A szürrealista film pápája, Luis Buñuel spanyol filmrendező

Az Aragónia tartományban fekvő Calandában született 1900. február 22-én. Üzletember apjától, aki 1898-ban a spanyol-amerikai háborúban is harcolt, kalandos természetet örökölt. Zaragozában tanult a jezsuitáknál kiváló eredménnyel, emellett jól sportolt és szépen hegedült. Tizenhét évesen beiratkozott a madridi egyetemre, ahol mérnöknek tanult, később filozófiával és irodalommal foglalkozott, barátságot kötött Salvador Dalí festővel és Federico García Lorca költővel.

1920-ban megalakította az első spanyol filmklubot, kritikákat írt az ott bemutatott filmekről. Ebben az időszakban ismerkedett meg a freudi pszichoanalízissel és szakított a vallással. Egy későbbi interjújában nem kevés iróniával jelentette ki: „Ateista vagyok, hála istennek.” 1924-ben Párizsban a Filmművészeti Akadémiát látogatta, filmkritikusként, majd rendezőasszisztensként dolgozott a francia avantgárd film egyik kiváló rendezője, Jean Epstein mellett. Megismerkedett a szürrealista mozgalommal, barátságot kötött Louis Aragon költővel és Man Ray dadaista képzőművésszel.

1928-ban Dalíval együtt elkészítette első filmjét, a 16 perces Az andalúziai kutyát, amely a filmművészet egyik első és legjelentősebb szürrealista alkotása.

Kegyetlen kezdő képsorától (egy kéz borotvával átvágja egy lány szembogarát) maga Buñuel is több napig rosszul volt. 1930-ban Franciaországban forgatta az erősen vallás- és burzsoáellenes Az aranykor című művét, amelynek vetítésén a Hazafiak Ligája és a Zsidóellenes Liga tagjai botrányt okoztak, a jobboldali sajtó hadjáratot indított ellene, végül a cenzúra teljes egészében betiltotta a filmet.

1933 és 1935 között Párizsban az amerikai Paramount vállalat számára dolgozott, majd a Warner Bros filmvállalat felkérésére Spanyolországban producerként közönségfilmeket készített. 1933-ban rendezte meg megrázó erejű dokumentumfilmjét Föld, kenyér nélkül címmel az ország egyik legelmaradottabb vidékének szörnyű nyomorban vegetáló lakóiról. A spanyol polgárháború kitörése után felajánlotta szolgálatait a párizsi emigrációba kényszerült köztársasági kormánynak, amely 1938-ban Hollywoodba küldte, hogy technikai tanácsadóként részt vegyen a spanyol köztársaságról szóló filmek forgatásában. Egy darabig vágó, majd segédrendező volt, később New Yorkban a Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) munkatársa, de amikor kiderült, hogy ő rendezte Az aranykor című, ateista szellemű filmet, lemondásra kényszerült.

1947-ben Mexikóban telepedett le családjával, 1949-ben állampolgárságot is kapott.

Első mexikói remekműve az 1950-es Az elhagyottak volt. Lassan minden filmjét sajátos világlátása uralta: olyan álomvilágot mutatott be, amelyben furcsa és váratlan dolgok történnek, munkáiban költőiség és az érzékenységből fakadó agresszivitás fonódott össze. 1960-ban visszatérhetett Spanyolországba, leforgatta a Viridianát, amelyet a spanyol hatóságok egyházellenesnek találtak, az 1961-es cannes-i filmfesztiválon azonban nagydíjat kapott.

A hatvanas évek jelentős alkotásai közé tartozik az antiklerikálisnak tartott Az öldöklő angyal, a nyíltan politizáló Egy szobalány naplója, amelyben a kibontakozó fasizmus metaforáját adta, valamint A nap szépe, amely az 1967-es velencei filmfesztiválon elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt. Három utolsó filmje, „trilógiája” – A burzsoázia diszkrét bája (1972), A szabadság fantomja (1974) és A vágy titokzatos tárgya (1977) – Párizsban készült. 1972-ben A burzsoázia diszkrét bája elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat.

Buñuel életének utolsó éveiben Mexikóban élt, itt állt a háza, cellaszerű szobájával a hatalmas könyvtár és a céllövőterem mellett.

Állítólag céllövő szenvedélye miatt lett erősen nagyothalló, filmjeit is hallókészülékkel készítette, és többnyire hang nélküli vetítésben nézte. 1983-ban megjelentette önéletírását Utolsó leheletem címmel, és még ugyanebben az évben, július 29-én Mexikóvárosban meghalt.

Az 1997-ben Bikácsy Gergely tollából megjelent Buñuel-napló című monográfia „az irodalmi elbeszélésmódoktól függetlenedő filmes narrációnak egyik legnagyobb és megkerülhetetlen alkotójaként” aposztrofálja a rendezőt, aki kalandos utat járt be: Isten dühös tagadásától az Istennel való ironikus vitatkozásig, a dühös polgárpukkasztástól a komikus abszurdig jutott, miközben formanyelve fokozatosan leegyszerűsödött.

Nyitókép: Luis Buñuel A szabadság fantomja című film forgatásán 1974-ben. Fotó: AFP