Miért nem mindegy, milyen programra bízzuk szakmai ambícióinkat? Mert a velünk született képességek és készségek legértékesebbike, a tehetség csak olyan környezetben bontakozhat ki és válhat szakmai egyéniségünk névjegyévé, ahol ezt felismerik, és tudnak is kezdeni vele valamit a mi javunkra. A sztenderdizált, mindenkire ugyanazon feltételeket és ígéreteket alkalmazó programok erre kevésbé alkalmasak.
A tudás vászon, amire a tehetség remekműveket fest
Többféle megközelítés létezik Európában és a világban egyén és teljesítmény viszonyára a szakmatanulás kontextusában. Szeretjük emlegetni az északi népek, különösen a finnek pedagógiai sikereit, hiszen úgy tűnik, jobban teljesítenek a kompetenciaméréseken, és a finn gyermekek fesztelenebbül, boldogabban élik végig iskolaéveiket. Az összefüggések felfedezésére és a nem létfontosságú tudás mellőzésére alapuló finn pedagógia valóban képes odafigyelni az egyéni képességekre, készségekre és a tanulási ritmusra, továbbá
nem a lexikális tudást, hanem a beépülő tudást tekinti sikertényezőnek.
Az angolszász logikában az ember minden tudományok hordozója, tehát a tudástartalmak átadása közben vele, az ő személyiségével, egyéniségének kiművelésével kell a legtöbbet foglalkozni, hiszen ő lesz az, aki majd kiviszi az ajtón a pedagógia eredményeit. A franciák kicsit másképp, de ugyancsak az emberi tényezőt: a tudás képviseletét, az érvelés művészetét csiszolják a felnövekvő generációkban, az intézményesülés legkorábbi pillanataitól kezdve. Egy francia óvodás verbális képességei ezáltal szembetűnően fejlettek, ahogy vitakészsége is meglepő lehet számunkra. Később, felsőbb osztályokban a vitaműfaj már az oktatás egyik fontos módszertani elemeként segíti a kritikai gondolkodás és az érdekérvényesítés kialakítását, ezáltal az egyéni tudás és tehetség kibontakozását.
A porosz hagyományban a rendszerezett lexikai tudáson van a hangsúly, az egyéni különbségek elsősorban versenytényezők. Nagy előnye ennek a gondolkodásnak, hogy széles ismeretanyagon teszi pontosan összemérhetővé a különböző egyéni teljesítményeket, és behozhatatlan hátránya, hogy nem teszi fel az egyéni teljesítményekből fakadó alapkérdéseket. Ha ugyanis ezeket megfogalmazná, minden esetben az egyéni képességekhez, készségekhez, amíbíciókhoz és tehetséghez vezetne a válasz – és ezzel kezdenie kellene valamit.
A két legszembetűnőbb, nem európai pedagógiai logikát is nézzük meg a versengés szempontjából. Az amerikai és a keleti társadalmak (főként Japán és Kína) két különböző logika szerint bánnak a tudással és az egyéni képességekkel, tehetséggel. A tengerentúli nagyhatalom pragmatista életfelfogásával összhangban az egyéni teljesítményt tekinti a társadalom motorjának, így a szellemi versenyben is egyéni győzteseket ünnepel – és minden pedagógiát erre épít, ezért nem sajnálja a pénzt és az energiát az agyelszívásra.
Míg azonban az amerikai gyermekek egymással versenyeznek tudásban és tehetségben, egyéni trófeákért, a legalább ilyen, ha nem erősebb versenyszellemben felnövő kelet-ázsiai fiatalok számára a verseny saját közösségükért zajlik. Az egyéni teljesítmény növelésével ugyanis saját közösségük javát szolgálják, így kötelességüknek érzik a minél eredményesebb tanulást. Mindkét kulturális logikában felértékelődik, ennélfogva kiemelten kezelik a tehetséget, önálló terepet engednek neki, külön energiákat áldoznak legteljesebb kiművelésére.
Ezek az eltérő pedagógiai megközelítések mind-mind más módon sikerorientáltak.
Számunkra mindegyikük tartalmaz értékes tanulságot, különösen, hogy a 20. század első felében még híresen színvonalas magyar oktatásra is csak vágyakozva tekinthetünk vissza. A 19–20. század fordulóján megjelenő reformpedagógiák az egyébként poroszos alapokon fejlődött hazai iskolarendszer mellett éppen annak tanulságai alapján honosodtak meg, és nem véletlen, hogy mindegyikük az emberi tényező alapegységével, az egyéniséggel kezdett el foglalkozni. Az egyéni tehetség kiművelésének igénye természetesen történelmi kontextustól független igény, de kétségtelen, hogy olyan időszakokban mutatkozik meg legégetőbb szüksége, amikor társadalmi, gazdasági és kulturális értelemben is nagyobb átalakulásokat él meg az adott szűkebb vagy tágabb közösség.
A mi esetünkben a századforduló éppen ilyen időszak volt, és bár a jelent sokkal nehezebb objektíven megítélni, mint a két emberöltővel is távolabbi múltat, pontosan érzékeljük, hogy mi is, a mi kultúránk és társadalmunk is átalakuláson megy keresztül.
Sok mindent kell újragondolnunk és sok eddig sikeresnek gondolt gyakorlaton kell változtatnunk ahhoz, hogy a jövő nemzedékek ne teherként éljék meg elődeik döntéseit.
A társadalom alapjai közül kétségtelenül az oktatás az egyik olyan terület, ahol érik a szemléletváltás, többek között módszertani értelemben. A lexikális tudás primátusa már elesett a kompetenciaalapú pedagógiák gyakorlatában, most pedig egyre fontosabbá válik ismét az egyéniség és a tehetség kérdése – e kettő ugyanis minden tudás táptalaja.
