„A teremtés első lépése a fény megalkotása” – Interjú a debreceni Lighthouse művészeivel

A Lighthouse Galleryt idén egy üres üzlethelyiségben rendezték be, így az érdeklődők az utcán sétálva, kirakatüvegen keresztül csodálhatták meg Sztojánovits Andrea FÉSZEK, valamint Kovács Ivó Searchlight című fényinstallációját. A projekt a Déri Múzeum, Csokonai Színház, a Cívis Ház és a Let it Be! art agency együttműködésében valósult meg. A két művésszel és a Lighthouse projekt kezdeményezést útjára indító dr. Puskás Istvánnal, Debrecen alpolgármesterével beszélgettünk.

Mit jelent Debrecen kultúrájában a fényművészet
hagyománya?

Dr. Puskás István: A fényművészet a magyar kultúra talán legfontosabb hozzájárulása a nemzetközi vizuális művészethez, történelme Moholy-Nagyig vezet, s valóban, jelenléte Debrecenben is a hetvenes évekig vezethető vissza – az ország első köztéri luminokinetikus alkotását itt állította fel Tilles Béla. De nem csak a fényművészet múltja, hanem jelene is számít; az utóbbi néhány évben folyamatos a jelenléte Debrecenben. Hogy a fény mit jelent Debrecennek? Ugyanazt, mint az emberi kultúráknak.

Egyszerre a legnehezebben megragadható, mégis a legkonkrétabb dolog. Szó szerint az élet forrása.

Ezen túl, maga a fényművészet remek lehetőség arra, hogy a természet és az emberi elme, az emberi alkotóerő, a techné találkozási pontjaival foglalkozzunk a legkülönbözőbb helyzetekben.

De arra is alkalmas, hogy megmutassuk a technológia, a természet és a művészet interakcióit, illetve ezen metszetben beszéljünk civilizációnk, mindennapjaink aktuális kérdéseiről – ahogyan Kovács Ivó munkája, vagy maga a kirakat galéria formátum teszi.

Kovács Ivó: Tavaly nyáron ismeretlenül el-el beszélgetve az épületvetítésre kilátogatókkal azt éreztük, hogy az elmúlt évek alatt a közönségben is kialakult egy magasabb elvárási szint, hozzászoktak egy minőséghez. Alkotóként nem mindegy, hogy milyen a közönséged, értőbb közönségnek jobb vetíteni, mert visszanézésre, újrajátszásra általában nincs mód, így akkor és ott kell hatni, hasonlóan például a színházi műfajokhoz.

Ivó, Andi, mit sikerült megtartanotok az
eredeti elképzelésből, és mit kellett átszabni a vírushelyzet hatására?

K.I.: Helyspecifikus munkákat csinálok elsősorban, mint amilyen egy színpadi díszlet vagy épület-vetítés, így megszoktam, hogy az adott hely adottságaiból, természetéből kell kiindulnom. A kiállítóhely korábban egy pékség volt, így néhány tükör a falon maradt. Ebből is jött az ötlet, hogy a többszörös tükröződésekkel csináljunk egy fényjátékot, ahol egyeztetem a kiútkereső labirintus vetített terét a meglévő fizikaival. Az csak plusz ajándék volt, hogy sötétben a kirakat maga is tükröz, erre elsőre nem gondoltam. Ugyan a tükörbe belépni itt sem lehet, de amikor bent sötét van – szembe lehet vele nézni, ami filozófiának talán elég is.

Sztojanovits Andrea: Minden nehézségben megbújik egy olyan rejtelem, mely képes és hatásos továbblendíteni egy adott élethelyzetben, és alkotói szituációban. A FÉSZEK installációnál ez az augmented reality csatolását jelentette, mely a vírushelyzetre adott művészi gesztusként szerepelt az installációban, viszont általa teremtődött meg a mű térbeli expandálása a köztérre, az utcára, a virtuális, háromdimenziós rétegek hozzáadásával.

Elsőre nehéz elképzelni, hogy néz ki a
fényinstalláció egy üres üzlethelyiségben. Milyen szempontokat kellett
figyelembe venni a koncepció megalkotásához?

P.I.: Az üres üzlethelyiségek művészeti projektekre történő hasznosítása, ezen tér-szituáció létrehozása nem a pandémia szülötte Debrecenben sem, több évre visszanyúló hagyománya van – ilyen volt például a Kirakat Art Attack és a YurtaZuhany projektek. A fényművészet megjelenése e kódon valóban újdonság.

K.I.: Fontos volt, hogy megbízhatóan működjön, és automatikusan sötétedéskor induljon a vetítés, emiatt a lehető legegyszerűbb lejátszókat használtam. Hasonlóan egy épületvetítéshez, a teret itt is pontosan fel kellett mérni. Megépítettem a virtuális 3d-s mását, ebben a térben készült a vetített animáció, így a helyszínen viszonylag hamar telepíteni lehetett.

