasztó főnöke vagy hűtlen párja is lehetett már.

Károlyt elfogadni és szeretni kéne, mint nekünk önmagunkat, mert néha mind olyanok vagyunk, mint ő. Meg egy kicsit olyanok, mint a főnöke, a felesége vagy a gyermeke. Ez a novella megint csupán egy néhány órás szelet emberek életéből – persze valószínűleg ilyen jelenetek teszik ki földi létünk egészét. Az olvasó pedig ismét döntés elé kerül: itt van előtte egy tipikus élet. Ha valamelyik jelenete ismerősnek tűnik a számára, akar-e, tud-e, hajlandó-e változtatni az életén?

Van egy régóta húzódó vitám a nővéremmel arról, hogy mi a humor. Ő már évtizedek óta Hollandiában él, és emiatt más kulturális kódok alapján működik. Az én alapelvem Wittgenstein nyomán az, hogy a humor nem hangulat, hanem világnézet, míg szerinte – és ez valami angolszász dolog, mert sok amerikai sorozatban előjön – más a humor, és más a szarkazmus, amiben semmi humoros nincsen, és még bántó is. Igen ám, de ha ezt a logikát elfogadjuk, szerintem idővel be kell tiltani a humort, mivel minden egyes poén bántó lehet valaki számára, és mind hordoz valamilyen kritikát. A te humorod milyen forrásokból táplálkozik, és mi úgymond a filozófiája?

Örülök, ha humorosnak találják az írásaimat, mert a humor fontos számomra. A meséhez hasonlóan tiszta hidat képez az emberek között, mint a művészet általában. Egy festmény például, amely előtt koreai és francia egyaránt ott állhat a múzeumban, és ezáltal összekapcsolódhat a világuk.

A humorhoz a nevetés és jó érzések kapcsolódnak, ezért az valóban jogos kérdés, hogy a bántó humor humor-e még.

Humoros szerző akarsz lenni, akként tekintesz önmagadra?

Kiskoromtól fogva jellemző rám, hogy nevetek magamon, akkor is, ha valamivel nem tudok mit kezdeni, valamit nem vagyok képes befolyásolni. Erősen hatott rám a nagypapám, aki megjárta a Don-kanyart, a hadifogságot, mégsem ismerek nála optimistább embert. Ő is tud nevetni magán, és a humor a szupererejének tűnik. De soha nem másokon nevet, vagy azon logika alapján, hogy „ha másnak rosszabb, az nekem jobb”.

Van az írásaimban humor, de nem definiálnám magamat humoros íróként. Az, hogy a novelláimnak van humoros oldaluk, nem tünteti el a szomorút, a fájdalmasat, csak az a kérdés, melyikben ragadunk benne. A humor megküzdési stratégia, lángocska a sötétben, amely túllendít az akadályokon. Életfilozófia abból a szempontból, hogy felhatalmazzuk vele az embert és önmagunkat a gödörből való kimászásra. És a végtelen hit abban, hogy erre a kimászásra képesek is vagyunk.

És az mitől függ, hogy a befogadó hogyan reagál valamire, amit humorosnak szántak?

Sokszor azon múlik a dolog, hogy mi az előfeltételezésem a másik szándékáról. Egy pékségben nemrég a mosolygós eladósrác irtó béna mondatokkal próbált jókedvet csiholni a vásárlók körében, mégis elnevettem magamat rajta, mert értékeltem, hogy valaki hétfő reggel ennyire elszántan küzd mások derűjéért. És a hangulatunk is számít: van, amikor egyszerűen nem tudunk nevetni, és ez teljesen normális.

A fekete macskát azért emlegettem (amúgy Samunak hívják, és a kollégánknak tekintjük az idősotthonban), mert nálad visszatérő motívum a mágia, a varázslás, a boszorkányság. És érdekes, hogy a novelláidban már az első soroktól természetesnek vesszük ezt, annyira szervesen épül hozzá a mindennapisághoz, mindannyiunk közös világához. Mint a Hókusz című novellában írod: amiben hiszünk, az van is, annyiban mindenképpen, hogy alakító tényezője lesz az életünknek.

Fantasyolvasóként váltam a rajongójává, mert annak ugye a mágia az alapja. És amúgy is szeretem a szokatlan dolgokat. A mágia nem új keletű jelenség, hanem mindig is velünk élt. Az indiai, görög, japán és minden nép regéi, mondái tele vannak vele és fantasztikus lényekkel. Meg olyan hiedelmekkel, hogy a villámlást egy ezüst sárkány okozza.