A leghatékonyabb fejlesztési forma a tehetséggondozás
Az internet elterjedése óta, azaz a mostani X generáció életfolyamában a lexikális tudás felköltözött a világhálóra. A most kisiskolás generáció már el sem tudja képzelni az életét okoseszközök és internet nélkül, tehát két generáció alatt annyira megváltozott az információszerzés és -kezelés módja, hogy erre a pedagógiának is a gyakorlatban kell reagálnia. A pandémia időszakáig aligha voltunk rákényszerülve, hogy adaptívan reagáljunk egy nagy változásra, három éve azonban technikai csavart adott a kezünkbe a világjárvány. A technikai csavarral még nem jutottunk el azonban a módszertani felfrissülésig, pedig nagyon ideje volna.
Tisztelet a kivételeknek, természetesen. Az olyan műhelyek, ahol a szakmatanulásban képesek visszafelé gondolkodni, azaz a piaci igények és a gyakorlati munka elvárásai felől irányítani a készség- és képességfejlesztést, azok már azt is felismerték, hogy a munkaerőpiac az egyéni teljesítmények alapján szelektál.
Vagyis az egyéni teljesítményeket és ezek legértékesebb elemét, a tehetséget kell kibontakoztatni ahhoz, hogy versenyképes szakembereket lehessen kinevelni.
Még pontosabban: kritikus tömegként megjelenő kiváló szakemberekkel tudjanak szakmai utánpótlást biztosítani. A tehetségnek sok összetevője és sokféle megnyilvánulási formája van, sőt: olykor felismerni is kihívás. Éppen ezért az összes pedagógiai célú fejlesztés közül a legfáradságosabb vállalás a tehetséggondozás. Ugyanakkor a legmagasabb színvonalú eredményekkel kecsegtet, és ez a lényeg. A fiatalok szakmaválasztásának második lépésében, az iskola- és képzésválasztásban tehát abszolút kritikus, hogy kikre bízzák magukat, milyen szellemi műhelybe nyernek felvételt, milyen szemléletű szakemberek mellett tehetik meg az első lépéseket a választott pályán.
Az újságírás jövője a mai fiatal tehetségek felkészítésén múlik
Legkézenfekvőbb azzal a szakmával illusztrálni tudásalapú pedagógiák és a tehetséggondozás közötti különbséget, amelynek terméke ez az írás. Az újságírói szakma sok és sokféle hazai műhelye kínál különböző alternatívákat a média iránt érdeklődő fiataloknak. 24 órás műfajról beszélünk, tehát az újságírást elsősorban életformaként kell elképzelni, és már az első lépéseknél lemorzsolódnak néhányan. Széles körű műveltséget és naprakész tájékozottságot feltételez, ezek nélkül nincs érdemi újságírás – ezeket szintén fáradságos megszerezni és napirenden tartani, tehát a második lépésnél is lemaradhatnak egyesek.
„Írni bárki tud”, „blogolni nem nagy kunszt” – csak néhány naiv nézet, amelyek a minőség és a mennyiség fogalmait keverik zseniálisan. Aki viszont ezt a szintet választja, annak szintén nincs szüksége újságírói programra ahhoz, hogy a nyilvánosságban lubickolhasson. „Képernyős szeretnék lenni” – ez a másik tévúthoz vezető kapufelirat; „instacelebek kíméljenek!” – ez a szakma válasza rá.
Aki még mindig velünk tart, és szentül hiszi, hogy az újságírást neki találták ki, annak két útkereszteződésben kell még eligazodnia: a „papírért” vagy a „tudásért” szeretne éveket áldozni az életéből, hogy a pályára kerüljön. Ha eldőlt, hogy a tudás fontosabb a diplománál, akkor már csak az a kérdés, hogy azt a tudást szeretné-e csupán, amit bármelyik médiasuli képes átadni, de jó részét az internetről is megszerezheti, vagy olyan közeget keres, ahol rá, az ő személyére, képességeire, ambícióira és tehetségére is kíváncsiak, azaz személyre szabott gyakorlati tudást és pályaorientációs támogatást kaphat, amivel a piacon egyedülállóan rendelkezik majd.
A tehetséggondozásban szerzett médiaszakmai tudás sokféle lehet: indulhatunk alapozó újságírás programban, online újságírás szakirányban, tanulhatunk magazin-újságírást, rádiós vagy televíziós újságírást, de szakosodhatunk sportújságírásra, sőt operatőr programban vagy AVID-vágó programban is kamatoztathatjuk tehetségünket. Ez az a megbízható médiaműhely, ahol széles spektrumot kínálnak a szakmából, gyakorlati kompetenciák és egyéni tehetséggondozás keretében.
A nyereség felbecsülhetetlen értékű: a tehetséggondozásban szerzett felkészültség versenyelőnyt jelent a pályán az adott szakembernek, a szakmának pedig egy stabil pillért, amire építhet.
Miben rejlik a versenyelőny? A klasszikus, lexikális tudást sulykoló oktatásban a tudás beépülése bizonytalanabb, így kisebb sikerrel kecsegtet, mint a személyre szabott, gyakorlatban végzett tehetséggondozásban, ahol az ismeretanyagot mindenki saját képességei szerint próbálhatja ki, akár éles környezetben is. Olyan műhelyre bízzuk tehát újságírói ambícióinkat és tehetségünket, ahol saját eszközökkel, a gyakorlatban tanítják a szakmát, csak olyan szakemberek dolgoznak, akik jelenleg is aktívak a pályán, illetve ahol az egyéni tehetség kiművelése a legfontosabb sikercél.
A cikk megjelenését a Nemzeti Tehetséggondozó Nonprofit Kft. támogatta.
Fotók forrása: Shutterstock
