Gőgös, barátságtalan embernek tartották. Gunyoros megjegyzései, kimért távolságtartása és szűkszavúsága sem segített abban, hogy megszeressék, noha feltétlen becsülték lenyűgöző színészi erejét. Kollégái visszaemlékezéseiből kitűnik: kedvességét, figyelmességét is keménységgel leplezte, noha a jó modorra ügyelt. Ha a vacsorához sör vagy bor dukált, kirendelte, s ivott becsülettel, bár nem szerette. Szerette az emberiséget – fogalmaz monográfiájában Galsai Pongrác – de nem tudta szeretni az egyes embereket.

Nehéz gyerekkora volt. Munkácson született, apja továbbszolgáló őrmester, később a budapesti Honvédelmi Minisztérium segédhivatalnoka volt. Kemény, kíméletlen, indulatos ember. A művészi tehetséggel és ambíciókkal megáldott fiú gyűlölte apját: cifrára pödört bajuszát, telhetetlen étvágyát, indulatait, fenyítési eszközeit, melyeknek része volt – a verések, pálcázások mellett – az éheztetés is. Később, mikor egy-egy előadás után Kellér Andor szerkesztővel fiákeren elkocsikáztak a Wampeticsbe – a későbbi Gundel étterembe –, Csortos Gyula rendelt levest, három, vagy időnként négy-öt főételt egyszerre, s sorra ette végig a menüt. Állítólag, ha valaki megrökönyödött látványos falánkságán, csak annyit mondott: „Pótolok, kérem, pótolok!”

Liliom szerepében 1909-ben
Kép forrása: Wikimedia Commons

Apjával hamar megszakította a kapcsolatot. Finom lelkű édesanyja titokban támogatta az Országos Színművészeti Főiskolára felvételt nyert fiút, esténként kirakta az ablakba a megmaradt ételt, amit Csutak – ahogyan barátai becézték – az éj leple alatt titokban, hidegen habzsolt be a párkány alatt kuporogva, majd meghúzta magát hajnalig a sufniban, vagy fűtés nélküli hónapos szobájában.

Pénze nem volt, s mikor lett sem tudott bánni vele. Ha alkalmi munkáiból, például borítékcímzésből, kisebb összeghez jutott, aprópénzre váltotta, és teletömte vele a zsebeit.

A Színiakadémia elvégzése után vidékre szerződött: Makó Lajos Debrecenben, Nyíregyházán majd Szegeden játszó társulatához. A százhatvan koronás előlegből girardikalapot, pepitakockás öltönyt, ezüstfejű sétapálcát és lakkbőröndöt vásárolt, majd igen látványos antréval érkezett meg Debrecenbe. Lengyel István így írt erről: „Tíz előtt ért a színházhoz, ahol nem talált senkit. A kapus is csak pár perc múlva került elő. Azzal a szertartásos előkelőséggel nyújtotta feléje útitáskáját, mint földesúr, ha kastélyába megérkezik. Az öreg színházi róka arca megmerevedett. Mit képzel magáról ez a fiatal színész? Valóban azt hiszi, hogy ő cipeli majd a táskáját? Már készült, hogy alaposan megmondja a véleményét, mikor ötkoronás ezüstpénz csillant meg előtte, és csúszott az új színész kezéből a tenyerébe. Alig akart hinni a szemének. Megszokta, hogy a társulat ifjúsága koronás kölcsönöket kunyerál tőle. Egyik kezével elkapta a bőröndöt, a másikkal tiszteletteljesen szalutált.”

Rongyosok című film plakátja, 1926
Nemes György rajza

Csortos Gyula és Mészáros Giza, a társulat népszerű hősnője Szegeden egymásba szerettek, ám a színésznő egy év elteltével visszaszerződött Beöthy László újjászervezett fővárosi Magyar Színházához. Csortos is kezdte unni a vidéki színészéletet, Pestre költözött, és kétéves szerződést kötött Krecsányi Ignáccal, akinek társulata télen Temesváron, a nyári hónapokban pedig a Budai Színkörben játszott. Ám nem szándékozott Erdélybe menni, tekintve, hogy akkor már közös lakást béreltek Mészáros Gizával az Almássy téren. Kapóra jött hát a lehetőség, hogy Népszínház-Vígoperához szerződjön, még ha a szerződésszegés miatt – Krecsányi feljelentése után – a Színészegyesület is kizárta tagjai közül. Már nem sokat számított az újabb szerződésszegés, melynek eredményeként rövidesen Beöthy színházába került.

