Ha valamivel nem lehet vádolni Pedro Almodóvart, akkor az az, hogy kikerüli a fajsúlyos témákat – vagy hogy a megosztó, nehéz matériához könnyű kézzel nyúlna. A spanyol rendező a női lélek talán legnagyobb kortárs mozgóképes rajongója, aki első angol nyelvű játékfilmjében ezúttal (is) életről, halálról, a döntés jogáról, szeretetről és barátságról mesél, mégpedig két csodálatos színésznő segítségével.
A tűsarkak, piros autók, mélyvörös rúzsok, abszurd szexuális együttlétek és a földhözragadt spanyol matriarchák iránti rajongása mellett Almodóvarnak van egy jóval melankolikusabb, de ugyancsak visszatérő témája, amely egyébként dinamikus filmjeiben rendre felbukkan: a halál ténye. Jóval azelőtt, hogy elkészítette volna A szomszéd szobát, gyakran hangoztatta, hogy a spanyolországi falusi környezetben élőkkel ellentétben, ahol felnőtt, soha nem tudta elfogadni az ötletet, hogy valami élő egyszerűen nem lesz többé – saját magát is beleértve.
Ingrid (Julianne Moore) osztja a rendező haláltól való félelmét, mégis vonakodva beleegyezik abba, hogy segítsen régi barátjának, Marthának (Tilda Swinton), hogy saját kezűleg vessen véget életének, mielőtt harmadik stádiumú méhnyakrákja hónapokig eltartó kínok között tenné meg ugyanezt. Amikor a kezdetben reménykeltő gyógyulás iránya 180 fokos fordulatot vesz, Martha azt a tervet találja ki, hogy kibérel egy házat valami szép, természetközeli helyen egy hónapra, és amikor elérkezettnek érzi az időt, bevesz egy öngyilkos tablettát, amelyet a dark weben vásárolt. Nem akarja, hogy bárki is veszélybe sodorja magát azzal, hogy segít neki meghalni, csak társaságra vágyik: azt kéri, hogy egy hozzá közel álló barát aludjon a szomszéd szobában.
A huszonévesen szoros kapcsolatot ápoló nők barátsága az elmúlt évtizedekben meglazult. Ingrid sikeres regényíró, Martha pedig a New York Times haditudósítója lett, ám életüknek ezen a meghatározó pontján ott folytatják, ahol abbahagyták, mielőtt messze sodorta volna őket egymástól a karrier. Két erős, izgalmas és sikeres nő, akiket már szimplán az élettörténetük is filmes aranybányává tesz, még akkor is, ha csak felvillanásokat látunk emlékeikből. Almodóvar a bizarr nyaralást melodrámaként dolgozza fel, néhány extravagánsan túlzó dialógussal, Alberto Iglesias állandó kollégájának dramatizáló zenekari partitúrájával és a rendező által megszokott, élénken vibráló színharmóniákkal: még a New York-i estén hulló hó is élénk rózsaszín.
Hogy, hogy nem, ennek a komor témának és a vele járó, húsba vágó erkölcsi kérdéseknek jól áll a teatralitás. A túlzó, mégis komplementer harmóniákat létrehozó esztétika pedig nagyszerűen passzol Julianne Moore-hoz és Tilda Swintonhoz. Moore a melodramatikus hősnő, akárcsak Todd Haynes filmjeiben: kételyei dacára egyfajta természetes melegséget áraszt. Marthaként Swinton rettenthetetlen riporter valahol félúton Robert Capa és Katharine Hepburn között, aki gondolkodás nélkül meg tudja nevezni kedvenc háborúját, még akkor is, ha a testét megtámadó daganat felett még ő sem képes az akaratával győzedelmeskedni.
Almodóvar Sigrid Nunez 2020-as, What Are You Going Through (Min mész keresztül) című regényét adaptálta filmvászonra. A betegszobák hangulatát és a rögzített kamerás párbeszédeket a rendező lírai felvételekkel könnyíti: A szomszéd szoba soha nem érzi magát bezárva. Martha lakásából lélegzetelállító kilátás nyílik New Yorkra, míg a háznak, ahová meghalni megy, üvegfala van, amelyen keresztül be lehet látni a környező erdőt. Érezni a levegőt, a teret.
John Turturro alakítja Damiant, mindkét nő egykori szeretőjét, aki a jelenben is tartja a kapcsolatot Ingriddel. Saját munkája egyre inkább a klímaváltozásra és a környezet pusztítására összpontosít: a film egyik legprovokatívabb jelenetében Ingriddel a reményről vitatkoznak a biztos halállal szemben – legyen az a bolygónké vagy akár az egyéné. „Sokféleképpen lehet élni egy tragédiában” – mondja a férfi.
Martha nem szűnt meg élni, de belefáradt abba, hogy küzdjön a félelemmel. Tilda Swintonnak kivételesen kifejező, jellegzetes arca van: olyan áttetsző aurával, amely David Bowie-ra hajaz. Úgy érezzük, mintha jól ismernénk ezt az arcot, amely Swinton realista, fájdalmas igazságokat kijelentő szavaival együtt nehézfegyverként válik Almodóvar vizsgálódásának eszközévé. Martha úgy dönt, hogy a kezébe veszi sorsa irányítását: ő dönti el, mikor és hogyan hal meg. Amint ő és Ingrid beköltöznek a festői, erdő melletti modern nyaralóba, megállapodásuk feszültséggel tölti be a jeleneteket. Ha Ingrid arra ébred, hogy Martha hálószobájának ajtaja zárva van, akkor megtörtént, Moore empatikus Ingridje pedig mindent megtesz, hogy támogassa barátját, ezáltal viszont a spirituális-etikai egyenlet szerves részévé válik.
Karakterek nap mint nap meghalnak filmekben, mégis ritkán találkozhatunk olyan drámával, amely szarvánál ragadja meg a halált és szembenéz annak profán valóságával – anélkül, hogy önhitt módon ítélkezne. A 74 éves Pedro Almodóvar pedig ugyan nem egy kifejezetten fatalista művész, filmjeit mégis egyre inkább meglegyinti a halál gondolata: legutolsó és egyben első politikusabb filmjében, a Párhuzamos anyákban a spanyol polgárháborúban elhurcolt és meggyilkolt áldozatoknak állított emléket. A szomszéd szobát az emberiesség hajtja: felemel, katarzist hoz, és határozottan az élet oldalán áll.
A szomszéd szobát a világpremieren láttuk a 81. Velencei Filmfesztiválon, ahol elképesztő, 18 perces álló ovációt kapott. A film versenyben van az Arany Oroszlánért, Magyarországon pedig október 18-tól lesz látható az InterCom jóvoltából.
