Ujj Mészáros Károly
Négyszáz csapás, Jules és Jim, Amerikai éjszaka. Truffaut. Godard. Kifulladásig, Éli az életét, Hímnem, nőnem. Godard és Truffaut. Elválaszthatatlanul összekapcsolódik a két név a fiatal közgazdászhallgató fejében, aki voltam. N. R. barátommal rohangáltunk filmklubból filmklubba, moziból moziba, a frissen felfedezendő, nyolcvanas évek végi, koszos és idegen fővárosban, ahol a házak falán olyan gyakoriak voltak az ötvenhatos lövésnyomok, mint fejünkön a bárányhimlő-kráterek. Tíz film a minimum adag hetente. Nem tűnnek újszerűnek, forradalminak azok a fekete-fehér francia filmek, persze csak azért nem, mert ömlesztve nézzük Cassavetes, John Waters, Greenaway, Ken Russel, Fellini, Antonioni, Tarkovszkij, David Lynch, Jim Jarmusch, Wim Wenders, Alan Resnais, Eric Rohmer, Hal Hartley filmjeivel, nem kontextusban, nem a negyvenes–ötvenes évek filmtermésébe ágyazva. Truffaut és Godard kezdeti, lázadó energiái ebben a kortalan környezetben is működnek, átütnek,
friss levegőt juttatnak a fülledt, pesti légtérbe.
Truffaut gesztusai a későbbi filmjeiben tompulnak, tradicionálisabb utakon indul el, mint Godard, ami a csodálatos Jules és Jim és a sötétebb, de akkor még egy számomra érthetetlen generációról szóló Bársonyos bőrt eredményezi, aztán a későbbi, kísérleti jellegű pamfletjei tévútnak tűnnek számomra, míg nagyot üt az Amerikai éjszakával. Mégis, az általam akkor megismert életműve be nem váltott ígéretnek tűnik a Négyszáz csapáshoz képest. Az életmű, ami persze akkor is kerek lenne, ha az lenne az egyetlen filmje.
Ugyanez Godard és a Kifulladásig esetében is igaz – aminek forgatókönyvét Truffaut írta. Persze summás, vitatható álláspont ez, de a 19–22 éves énem nevében ma is vállalom, minthogy Léaud szertelen energiája a későbbiekben a legszebben a Hímnem, nőnemben ragyogott. Mert Godard mindvégig pofátlan maradt, rebellis, szem- és szertelen, ma kilencvenegy éves punk. Truffaut szorongó, befelé forduló, polgári értékekkel birkózó, értelmiségi, belső utazása rákot és korai halált hozott. 52 volt, ma 90 lenne.
Találkozásunk egy másik rendszer végóráiban történt, amikor köztéren felolvasni a tizenkét pontot forradalmi tettnek számított. Nem csoda, hogy kezdeti, lázadó indulatuk, karöltve a szabadság szellemével szemünkben istenné tette a titánok között Truffaut-t és Godard-t.
Bergendy Péter
Érdekes módon én a kései filmjeit szeretem. Az utolsó metró, az Amerikai éjszaka, a Szomszéd szeretők című filmjeit.
A hatvanas években, amikor tombolt a francia új hullám, én még a Tévémacit néztem, így akkor kimaradtak a hőskorban készült munkái. Később Bertolucci, Polanski, Bergman, Tarkovszkij és David Lean filmjein nevelkedtem, és a klasszikusabb filmeket kedveltem – talán nekik is köszönhetően. Valószínűleg ezért állnak közelebb hozzám Truffaut kései filmjei. Truffaut és a francia új hullám világa csak közvetve jutott el hozzám más filmeken, például Szabó István remek Szerelmesfilmjén keresztül, amit én az első találkozásnak tartok a francia rendezővel.
Truffaut fiatalos és trendi. Szemtelen és mégis természetes, hiteles.
Bevonja filmjének világába a nézőt azzal, hogy ott sertepertél a szereplői között. Bátran közelíti meg kamerájával az embert, így ott van mindig a tűz közelében, hogy igazi embereket mutathasson. Igazi érzelmeket.
Schwechtje Mihály
Szüleimnek nem volt különösebb érdeklődése a filmművészet iránt, inkább színházba, operába, hangversenyre vittek minket a nővéremmel, és olvasásra próbáltak ösztönözni. Viszont tinédzser koromban az állami tévén rendszeresen vetítettek szerzői filmeket, a legfontosabb rendezőktől két-három filmet is leadtak heti rendszerességgel. Apukám hívta fel a figyelmemet Truffaut Jules és Jim című filmjére, ami neki meghatározó filmes élménye volt gimnazista éveiben. Azt mesélte, hogy ennek a filmnek a hatására a barátaival sokáig játszották azt, hogy magázódtak egymással. Együtt néztük meg a tévében, ez volt az első találkozásom vele. Később aztán elkezdtem videóra venni a többi filmjét is, amit a tévé műsorra tűzött, a tévéújságból kivágtam a filmekhez közölt képeket, és a kazetta tokjára ragasztottam.
A filmművészet legfontosabb pillanatában kezdett alkotni,
és egyike azoknak, akik miatt a film a kultúra legfontosabb médiuma volt egy rövid időszakra. A filmrendezők úgy voltak szinte popsztárok, hogy közben amit csináltak, az a magaskultúra csúcsának számított. Divat volt tájékozottnak lenni, elismerni az egyéni látásmódot, a tömegestől eltérő fogalmazásmódot. Ha valakinek saját, egyéni hangja volt, azt nem nevezték köldöknézőnek, hanem meg akarták érteni, hogy mit akarhat közölni. Truffaut egy intellektuális popsztáralkat volt, akinek a filmezés a vérében volt. Számomra a könnyedség a leglenyűgözőbb a munkáiban. Az, ahogyan folyik belőle a mozgóképkészítés, az erőlködésnek, a túlzott akarásnak és a kiagyaltságnak semmi nyomát nem látom.
