2025-ben a szórakoztatóipar csúcsra van járatva. A streamingszolgáltatók gombamód szaporodnak, a mozikban bemutatott filmek pedig néhány hét után a nappalinkban landolnak, míg a vásznat a bombabiztos franchise-ok, folytatások és rebootok, remake-ek uralják. A populáris kultúra ezen pillanata a történelemben egészen különleges: hajtóereje a klímaváltozást és a felfokozott háborús fenyegetettséget kísérő szorongás és nihilizmus, az információs túltelítettség, a streamingkorszak tartalomtúlterhelése - és persze az emberiség örök vágya valami többre, jobbra, különlegesre. Itt lép be a művészek szerepe, és a kultúrafogyasztó ember szomjúsága, hogy valami eredetit lásson, ami képes megérinteni rezignált lelkét.
A cannes-i filmfesztivál a filmes szezon nyitánya. Tavaly olyan filmek indultak hódító útjukra a francia riviéra homokjáról, mint A szer vagy a legjobb film, rendező és színésznő Oscarját is később elnyerő Anora, és bizony az Emilia Pérez is. És míg az amerikai filmakadémiának 97 év és egy Emilia Pérez kellett, hogy szabályba fektesse: a filmeket a díjbizottságnak kötelező megnéznie, Cannes-ban ez mindig is alap volt. Itt minden évben szubjektív zsűri dönt az elismerésekről, a filmfesztivál pedig nem a Croisette vörös szőnyegére lépő sztárok és divatházak által szponzorált modellek ruhakölteményei miatt irtó fontos, hanem mert számos filmterv és forgalmazó nélküli alkotás talál itt gazdára. Az esemény valójában az elképzelhető legnagyobb lehetőség a bemutatkozásra a független filmesek, arthouse alkotók számára, ezért az itt kiosztott díjak és 5, 7 no meg 19 perces tapsok karriereket lőhetnek ki.
Egy család elgázol egy kutyát az autóval. A kislány sír, a lefátyolozott nő Isten jelének látja, az apa, Eghbal közömbös marad. Ez a kiindulópontja Dzsafar Panahi új filmjének, az Egy egyszerű balesetnek, amely végül elhozta az Arany Pálmát a 78. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválról. És bár a címben szereplő esemény már az első percben bekövetkezik, az iráni rendező filmje a pillangóeffektus törvényét követi. A férfi kénytelen a legközelebbi szervizbe vinni az autóját, ahol Vahid, a tulajdonos felismeri őt protézise jellegzetes nyikorgásáról és biztos benne, hogy egykori kínzója, börtönőre tért be véletlenül hozzá. Az autós nyomába ered, elrabolja az utcán, majd a sivatagban élve akarja eltemetni. Eghbal azonban mindent tagad, az autószerelőt pedig kétségek gyötrik: vajon tényleg megtalálta-e azt a férfit, aki tönkretette az életét, vagy egy ártatlan embert bántalmaz?
Az igazság kiderítésére az autószerelő összegyűjti kínzója többi áldozatát, és egy kisteherautóban furikázva a városban a bosszú értelmét boncolgatják. Van, aki azonnal végezne a feltételezett börtönőrrel, és akad olyan is, aki attól tart, hogy pont úgy viselkednek, mint az iráni hatalom, amely bebörtönözte őket. A súlyos alapvetés dacára komikus jelenetekkel teli, olykor abszurd film az igazságszolgáltatásról és a bosszúról elmélkedik az önkénnyel szemben.