Sorra jöttek a változatos, néha alkatától idegen szerepek, ám ahogyan a Színházi Hét kritikusa fogalmazott: „a tehetség mellé szárnyul kapta a szerencsét is”. Ám hiába volt Beöthy bőkezű, Csortos kezéből elfolyt a pénz: a legdrágább éttermekbe járt, a legkiválóbb szabóságokban varratta ruháit és királyhoz méltó borravalót osztogatott. 1910-ben – legutóbbi bemutatja sikerén felbuzdulva – újabb előleget kért Beöthytől. Az igazgatónál azonban betelt a pohár, és megtagadta a kért összeg kifizetését, Csortos erre szabotálta az aznap esti előadást. Gera Zsigának kellett beugrania, míg a színész dölyfösen sétálgatott az épület előtt jogosnak vélt jussára várva. Ám elszámította magát: a darab Gera Zsigával is sikert aratott, és Csortos – a pletykák szerint – még aznap átkocsizott a rivális Vígszínházba, és aláírta a szerződést a Faludiakkal. Később visszament a Magyar Színházhoz, és további pályáját is a sűrű színházváltások, „csavargások” jellemezték.

Varsányi Irénnel Veber-Gorsse: A csitri című darabjában a Vígszínházban

Közben megismerkedett első feleségével, és egyetlen – fiatalon elhunyt – lánya anyjával, az akkor tizenöt éves Bamberger Friderikával. A nászutat Olaszországban töltötték, ám közben kitört a háború, az utolsó szabad vonattal érkeztek vissza Budapestre. Nem sorozták be katonának, a háború éveiben csaknem negyven színdarabban játszott, ám az igazán nagy lehetőségre 1919-ig kellett várnia. Molnár Ferenc Liliomjának címszerepét mintha rá szabták volna. „Csortos Gyula Liliomjának minden hajszála csirkefogós, ellenző passziójában szinte szétrepeszti a szerepét; annyi kiváló mozzanata van, nem tudom elsorolni” – fogalmazott Osvát Ernő. A színész több mint háromszáz alkalommal játszotta el a szerepet, egyik legendássá vált alakítása lett.

Az 1910-es évek elejétől forgatott, több mint hetven filmben szerepelt, köztük a ma is rendkívüli népszerűségnek örvendő Hyppolit, a lakájban, amelyben a fensőbbséges inas szerepét mintha kimondottan neki írták volna.

Ironikus modora néha durvaságba csapott át. Csathó Kálmán följegyzése szerint: „egy filmezés szünetében a kis statisztanő naiv kedveskedéssel olyasmit mondott neki, hogy mennyire örül, hogy a nagy művész kollégája lehet. Mire Csortos jól megjátszott megdöbbenéssel így felelt: Hogyhogy kolléga? Tudtommal nem vagyok kéjhölgy!

Némi ellágyulást csak azok iránt mutatott, akik modortalanságait, gunyoros megjegyzéseit ellenállással, tartással fogadták. Dayka Margit Galsai Pongrácnak mesélte el kettejük történetét: „úgy kezdődött, hogy már az első közös próbánkon nevetségessé tett. Ezt kikértem magamnak. Szégyellje magát! Bármilyen nagy művész, nem engedheti meg, hogy egy fiatal nőt megszégyenítsen! És mától kezdve ne is próbáljon köszönni nekem.” Csortos nem volt hozzászokva az efféle hanghoz, tán éppen ezért később tréfálva-élcelődve egyre a békülés lehetőségét kereste. „Történt, hogy belépek a színházi társalgóba, s egy akváriumot látok a szoba közepén, tele szebbnél-szebb aranyhalakkal. Csortos a sarokban ült, botját a térde közt forgatva, mint egy országbíró. Összecsaptam a kezemet. Kié ez a gyönyörűség? – kérdeztem. Csortos rám se nézett: a magáé! – mondta mogorván.”

