1. Körhinta (Fábri Zoltán, 1956)
A Sarkadi Imre Kútban című novellája nyomán készült mozi nemcsak a rendező pályáján, de a magyar filmtörténet egészét tekintve is mérföldkő, hiszen elmozdulást jelentett a korábbi évek sematikus szocreál filmjeitől – annak ellenére, hogy a sztori egyes motívumai (mint például a téesz mellett kitartó Bíró Máté győzelme a független Farkas Sándor felett) egyértelműen kiszolgálták a hatalmat. Az ilyen mozzanatok talán csak tovább emelik a bravúrt, hiszen sikerült olyan arányban mozgósítani őket, hogy nem uralták le a filmet, de a cenzúrán sem akadt fenn a mű. A Törőcsik Mari és Soós Imre alakította két főszereplő egy teljes generáció számára válhatott az elavult hagyományokkal való szembeszállás szimbólumává azzal, hogy a szülői harag ellenére is kitartottak szerelmük mellett.
Tavaly, Fábri halálának harmincadik évfordulója alkalmából már foglalkoztunk a korszakos klasszikussal. Akkor ezt írtuk róla: a rendező „1956-ban bemutatott darabjával felrobbantotta a cannes-i filmfesztivált. A Körhintát állótaps fogadta, a közönség a vetítés után feltörte a magyar delegáció standját, hogy elvihesse a sajtófotókat. Legalább ennyire beszédes, hogy François Truffaut (ekkor még inkább kritikus, mint rendező) rajongott érte, és így írt róla:
Sajnos a fiatal tehetség nem volt zsűritag, és a Körhinta nem kapott díjat, amit egy életen át fájlalt Fábri. Neki hosszan szúró tüskét jelentett e film, az egyetemista Törőcsik Marinak viszont kilépést a névtelenségből, Soós Imrének pedig pályája méltó lezárását.”
Hogy teljes legyen a történet, megjegyezzük: igaz, hogy Fábri nem kapott díjat, de utólagos elégtételt jelenthet, hogy a film (felújított változatban) 2017-ben visszatért a francia Riviérára, mégpedig a Cannes Classics (Cannes-i Klasszikusok) elnevezésű, versenyprogramon kívüli vetítéssorozat keretében.
2. Pacsirta (Ranódy László, 1963)
Több szempontból is emlékezetes film: egyrészt vitathatatlanul ez az egyik legjobb, az eredeti regényt leginkább tisztelő adaptációnk, másrészt nehéz elfelejteni, milyen ügyesen sikerült a rendezőnek Illés György operatőr segítségével a címszerep megkövetelte mértékben elcsúfítani a végzős egyetemista Nagy Annát (tudvalevően nehéz dolguk volt a szép arcú színésznővel: kezdetben kollódiumoldattal próbálták ráncossá tenni az arcát, de végül a biztonságosabb műfogsor mellett döntöttek). Arról nem beszélve, hogy a film nem csupán bekerült az 1964-es cannes-i versenyprogramba, de Páger Antal révén egy fontos elismerést is elhozott: a legjobb férfialakításért járó díjat.
Vajkay Ákos valóban Páger egyik legmaradandóbb szerepe: valójában nem is a rövid játékidejű Pacsirta, hanem szűkszavú édesapja és édesanyja (Tolnay Klári) a főszereplők; mind a regény, mind a film az idős pár felszabadulására összpontosít pártában maradt lányuk egyhetes távolléte alatt. A vénkisasszony és szülei egymás rabjai és rabtartói, e fájdalmas függés pedig a kétségbeesett szeretet jegyében valósul meg – még akkor is, ha a tetőponton Ákos kimondja azt, amit véleménye szerint egy életen át titkoltak feleségével: hogy talán nem is szeretik a lányukat.
A Pacsirta című regény a Kosztolányi-életműben többször visszatérő, szimbolikus Sárszegen játszódik, melyet szülővárosáról, Szabadkáról mintázott az író. A film keletkezéstörténetének izgalmas adaléka, hogy a stáb nem forgathatott itt, mert a város akkoriban Jugoszláviához tartozott – így Ranódy saját szülővárosát, Baját „vette kölcsön” – az Aranysárkány ugyanitt forgott.
3. Szegénylegények (Jancsó Miklós, 1965)
Jancsó Miklós stílusa máig érezteti hatását a nemzetközi (!) filmgyártásban – például Jórgosz Lánthimosz közismerten nagy rajongója a néhai magyar pályatársnak (a Csillagosok¸ katonákat egyenesen a kedvenc filmjei közé sorolja), ahogy Martin Scorsese is. Utóbbi az egyik legikonikusabb Jancsó-darab, a Szegénylegények utolsó jelenetét egy interjúban a valaha rendezett egyik legjobb filmes összegzésnek nevezte. Az 1965-ben készült, valós eseményeken alapuló film a cannes-i fesztiválon mutatkozott be; ekkor ugyan nem díjazták az alkotót, de később igen: 1972-ben a Még kér a népért a legjobb rendezés díját kapta meg, 1979-ben pedig életműdíjjal jutalmazták.
Habár a film az 1860-as években játszódik, amikor Ráday Gedeon gróf igyekszik elkapni azokat a szegénylegényeket és betyárokat, akik a szabadságharcban Rózsa Sándor oldalán harcoltak, ez csupán a bevezető feliratokból derül ki. A történelmi kontextus pontos kijelölését utólag igényelte a cenzúra. Nem véletlen, hiszen Jancsó mestere az egyetemes mondanivalók nem túl burkolt közvetítésének, a szóban forgó film pedig a rendező egyik legáthallásosabb történelmi parabolája, amely kíméletlenül tudósít az elnyomó rendszerek erőszakos működéséről – ily módon a történetet az erős stilizáció ellenére is könnyen vonatkoztathatták a szocializmusra.