Dzsafar Panahit lecsukták, majd feltételes szabadlábra helyezték és húsz évre eltiltották a filmkészítéstől „rendszerellenes propaganda” miatt, miután 2009-ben Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök újraválasztása ellen tüntetett. Panahi ennek ellenére a legnagyobb titokban folytatta a munkát Iránban, ám most először kísérte el filmjét nemzetközi bemutatóra. Nem tudni, hogy fogják-e érni retorziók otthon 11. filmjéért, amely ezúttal is közvetlenül az iráni hatalmat és a biztonsági erők önkényét bírálja. Ennek ellenére haza fog menni. „Vasárnap visszarepülök Teheránba – mondta az AP-nek Cannes-ban. – Ez nagyon egyszerű. Képtelen vagyok itt élni. Nem vagyok képes alkalmazkodni egy új országhoz, egy új kultúrához. Vannak, akiknek megvan az ehhez való képességük és erejük. Bennem ez nincs meg.”
Panahi elmondta, hogy új filmjében a börtönben megismert emberek tapasztalatait vegyítette a saját felfogásával és saját megélésével. „Az például, hogy soha nem látod a kihallgatód arcát, mindenki közös tapasztalata.” A rendező szerint az erőszak kitörése elkerülhetetlen lesz hazájában. „És pontosan ez az, amit a rezsim akar, mert ezzel igazolja az elnyomást” – tette hozzá. A titokban forgatott Egy egyszerű baleset című krimiben több színésznő is fejkendő nélkül jelenik meg, akik Cannes-ban a vörös szőnyeges bevonuláson sem viselték a nők számára Iránban kötelező hidzsábot, ami az iráni törvények alapján rendszerellenes propagandának és obszcenitásnak minősül.
„A művészet provokál, kérdez, felkavar. A művészet mozgósítja legértékesebb, legélőbb részünk kreatív energiáját. Egy olyan erőt, amely lehetővé teszi, hogy a sötétséget megbocsátássá, reménységgé és új életté formáljuk át” – indokolta a zsűri döntését Juliette Binoche zsűrielnök.
„Úgy gondolom, hogy ez a megfelelő pillanat megkérni minden embert, minden iránit, mindenféle különböző véleményével együtt, bárhol a világon, Iránban vagy máshol: tegyünk félre (...) minden problémát, minden különbséget, a legfontosabb dolog jelenleg az országunk és az országunk szabadsága” – mondta köszönőbeszédében a rendező fárszi nyelven.
Dzsafar Panahi a negyedik rendező – Henri-Georges Clouzot, Michelangelo Antonioni és Robert Altman után –, aki elnyerte a három nagy filmfesztivál fődíját: a cannes-i Arany Pálmát, a berlini Arany Medvét és a velencei Arany Oroszlánt. Emellett ő az első Camera d’Or-díjas, aki később Arany Pálmát is nyert. Itt nincsenek medvék című legutóbbi alkotása 2022-ben a velencei filmfesztiválon debütált, ahol egy üres székkel hívták fel a figyelmet arra, hogy a rendezőt hazájában bebörtönözték. Az Egy egyszerű baleset francia támogatásból készült és Franciaországban vágták.
Ő a második iráni rendező, akinek filmje elnyerte az Arany Pálmát Cannes-ban. Abbasz Kiarosztami – aki Panahi mestere volt - A cseresznye íze című filmjéért 1997-ben vehette át a fődíjat. Tavaly egyébként egy másik iráni filmes, Mohammad Raszulof is egy titokban forgatott, rendszerellenes filmmel illegálisan érkezett (A szent füge magja) Cannes-ba, ahonnan nem tért haza Iránba, azóta is Németországban él. A filmről itt írtunk.
A zsűri a második legjelentősebb díjat, a Nagydíjat a Sentimental Value, Joachim Trier norvég rendező és állandó színésznője, Renate Reinsve legújabb közös filmjének ítélte. A film, amelynek férfi főszereplője Stellan Skarsgard, és szerepel benne Elle Fanning, példátlan, 19 percig tartó tapsot kapott a díszbemutatón. A norvég rendező filmjének főhőse egy idős rendező, aki korábban nem igazán foglalkozott két lányával. Egyikőjük (Reinsve) színházi színésznő lett, akinek az apa várhatóan az utolsó, életrajzi filmjének főszerepét ajánlja fel, és amit a nő elutasít, a fiatalabb pedig történész. Elle Fanning gyakorlatilag önmagát alakítja a szerepre beugró amerikai színésznő szerepében.
