A titok körülrajzolása – Zákonyi S. Tamás: A nemzet aranyai

Az első képkockáknál, azzal szembesülve, hogy „beszélő fejek” dokumentumfilm következik, nagyon megijedtem. A 149 perces vetítési idő ismeretében erre minden okom meg is volt. Ki képes ugyanis órákon visszaemlékezéseket hallgatni, rengeteg nevet, összefüggést, adatot megjegyezni-átlátni, és közben még ébren is maradni? Fából vaskarikának tűnik valami olyannak a magyarázatára kísérletet tenni, ami természetéből fakadóan megmagyarázhatatlan, és ez az igyekezet annál kínosabbnak ígérkezik, minél hosszabb ideig tart. Végül pedig: talán vétek prózára váltani, ami a sport legszebb költészete volt, vagy mint szükségszerűt „levezetni” azt, amiben a véletlennek és a szerencsének is jelentős szerep jutott. Ilyen gonosz kételyekkel kezdtem nézni A nemzet aranyait – de nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Még keresem a magyarázatot, hogyan volt rá képes, de Zákonyi S. Tamásnak éppen a fő hendikepet, a szóbeli emlékezést („egyik fej a másik után”) sikerült a sportközvetítések részleteivel vegyített film legnagyobb erényévé változtatnia. A két és fél óra mintegy felét-kétharmadát kitevő beszélgetésfolyamot óriási anyagból vágta össze Mezei Áronnal, méghozzá oly módon, hogy nem maradt benne üresjárat, és dinamikus, érzelmes, sztoris, kedves lett. Interjúalanyai láthatóan szívesen beszélgetnek vele, ami jó kérdésekre utal (ezeket nem halljuk). Érezhetően sikerült bensőséges hangulatot teremtenie, rájuk hangolódnia – és az is nyilvánvaló, hogy csak a téma alapos ismeretével nyerhette el a bizalmukat.

Mivel maga is tarthatott az unalmassá válás veszélyétől, többféle trükköt alkalmazott az elkerülésére. Ilyen például a szóló, a páros és a csoportos interjúk részleteinek vegyítése, meg az a fogás, hogy a különböző helyen és időben felvett, más-más személyektől elhangzó mondatok egymásra felelgetnek vagy egymást folytatják. Mindezek folytán az benyomásunk támad, hogy – noha sok szájból – mindvégig ugyanazt a történetet halljuk, és hogy a privát elbeszélésekben valamiféle kollektív tudat nyilvánul meg.

Megkapó, hogy az egykori csapattagokat a forgatás idején, vagyis nagy sikereik után sok évvel is milyen erős szálak kötik egymáshoz, hogy az egykori csapattá válásuk egy életre szólónak tűnik. Álmélkodva figyeljük, ahogyan Kemény Dénes mint „örök kapitány” jelen van köztük; azt, hogy a vele való viszonyuk egyszerre mennyire bensőséges és tiszteletteljes.

Vízilabdasikereinknek az amúgy csak a focinak kijáró lelkesedéssel adózik a magyar. Azzal a különbséggel, hogy vízilabdadrukkerként biztosra mehetünk, sőt nagyzolhatunk is, mert félelmetesen jók voltunk-vagyunk, és még legveszedelmesebb korábbi ellenfeleink: a szerbek, a horvátok, az olaszok vagy az amerikaiak is tisztelettel beszélnek rólunk és tartanak tőlünk.

A Kemény-korszak különösen is megerősítette büszkeségünket és magabiztosságunkat. Annak idején elhittük, hogy nem lehet nálunk jobb; hogy ez olyasmi, amire mint nemzeti jellegzetességünkre tekinthetünk. Noha ez nem bizonyítható tétel, és minden egyes vereség gyengíthet az érvényességén, az, hogy általános vélekedéssé vált, óriási teljesítménye volt a Kemény-válogatottnak.

A nemzet aranyai annak kielemzésére vállalkozik, hogy milyen körülmények, adottságok segítették hozzá a nagy időszak csapatát a kivételes teljesítményhez. Ehhez nem próbálkozik semmiféle bűvészkedéssel: egyszerűen elmeséli, -mesélteti a történetet. Mivel az emlékezés konstruktív, a „teljes igazságot” soha nem fogjuk megtudni. De a sokféle nézőpont, karakter és összecsengésük azért „körülrajzolja”. Keresetlensége, természetessége – amely mögött azonban alapos, a tizedmásodpercekre is érzékeny szerkesztői munka húzódik meg – a film egyik legnagyobb erénye. Világklasszis játékosaink úgy ülnek szemben velünk, idézik fel a nagy időket, mintha a barátaink lennének, és sörözőben vagy vendégségben találkoztunk volna. És akárhányszor emlegetik egymást vagy – páros interjúk esetén – reagálnak a jelen levő másik által elmondottakra, testvériességről tanúskodnak a szavaik.