A Szegénylegényeken tanítani lehet az alkotó stílusát, amelynek egyik legfontosabb kézjegye a hosszú snittek és a bravúros kameramozgások alkalmazása. Ez nemcsak Jancsót, de Somló Tamás operatőrt is dicséri, akivel a rendező körülbelül tíz évig dolgozott együtt. Harmadik közös filmjük a Körhintához hasonlóan kétszer járta meg Cannes-t, 2017-ben a restaurált klasszikusok között vetítették, versenyen kívül.
4. Az én XX. századom (Enyedi Ildikó, 1988)
Enyedi Ildikó a főiskola után a híres-hírhedt Balázs Béla Stúdióban készített rövidfilmeket, néhány évvel később pedig leforgatta első egész estés nagyjátékfilmjét, Az én XX. századomat, amellyel 1989-ben rögtön be is jutott a cannes-i találkozó nem szokványos, formabontó alkotásokat gyűjtő, Un certain regard („bizonyos tekintetben”) elnevezésű szekciójába.
Egyrészt egy végtelenül humoros, félreértésekre és tévedésekre épülő sztoriról van szó egy ikerpárral a főszerepben (a két végletesen különböző lányt Dorota Segda lengyel színésznő alakítja). Másrészt az egyszerű cselekmény mögött felsejlik mindaz a rengeteg innováció, amelyet a 19–20. század fordulója hozott az emberiségnek – nemcsak technikai, de társadalmi és világszemléleti tekintetben is. Ugyanakkor a film nem kíván átfogó tablót nyújtani, hiszen ahogy már a cím is jelzi: az alkotó személyes látomást mutat be, arról mesél, neki mit jelent a fontos történelmi pillanat. Mindezt pedig az ezredvégen, a némafilmek stílusában – fekete-fehérben, díszlet voltukat leleplező díszletekben és mesterkélten erős fényeffektusokkal – vitte filmre.
Nemcsak külföldön, itthon is elismerték Enyedi első filmjét: 1989-ben díjazták a Magyar Filmszemlén, 2000-ben pedig beválogatták a minden idők legjobb magyar filmjeit gyűjtő Új budapesti tizenkettőbe.
5. Witman fiúk (Szász János, 1997)
Szász János játékfilmje Csáth Géza Anyagyilkosság című novelláján alapul, amely az orvos-író által gyakran érintett témákkal, a gyermeki pszichével és a fiatalon elkövetett erőszakos tettekkel foglalkozik. Míg a néhány oldalas szöveg már az első mondatban megmagyarázza, mi okozhatott a testvérpárban olyan mértékű torzulást, hogy képesek megölni az édesanyjukat, addig a filmadaptáció tágabban kezeli a kérdést, és több aspektust összegyúrva kísérel meg választ adni rá.
A brutális és felkavaró témához képest izgalmas ellenpontot képez a meleg színekre és kellemes képekre épülő látványvilág – e kontraszt tovább fokozza az elkövetett gyilkosság kiváltotta sokkoló hatást. Hasonlóan megrázó, ahogy a szexualitás párhuzamba kerül az erőszakkal az anya, illetve a fiúk által imádott prostituált ellentétén keresztül – a felszínen ez a szembeállítás a bűntett közvetlen katalizátora: az örömlány valamilyen ajándékot kér a fiúktól, akik családi ékszerekkel szeretnének kedveskedni neki. Ám amikor éjszaka megpróbálják kilopni az értékeket az otthoni vitrinből, az anya felriad, az idősebb testvér pedig leszúrja egy késsel.
A Witman fiúk – csakúgy, mint Az én XX. századom – versenyen kívül, az Un certain regard szekcióban mutatkozott be 1997-ben. Cannes-ban nem nyert díjat, de Brüsszelben, Gentben és Chicagóban igen – utóbbi városban Máthé Tibor operatőri munkáját ismerték el.
6. 27 (Buda Flóra Anna, 2023)
Buda Flóra Anna 2023-ban tízperces kisfilmjéért megkapta kategóriája fődíját, az Arany Pálmát; ezzel húszéves szünetet szakított meg, utoljára ugyanis 2002-ben nyert magyar alkotás, ekkor Mészáros Péter Eső utánját díjazták. A 27 főszereplője Alíz, aki a harminchoz közeledve szembesül a felnőttélethez elengedhetetlen felelősségvállalás rémével. Rövidsége ellenére is számos témát érint a film: rávilágít korunk egyik égető problémájára, a lakhatási válságra, valamint ennek következményére – arra, hogy egyre több fiatal veszi igénybe hosszú éveken át azt a bizonyos mamahotelt. Emellett szól a generációk közti konfliktusokról, az elfojtott szexualitásról, valamint a pornográfia személyiségtorzító hatásairól.
Mi is megnéztük a filmet, és ezt írtuk képi világáról, amely legalább annyira izgalmas, mint a cselekmény: „A sztori nem csupán ebből a szempontból nemzetiségtől függetlenül átélhető, de vizuális világa alapján is játszódhatna szinte bárhol. Rent, house, lotto, sale, cosmos: ezeket a vörösen égő szavakat látja az ablakából Alíz. A kopár éjszakai városkép a Szárnyas fejvadász barnásszürke, neonfényű hirdetőtáblákkal itt-ott vibráló, mégis összességében sivár és lehangoló hangulatát idézi, a romkocsmában aztán hirtelen mégis érzünk valami igazán hazai, a budapesti undergroundot idéző ízt, majd kezdődhet a tánc!”