Reisz Gábor
Egy házibuliban vagyok 18 évesen. Filmeket akarok csinálni. Persze kicsit akadozva fogalmazom meg ezt magamnak, de így utólag teljesen egyértelmű, hogy minden mindig e körül kering. A konyhában áll a füst, még ritka a lealjasodott részegség. Mindenki elsőéves az egyetemen, persze a szép lányok másod- meg harmadévesekkel jöttek. Besétálok a nappaliba, itt alig vannak páran, lelkiző barátnők a kanapén suttognak, de nem zavarok. Velük szemben a könyvespolcon csak és kizárólag videókazetták állnak katonásan egy vonalban.
Úristen, mondom. Mennyi film van. A kazetták gazdája gondosan kategorizált, a címek egyike sem kézzel írott, mindegyik ugyanaz a betűtípus. Talán Arial, ha volt akkor már Arial. A sok nyomasztó cím között megakad a tekintetem egyen. Négyszáz csapás. Ez mi lehet? Horror? François Truffaut. Hallottam már ezt a nevet. Biztosan valami lila ködös művészfilm.
Eltelt öt év. Otthon már kikönyörögtem, hogy fizessünk elő a Filmvilágra, ezért nagyon sokat hallok Truffaut-ról és az új hullámról. ELTE filmszak, előkészítő. Megnézzük végre a Négyszáz csapást. Tudom, gyerekes hülyeség, de azóta sem volt olyan film, amiben egyszerre voltam benne, ugyanakkor minden pillanatában vagy, ha úgy tetszik, minden filmkockája alatt éreztem, mint egy kultúrsznob, hogy én most a Négyszáz csapást nézem. Ekkor fogtam fel, állt össze a kép, hogy mi az a töltőtollkamera, mi az a személyes film vagy inkább mi az a filmkészítés.
Minden, ami leírhatatlan.
Sose olvastam a Négyszáz csapás forgatókönyvét, de gondoljunk csak bele, hogy a film utolsó öt perce egy forgatókönyv-változatban hogyan néz ki. Kettő mondat talán, ha François nagyon irodalmi hangulatban volt, esetleg egy fél oldal. Mégis senki, aki olvassa az pár sort, nem látja azt a filmet, amit Truffaut látott. Az a futás, az a táj, az az arc mind-mind leírhatatlan, csupán felsorolás tud lenni egy papíron. Truffaut életének minden filmjével szemben maximális elfogultságot érzek magamban. Ha Doinelt látom, őt látom.
Kárpáti György Mór
Az Amerikai éjszaka. A forgatásról, ami tábor, utazás. Lakásfilmklubon láttam, kifeszített lepedőre vetítve. Különleges, hetvenes évekbeli magyar szinkron: a hangok között akkori filmesek is vannak. Gép, csapó, pofon, bőrdzseki, füles, pisztoly, baleset, csók. A gyerekkori én sétapálcával kipiszkálja a mozi lerácsozott előteréből a standfotókat (érdekes: többször is úgy emlékeztem vissza erre, hogy a bottal betöri a kirakatot, és úgy ragadja magához a képeket – jobb lett volna úgy, nem?).
Szabó Simon
A Kifulladásig a kedvencem. Bár nem rendezőként, hanem forgatókönyvíróként jegyzi. Godard rendezte, és nemcsak a film, hanem a forgatás körülményei is rendhagyóak voltak.
Talán a Jules es Jim volt az első film, amit láttam Truffautt-tól mint rendezőtől. Igazából tetszett, de nekem a Kifulladásig és a Négyszáz csapás marad, ami igazi Truffaut.
Szerintem Truffaut szabadsága, konvenciómentes látásmódja és bátorsága az, ami olyanná tette őt, hogy örök érvényű alkotásairól beszélgethetünk. Nem akart iskolában filmezést tanulni,
maga volt az iskola, akiről és akitől aztán mindenki tanult.
Lakos Nóra
Nekem Truffaut a kamaszkoromat jelenti, amikor a francia új hullám filmjeit néztem sorra. Újító volt, de közben klasszikus álmokat árult nagyon vonzó stílusban, amibe kamaszként rögtön beleszerettem. Truffaut a legalapvetőbb emberi témákat, mint a szerelem, barátság, gyerekkor úgy jelenítette meg a filmjeiben, hogy azonnal azonosulni tudtam mindennel, amit láttam, sőt azonnal valami hatalmas vágy fogott el, hogy én is átélhessem mindezeket. Akkoriban sokat jártam Párizsba a gyerekkori barátomat, Volcsánszky Fannyt látogatni, és ilyenkor az ottani kalandok alatt néha azt képzeltem, most én vagyok Catherine a Jules és Jimből, vagy a Belmondó által alakított Michel a Kifulladásigból (amit Truffaut írt). Igazából ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor hozzám Godart mindig kicsit közelebb állt. A Négyszáz csapás nyomasztó emlékű, de az Utolsó metró nagyon megható volt számomra. Már rég néztem Truffaut-filmet, de most megjött a kedvem. Ezért is köszönöm a megkeresést.
Nyitókép: François Truffaut. Fotó: Collection ChristopheL via AFP/Pierre Zucca
