A titkosügynök érzéki utazás a hetvenes évek korrupt Brazíliájába

Kleber Mendonça Filho rendező új filmjében van egy fantázia jelenet, amelyben egy városi legendává vált, cápatetemből kibányászott szőrös emberi láb elszabadul és egy parkban összemelegedő párocskákat rúg lendületből arcon. Máskor főhősünk álmodik azzal a benzinkúti tolvajjal, akinek többnapos, oszló holttestére rájárnak a kóbor kutyák, mert a rendőrség a karnevál és a különféle sötét üzelmek miatt túl elfoglalt, hogy intézkedjen az ügyben. 

Ha azt mondom, hogy színes-szagos, akkor például ilyesmire gondolok, vagy a hetvenes évek utcáira Recifében, kigombolt, színes ingekre és izzadt halántékokra, a kamerát elhomályosító dohányfüstre, esetleg arra a napsárga bogárhátúra, amelyben Armando (Wagner Moura) szeli a napszítta utakat. A titkosügynök a hetvenes évek brazil diktatúrájában játszódik. Színpompás, plasztikus ragyogása és érzéki nagyvárosi intrikái, hátborzongató alvilági jelenetei és kifürkészhetetlen rejtélyei pedig valami egészen különleges atmoszférát alkotnak. 

A film a politikai zsarnokság mindennapi ocsmányságáról szól, a legmagasabb és a legalacsonyabb szinteken. Témájával és jelenkori áthallásaival hasonlít Walter Salles Én még itt vagyok című remekéhez, ám Mendonça Filho thrillere ambiciózusabb, összetettebb és jóval megfoghatatlanabb, mint Brazília tavalyi Oscar-díjasa.

Az 1977-ben, a brazil diktatúra idején játszódó film a politikai menekült özvegy Armando (Wagner Moura) útját követi, amint megérkezik Recifébe. Bő egy órán át fogalmunk sincs, hogy mi vezetett Armando jelenlegi helyzetéhez: egyszerűen csak ülünk az anyósülésen és nézzük, ahogy új életet kezd Marcelo néven. Látjuk apósát és kisfiát, Fernandót (Enzo Nunes), és azt, hogy a férfi régi életének minden aspektusát maga mögött hagyta – egészen addig, amíg meg nem tudja, hogy két fejvadász érkezett a városba, és őt keresik.

Armando apósa mozit üzemeltet, ahol többek között Jean-Paul Belmondót vetítik a Le Magnifique-ban, az előzetesben pedig „titkosügynöknek” nevezik. Marcelo nem kifejezetten politikai agitátor, sőt, még csak nem is baloldali, ám most mégis szükségesnek tartja, hogy a fiával együtt elhagyja Brazíliát, csakhogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. A férfi annak idején akadémikus mérnök volt, aki rájött, hogy egy miniszter kész bezáratni az egyetemi tanszékét, és leállítani az összes kutatást a benne rejlő jövedelmező ipari potenciállal együtt, csak hogy áthelyezze egy olyan magáncéghez, amelyben részesedéssel rendelkezik.

Armando tehát kénytelen meghúzni magát egy rejtélyes menedékházban, ahol Dona Sebastiana (Tânia Maria) hasonszőrű embereket segít. Munkát is biztosítanak neki egy olyan kormányzati szervben, amely személyi igazolványok kiadásáért felelős – ironikus módon, tekintve, hogy hősünk hamis személyazonossággal dolgozik. Armando információkat keres elhunyt édesanyjáról a levéltári osztályon, és itt ismerkedik meg egy borzasztóan korrupt zsaruval (Robério Diógenes), akinek a részlege a karnevál káoszát használja fel emberek megölésére.

Okos húzás az Armando múltjával kapcsolatos részletek lassú csepegtetése: a film első órája gyakorlatilag végigsöpör rajtunk, miközben megpróbáljuk kitalálni, hogy a karakter vajon miért hoz bizonyos döntéseket vagy tesz bizonyos lépéseket. Ez a titoktartás a filmben is tükrözi a történteket: az Armando ellen összeesküvő vagy éppen őt segítő szereplők váratlanul felfedik magukat, a néző pedig folyamatosan próbálja kibogozni a szálakat. Minden másodperc figyelmet igényel, mivel sosem tudhatjuk, mikor metszik egymást a cselekményszálak.

A film narratív stílusa van annyira dinamikus, hogy A titkosügynök soha nem érződik szigorúan egyetlen műfajhoz kötődőnek. Természetesen főként politikai thriller, bár gyakran a 70-es évek neo-noir világába kanyarodik. Az üldözési jeleneteket kémkedési akciójelenetekként veszik fel, és hát van a bevezetőben már említett fantáziajelenet ugye, ami sehova sem sorolható.

A titkosügynök 160 perces játékideje alatt nem siet sehová: magabiztosan, átgondoltan halad, meg-megállva, hogy kiélvezze a bizarr vígjátékot, erotikus mellékszálat vagy a halvány pátoszt kanyargós útján egészen a feszült, erőszakos fináléig, és ebbe még a német legenda, Udo Kier remek cameo szerepe is belefér egy problémás szabóként. A titkosügynök nem hagyományos thriller, így aki a megszokott fordulatokat és feszességet várja tőle, csalódni fog. Jóval inkább regényszerű a maga módján: karakterfilm, Moura szimpatikus alakításával – de egyben bizonyítéka is az izgalmas brazil filmművészetnek.

2023-ban Kleber Mendonça Filho készített egy dokumentumfilmet: a Pictures of Ghosts többek között Recife város mozijait is bemutatja, a filmszínházba járást pedig a templomba járáshoz hasonlítja. Arra fókuszál, hogy a mozi mint tér hogyan hozza össze az embereket és hogyan kovácsol közösséget. A titkosügynök a dokumentumfilm gondolatmenetét fűzi tovább a háttérben: reményteljes kiállás azok kitartása mellett, akik az őket irányítani próbáló rendszerek ellen küzdenek – nem mellesleg pedig szerelmes levél is Recifének és a város mozijainak. 

A mozi A titkosügynök dobogó szíve: számos beszélgetés és fontos fordulat vetítőteremben zajlik, Fernando pedig megszállottan vágyik arra, hogy megnézze A cápát - bár mivel már a film plakátjától is rémálmok gyötrik, Armando megtiltja neki, hogy beüljön rá nagyapja munkahelyén. Bár elsőre talán meglepő, mennyire fontos a mozi a történetmesélésben, végső soron egy újabb dimenziót ad a narratíva erejéhez. 

A mozi az ellenállás és a történelem ábrázolásának eszköze, hiszen minden filmalkotás átitatódik azzal a kontextussal és korszellemmel, amelyben készült. Lehetővé teszi számunkra, hogy olyan dolgokat lássunk, amelyeket mások esetleg nem vesznek észre, és megőrzi a történelmet olyannak, amilyen volt, függetlenül attól, hogy kik próbálják elhallgattatni. Mendonça Filho tökéletesen megérti ezt.