A mágia ott él a hétköznapjainkban, és a tudomány magyarázatai nem tudják felváltani, mert azok sem kevésbé titokzatosak, és az átlagember számára nem könnyű a megértésük. A tudomány végtermékei, mint a robotporszívó vagy a wifi az életünk részei lettek ugyan, de azért varázslatos dolgok is maradtak, amelyek működését szakértőknek kell megmagyarázniuk; tudásunk legtöbbször nincs a megértésükhöz. Hit kell hozzájuk: hit abban, hogy a szakértők jól mondják.

A magyar operett szovjetunióbeli népszerűsége és az oroszul énekelt Csárdáskirálynő említésének azt a szerepet szántam, hogy a világunk eredendő abszurditására utaljak vele. Mi abszurdabb, mint a valóság?! De attól azért meg is ijedhet az ember, hogy te mennyire komolyan gondolod ezt. Hogy a játékosságod mögött mintha valamilyen, a világ alapszerkezetére vonatkozó, mindent meghatározó felismerés húzódna meg. Talán távoli a hasonlat, de Bosch jutott rólad eszembe, akinek a művészetét szintén egy bizonyos alapvízió határozta meg. Valami notóriusságot érzékelek nálad.

A novelláimat gondosan megkomponálom. Súlya van annak, hogy egy szereplő csodálkozva vagy dühösen néz, minden egyes szót alaposan átgondolok. De didaktikus nem akarok lenni. Azt pedig csak óvatosan merném magamról mondani, hogy határozottan járom a saját utamat, mert hajlamos vagyok megkérdőjelezni magamat, ezer oldalról megnézni valamit, elbizonytalanodni. Ezért sokszor kérek tanácsot mentortól, szerkesztőtől. Ám ez nem jelenti azt, hogy folyton tétovázom, elakadok: jócskán van önbizalmam.

A szívemmel gondolkodom, élvezem az írást, és örömmel építem be a munkáimba a kapott kritikát, írom át a novelláimat, ha valamilyen javaslat megtetszik. Lassan, pepecselősen írok, meg-megtorpanok bizonyos szavaknál. És néha magam is meglepődöm, hogy egy-egy szó vagy szókapcsolat olvastán-hallatán egyszer csak eszembe jut: ebből akár novella is lehetne.

Tartasz attól, hogy az ihlet egyszer cserben hagyhat majd?

Úgy gondolom, hogy ez a forrás soha nem fog kiapadni. Amúgy szerintem mindenkinek vannak az enyéimhez hasonló ötletei, gondolatai, csak az a kérdés, mit kezd velük. Az már döntés kérdése. Ha valaki évekig tanul azért, hogy író legyen, az ötleteit felírja, továbbgondolja, tervez velük, az már döntés, a spontaneitás tudatos mederbe terelése.

David Lynch is eszembe jutott az írásaidról, aki lúdbőröztetően tudja megéreztetni a gonoszt, a félelmetest, a titokban mindent meghatározó démonit a színes, hangos, harsány és akár vidám felszín mögött. És éppen arra irányítani a figyelmet, amiről mások el akarják terelni. De az mindig kérdés, hogy Lynchnek ez a monomániája miből fakad, hogy számára miért így állnak össze a dolgok, miért tekinti éppen ezt a leginkább érvényes világmagyarázatnak. Mintha te is efféle leleplezői szerepre tartanál igényt.

Boscht emlegetted az előbb, aki emberevő papokat, a pokol kapujába egymást talicskázó, gonosz alakokat festett. Sajnos nincs az a borzalom, amire az ember nem képes. Például beteszi a macskát a mikróba, máglyán égeti el, akivel nem ért egyet, vagy gyerekeket ront meg. Valóban nincs groteszkebb dolog a valóságnál, és a rosszat néven kell nevezni. De a jót is. Én realistának tartom magamat.

Amikor elkezdtem olvasni a novelláidat, rögtön az jutott eszembe, hogy végre egy jól író írót olvashatok, és ezt most szó szerint értem. Érzékelhetően bensőséges kapcsolatban vagy a nyelvvel: nincs kínlódás, sutaság, bizonytalanság, erőlködés, hanem mintha forrásként törne elő a mese. Mi magyarázza ezt a magabiztos nyelvhasználatot egy olyan világban, ahol a többség már elolvasni sem szeret vagy tud hosszabb szövegeket?