Molnár Ferenc: A farkas, Gombaszögi Frida és Csortos Gyula, Magyar Színház, 1912. november 8. Fotó: OSZK

Közben elvált, és sorra fogyasztotta a csinos, alkalmi hölgyeket, állítólag akadtak, akik az öltözőjébe is utána merészkedtek, s ha alkalmas jelölt érkezett, hanyagul csak annyit mondott: húzza fel a szoknyáját. A szerelem viszont más kérdés: 1927-ben újra megnősült, Vig Manci szubrettet vette feleségül, ám ez a házasság sem hozott megnyugvást. Állítólag Manci elköltözésekor igencsak búnak eresztette a fejét, mire Bálint Lajos aggodalmasan kérdezte: „Ez magát ilyen mélyen érinti? – Ördögöt – mordult rá Csortos. De elvitte egyik kiskutyámat és minden pénzemet.” A kiskutyáit valóban nagyon szerette, az ölebek a vendéglőkben külön adag húst kaptak az asztalnál.

Kering egy anekdota, miszerint Csortos Gyulának olykor meggyűlt a baja a szövegtanulással. Egyik alkalommal állítólag a súgó kezdte mondani az elakadt mondatot, mire rákiáltott: ne a szöveget mondja, hanem, hogy melyik darab!

Kiss Manyival

A harmincas évek elején diagnosztizálták az egyre zömökebb színész súlyos cukorbetegségét. „Ahányszor utolsó szerepeiben láttam, mindig különös félelem fogott el – hatalmas teste időközben még terebélyesebbé vált, s ahogyan ez a test nőtt és dagadt, egyre törékenyebb is lett. Mintha csontjai és izmai lassan üvegesedtek volna. Olyasmitől féltem, hogy a karja vagy a lába egyszer letörik a testéről. S mintha ő is ettől félne, furcsa óvatossággal mozgott. Úgy vigyázott magára, ahogyan egy nagy váza óvakodhatik ismeretlen veszélyektől” – írta Illés Endre.

Attila utcai otthona Budapest bombázásakor a földdel vált egyenlővé, az ostromot egy budai orvos család pincéjében vészelte át. 1945 januárjában Zilahy Lajos szovjet katonai teherautót küldött érte, és Ádám professzor szanatóriumába szállítatta. Bár az ott tartózkodása alatt némileg megerősödött, kerekesszékkel közlekedett, majd erőre kapva eljátszotta Csehov a Medve című egyfelvonásosának főszerepét.

A medve című darabban

Később a villamoson az egyik ügyetlen utas a lábára lépett, és a szerencsétlen baleset következménye, a lábán esett seb  –cukorbetegsége miatt  – csak nem akart begyógyulni. Ráday Imre táviratban kérte külföldön élő ismerőseit: küldjenek penicillininjekciókat, ám a gyógyszer későn érkezett, a művész 1945. augusztus elsején elhunyt.

Néhány évvel a halála előtt a Délibáb című színházi lap munkatársa kért tőle interjút, amelyet elutasított. „Tessék megjegyezni, hogy minden, ami a sajtóban állítólag az én szájamból elhangzik: hazugság.” A közönség ennek ellenére ismerhette, hiszen Molnár Ferenc A testőrének színésze, Liliom, Pál cár, Hjalmar, Falstaff, Volpone, Lucifer – mind-mind ő volt, lényegéből mutatott meg egy-egy darabot, s aki elég elszánt volt: összerakosgathatta ezeket.

A cikk Galsai Pongrác a Szépirodalmi Könyvkiadóban 1972-ben megjelent, Csortos Gyula című kötete felhasználásával készült.

Nyitókép: Szécsy István