Sz.A.: A FÉSZEK esetében abból indultam ki, hogy a mű legyen úgy elhelyezve, ahogy a kirakatban általában a portékák, s önmaga által teremtsen meg egy differens atmoszférát. Ez egyben könnyebbség, viszont nehézség is, mely abban rejlik, hogy a fürkésző tekintetek, melyek sok esetben passzív módon pásztázzák végig az utcai látképet, milyen módon fordíthatók át aktív figyelemmé.

Mennyiben más egy zárt térben alkotni,
mint egy épületre vetíteni?

K.I.: Technikailag az üzlethelyiség egy klasszikus „fehér-doboz”: olyan térhez hasonlít, amilyen egy kortárs galéria terétől elvárható, hiszen a reprezentáció tere. A megelőlegezett üzenete, hogy ami itt a falra kerül, az már biztosan művészet. A többszörözött biztonsági játékkal lett csak érdekes, hiszen a közönséget a saját biztonsága érdekében kizártuk. A videómapping eljárással szinte bármilyen felületből, térből „kiállító” teret lehet létrehozni, eltüntetve a klasszikus képkeretezést és az egyszempontúságot, noha a perspektívát a vetített tárgyal ott is pontosan egyeztetni kell. Itt ehhez képest egy fő nézethez kellett igazítani a perspektívát, ennyiben egyszerűbb, mint egy körbejárható tárgy vagy épületvetítés. A fő nézőpontnak a kirakat ablaka lett kijelölve, ahova belépni nem lehet, csak benézni. A vetítők előtti forgó tükrök körbe-körbe pásztázzák a kiállítótér falát, ahhoz hasonlóan, ahogy az elhaladó autók megvilágítják a szobát, vagy ahogy a néző tekintete körbejár.

Az installációhoz home edition is készült, hogy az is megnézhesse, aki most nem tud Debrecenbe utazni. Mennyire adja vissza az eredeti élményt egy képernyő?

Sz. A.: Természetesen teljesen más a kettő. Laurie Anderson említette egy interjújában, hogy a téglalapba zárt virtuális világunk korlátozza az elme szabad áramlását. A FÉSZEK is egy ilyen téglalapba zárt kozmosz, mely pont, hogy érzetre kilép a térbe, ezáltal picit átfordítja ezt a zártságélményt. Az interaktív installáció befogadói élménye Álmos Gergely (mïus) hangkompozíciójával válik teljessé a kiterjesztett valóság médiumán keresztül. A járókelők és az otthoni monitorok előtt ülők saját mobiltelefonjukon is megjeleníthetik az audiovizuális tartalmat.

K.I.: Egy rövidített VR 360 fokos videó készült a vetítési anyagból, amiben a virtuális kamera lejátszás közben forgatható. Azt az élményt valóban nem tudja visszaadni, amit a kiállítótér tükrök által megsokszorozott tere ad. Ha például a helyszínen villamos halad el a néző háta mögött, akkor az úgy tükröződik, mintha az animáció terében haladna. Képernyőn keresztül nézve nem a szoba mozog egy térben, hanem inkább olyan, mint amikor mi ülünk fel a villamosra és utazunk keresztül a városon.

A virtuális kamerával körbenézhetünk, de az utat nem tudjuk befolyásolni.

Kényszerpálya, de legalább kicsit magunk vagyunk a lámpa – a fény, ami a kiutat keresi a labirintusból. Ugyanúgy be vagyunk zárva, mint most az utcán állva a kirakat előtt. Éjszaka van, egyedül vagyunk, de mintha a távolban hajnalodna – reménykedni szabad.

Meg tudnának fogalmazni az idei Lighthouse általános üzenetét?

Sz. A.: A fényművészet médiuma a fény, mely az ősi szertartásoktól kezdve mindig kiemelt szerepet kapott a mitológiában és a vallásokban is. A teremtés első lépése is a fény megalkotása, mely irányvonalat, életet, útmutatót ad világunkban. A jelenlegi pandémiás helyzetre szimbolikus válaszként a fény művészi interpretációi kiutat, mentsvárat, bázist adnak, mely a Lighthouse nevében is megjelenik.

Milyen fényművészeti projekteket szeretnétek
még megvalósítani a következő években?

K.I.: Remélem, összehozunk egy újabb csoportos kiállítást jövőre is.

P.I.: Mindenképp szeretnénk folytani egyrészt a kirakatgaléria-formátumot – a veszélyhelyzet elmúlása után is, mert egy remek helyzet a befogadókkal való találkozásra csakúgy, mint a városi terek művészeti használatára. Illetve folyamatosan keressük a 2020-as ON-hoz hasonló szituációkat is, de készülünk arra is, hogy a Lighthouse kollektívája a városon kívül is megjelenjen.

Sz. A.: Ezek mellett a terveink között szerepel több együttműködés, tudomány és művészet kutatási projektek, edukációs tevékenységek, valamint évente egy vagy több nagyobb megjelenés, kiállítás. Nagyon fontosnak tartom a tehetséggondozást, tehát remélem idővel tudunk teret és lehetőséget adni olyan fiatal művészeknek is, akár pályakezdőknek, akik szeretnék megmutatni munkájukat a nyilvánosság előtt.

A fotókat Czeglédi Zsolt készítette.