Gyerekként nagyon megmaradt bennem, amikor egy fiatal birkózót vagy cselgáncsozót arról kérdezett a riporter, hogy milyen tervet valósított meg az ellenfele legyőzésével. Ilyesmit felelt: „Pista bácsi azt mondta, hogy szorítsam le, és én megcsináltam.” Ez a bájos bumfordiság mulattatott, és ráébresztett, hogy sok sportoló afféle távirányított végrehajtója az edzői akaratnak. Lemondanak az önálló gondolatokról, és minden izmukkal-idegszálukkal olyasmit tesznek, aminek teljesen nincsenek tisztában az értelmével. De erre nincs is szükségük. „Vakon repülnek”, de nem aggódnak. Nincs miért aggódniuk, hiszen ha kudarcot is vallanak, a kudarc valójában nem az övék lesz. Hogy mennyi kockázatot kell vállalnia az egyes versenyzőnek, hogy inkább az egyéni kezdeményezőképesség vagy egy másik akaratnak való alárendelődés a nagyobb erény, az nyilván sportonként változik, és erre vonatkozóan külön csoportot alkotnak a csapatsportágak, mivel azok esetén minden csapattagnak figyelnie kell az összes többire, és az is fontos, hogy a figyelmek és az egyéni aktivitás valamilyen koncepció alapján rendezett egésszé álljon össze. Így aztán a koncepciót kialakító edzőhöz való egyéni és csoportkapcsolódás éppolyan fontos szerepet kap, mint a csapattagok közötti viszonyok.

A csapat kollektív intelligencia, amelynek nagyobb játéktere van az edzővel való kapcsolatban, mint az egyénnek.

Az összes fél között elképesztően érzékeny összhangnak kell érvényesülnie, amely már a legcsekélyebb zavar hatására is meginoghat. A nemzet aranyai bajnokainak szavai magasfokú értelmi és érzelmi intelligencia egyidejű jelenlétéről, valamint hosszú évek együttműködése során pallérozódott kifinomult működésmódról tanúskodnak. Megható és elismerésre méltó az az öntudat és önbecsülés, amely őket jellemzi, és amely a legtermészetesebben párosul a többiek iránti elismeréssel.

Ez az „idill” újabb kérdést vet fel, méghozzá Kemény Dénes szerepére vonatkozóan. A sikerekben egész biztosan neki volt a legnagyobb része, de hogy ez szakmai értelemben pontosan mit jelentett, azt nem tudom. Tekintetét, gesztusait, megnyilvánulásait figyelve azonban megpróbáltam legalább megérezni, az ő részéről milyen képességek, tudás, bölcsesség lehetett a kulcs a legendává váláshoz. Arra jutottam, hogy a titka a lágyság, a csapatnak nyújtott apai-baráti védelem művészi szinten való vegyítése volt a határozottsággal, az eréllyel és a céltudatossággal, de elfogadom, ha ezt valaki elégtelen magyarázatnak érzi. A bámulatos teljesítmények sokszor „pofonegyszerűek”, mégsem utánozhatók: nincs általánosan érvényes recept.

Mint a filmben elhangzik, a vízilabda a labdajáték, az úszás és a birkózás keveréke – az utóbbi eléggé meglepett, az pedig elborzasztott, hogy bizonyos külföldi játékosok kendőzetlenül beszéltek arról, világbajnoki vagy olimpiai meccseken hogyan törekedtek a jó formában levő magyar ellenfél gyengítésére orrba térdeléssel és egyéb, maradandó sérülések okozásával, tehát játékosainak kiiktatásával vagy ütőképességük aljas gyengítésével. Erről azért volt rettenetes értesülnöm, mert mindennel szembemegy, amit a sport ethoszáról gondolunk, amitől egyáltalán sport a sport. Évek edzésmunkáját teheti tönkre egy-egy ilyen gonosz húzás. A véletlen ennyire erőteljes szerepét nehéz lehet feldolgozni, és az igazságtalannak érzett bírói döntésekkel is hasonló a helyzet. Garancia semmire sincs, a sport nemességéről, tisztaságáról hallva pedig az igazán harcedzett játékosok már valószínűleg csak lemondóan legyintenek. Végső soron azonban – és ez már hit és beállítottság kérdése – nem hiszem, hogy bárki képes lenne lemondani „a jobb, nemesebb, a szabályokat és az ellenfelet jobban tisztelő fél kiválósága végül mindenki számára bebizonyosodik” elv érvényességéről. Ez sem bizonyítható, de attól még nem szabadna belőle engednünk.

A nemzet aranyait Benedek Tibor emlékének ajánlják, és felvételről ő is jó néhányszor megszólal benne, sok mindent pedig az özvegyétől tudunk meg. „(A)mi volt, annak más távlatot ád a halál már” – az emlékezők hangja néha elcsuklik, és könny csillan a szemükben a felismerés nyomán, hogy közös játékuk valójában véresen komoly volt, és egyikük számára jelentős részben egyet jelentett az életével. Ennek révén még nyilvánvalóbb, hogy amit együtt elértek, végtelenül meghaladja, mert a magyar vízilabdasport Aranycsapatává avatta őket.