A helyes nyelvhasználat a kommunikáció, egymás megértésének alapja. Ezért én mindig továbbképzem magamat. A családunkban mindenki sokat olvas. Anya régebben szavalt, apa meg nagy „mesemondó”, nevettető.

Mi tesz annyira tudatossá e téren, hogy még az egyik szuperhősöd is egy olyan nyelv- és irodalomtanár, akinek a „helyesírása tévedhetetlen, ráadásul tudat alatt alkalmazkodik a mindenkori helyesírási szabályok változásához”? Ez nem szokványos manapság, sőt a helyesírásnak egyre kevésbé van becsülete.

A minőséghez hozzátartozik a jó helyesírás, én e téren maximalista vagyok. Amikor írok, a szöveg mellett mindig megnyitom az MTA helyesírásrobotját, a szinonimaszótárt és a Google-keresőt is, hogy bizonytalanság esetén rákereshessek a helyes megoldásra, háttér-információkra. Például ha a novellámban valaki zongorázik, akkor előtanulmányként alaposan tájékozódom a zongorákról. Fontos a pontosság, mert különben veszélybe kerül a szöveg hitelessége.

Az írott szövegekhez hagyományosan nagy bizalommal viszonyulnak az emberek, mert korábban evidencia volt, hogy az előállításuk során a leglelkiismeretesebben igyekeztek a hibalehetőségeket minimalizálni. A mai gyorsaság és szövegdömping rossz hatással van a minőségre. A könyvek legtöbbje azonban szerintem ma is néma próféta még.

Nem jelent gondot az, ha minden szavadat megrágod? Nem gyilkolja meg a spontaneitást?

Számomra az a legfontosabb, hogy mindig a legpontosabb szót használjam, hogy a gondolataimat a legmegfelelőbben fejezhessem ki. Ezt nem élem meg erőlködésként, sőt élvezetes munkának tartom.

Szociális munkásnak tanultál, és újságíróként is aktív vagy, ezekhez járul az írói szerep, amely mintha lassan belsővé válna már nálad, és nem kellene róla döntést hoznod. Ezt leginkább a júniusi vácrátóti jegyzeteidből lehetett kiérezni. Mégis mintha valami eldöntetlenség jellemezne ebből a szempontból. A szociális végzettséged hogyan befolyásolja az írói szemléletedet?

Vácrátót, az írórezidencián töltött két hét valóban fordulópont volt ebből a szempontból. Ott mondtam ki először magamról, hogy író vagyok, amikor valaki rákérdezett, miért tartózkodom a rezidencián. Korábban távolságtartóbban viszonyultam ehhez, és hasonló kérdésre csak annyit válaszoltam, hogy novellákat írok. Ez a kérdés tehát, úgy tűnik, eldőlt: most már írónak tartom magam. De hogy befutott író akarok-e lenni, még nem tudom, mivel az, úgy érzem, folyamatos online jelenlétet követelne.

A szerepeim hatnak egymásra. Robin Cook orvos-író, és az, hogy orvos is, minden mondatában tetten érhető. A szociális szférát annak idején azért választottam, mert ötvöződik benne a jog, a szociológia, a pszichológia és egyéb tudományágak. Szociális munkásként egyik nap tudományos konferencián adsz elő, másnap pedig mélyszegénységben élő családot látogatsz meg. És engem vonzott ez a sokszínűség. Az újságírásban pedig, például tárcanovellákkal, vagyis íróként és fontos társadalmi üzenetek kihangosítójaként egyaránt jelen lehetek.

A két legkedvesebb novellád a magyar és a világirodalomból:
Örkény egyperces novellái és Karin Tiedbecktől a Matrónák
Sorozatok, amelyek a legerősebben hatottak rád:
A Cartoon Network rajzfilmjei és Az elveszett ereklyék fosztogatói
Zene, amit írás közben hallgatsz:
A Gyűrűk Urának az a zenéje, amikor az entek bevonulnak Vasudvarba, epikus filmek betétdalai, kávéházi zörejek
Olyan regény, amilyet te is szeretnél írni:
A Harry Potter
Színdarab, amiből tudnál a novelláidhoz meríteni:
A Mester és Margarita operaváltozata
Szerző, akire szívesen tekintenél elődödként és mesteredként:
Clive Barker és Neil Gaiman kortárs horrorfantasy-írók, valamint az örök favorit, Michael Ende

#pénteki kultúrrandi

Fotók:Onda Péter /PKÜ