A legjobb férfi alakítás díját a zsűri Wagner Moura brazil színésznek ítélte a Kleber Mendonça Filho rendezte A titkos ügynök című thrillerben nyújtott munkájáért: őt a magyar nézők nagyszerű Pablo Escobar-alakítása nyomán ismerhetik a Netflixen futó Narcosból. Kleber Mendonça Filho ugyanezzel a filmmel nyerte el a legjobb rendező díját: ennek a filmnek és az Arany Pálma díjas Egy egyszerű balesetnek már van is hazai forgalmazója: a Cirko Film fogja elhozni őket a magyar mozikba. A legjobb női alakítás díját nagy meglepetésre egy kezdő színésznőnek, a 23 éves francia Nadia Mellitinek ítélte a zsűri, a Hafsia Herzi harmadik nagyjátékfilmjében (La petite dernière – A kishúg) nyújtott alakításáért.
A rövidfilmes Arany Pálmát Tawfeek Barhoma palesztin rendező I'm glad you're dead now című francia–görög–palesztin koprodukcióban készült filmje érdemelte ki. Ebben a kategóriában versenyzett Kenyeres Bálint No.3 (The Spectacle) című alkotása is.
A díjátadó többé-kevésbé a tervek szerint zajlott a rendezvény viharos utolsó napján, amelyet délelőtt áramszünet sújtott. A fesztivál legnagyobb nyertese azonban kétségkívül a Neon volt. Az amerikai forgalmazó zsinórban hatodszor vitte el az Arany Pálmát: Élősködők (2019), Titán (2021), A szomorúság háromszöge (2022), Egy zuhanás anatómiája (2023) és tavaly az Anora (2024). A Neon ráadásul társproducere volt Trier nagydíjas családi drámájának is. A legjobb forgatókönyv díját Jean-Pierre és Luc Dardenne-nek adták át a Fiatal anyák című filmért.
A zsűri díját megosztva kapta Olivier Laxe spanyol rendező Sirat című filmjéért és Mascha Schilinski német rendező Sound of Falling című filmjéért. A zsűri különdíjat adott Bi Gan kínai rendezőnek a Feltámadás című filmért, az Arany Kamera trófeát pedig az első film kategóriájában Az elnök tortája rendezőjének, Hasan Hadinak ítélték, aki átvette az első díjat, amelyet iraki filmnek ítéltek Cannes-ban.
Juliette Binoche elnök mellett az idei zsűriben helyet kapott Alba Rohrwacher olasz színésznő, Payal Kapadia indiai filmrendező, Leïla Slimani francia-marokkói írónő, Halle Berry és Jeremy Strong amerikai sztárok, Hong Sangsoo dél-koreai írónő, Carlos Reygadas mexikói rendező és Dieudo Hamadi kongói filmrendező. Strong élvezte feltehetően a legjobban a munkát: a díjátadó után azt nyilatkozta, hogy éppen olyan volt, mint a Konklávé - csak pezsgővel.
„Mi az a mozi?” tette fel a kérdést André Bazin francia kritikus 1967-es könyvének címe, akiről Cannes vetítőtermet nevezett el. Ennyi év után is érdemes feltenni a kérdést. A tömegpiaci filmiparnak folyamatosan igazolnia kell létezését azzal, hogy fenntartja az érdeklődést és újfajta szórakoztatási módokat keres. A Cannes-i Filmfesztivál egyértelműen a filmművészet ünnepe, ahol ugyan megünneplik Tom Cruise utolsó Mission:Impossible filmjét, kitüntetnek olyan óriási közönségkedvenceket, mint Robert De Niro vagy a meglepetés Arany Pálmát kapó Denzel Washington, és olyan veterán legendákat, mint Szabó István, mégis keresi a kihívásokat, reflektál a társadalmunkra, kiáll az elnyomott művészek mellett, és váratlan, új világokat mutat meg.
