Mi érdekelt leginkább ebben a történetben?

Vásárhelyi Mária Valahogy megvagyunk című könyve indított el. A Nagy Imre és társai 1956 utáni, romániai száműzetését feldolgozó kötetben a snagovi mindennapok mellett ír az előzményekről, hozzákapcsolja a későbbi történéseket, a Kádár-kort, és ahogy magam is elkezdtem jobban utánajárni, úgy éreztem, hogy ezeknek az embereknek a történetei egy mitológiát építenek.

A magyar történelem fontos szereplői voltak, szakmai és magánéleti szálak bonyolult hálója kapcsolja össze őket egymással és a kollektív emlékezet további fontos figuráival, a legszélsőségesebb lélektani helyzeteket élték át, és számos legenda kering róluk. Ennek a mitológiának talán legfontosabb eseménye volt az 1989-es, 301-es parcellában történt exhumálás, amelynek felvételei mélyen megérintettek.

A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása és azonosítása az Új Köztemető 301-es parcellájában 1989. március végén, Hegedűs B. András, Pajcsics József, Nemeskéri János, Csillag József, Haraszti Mária, Gimes Miklósné és a Fekete Doboz stábja. Fotó forrása: 1956-os intézet

Érzelmek széles skálája tárult fel előttem, abszurd és intim pillanatok: azonosítani kell a szerelmem koponyáját a fogazata alapján, miközben kamerák vesznek, politikai események íródnak körém, régi sérelmek kerülnek elő, szembesülni kell a múlttal, és mégis, ennyi év távlatából megképződik valamiféle távolságtartás, melankolikus beletörődés. Nagyon érdekelt ez a különleges lelkiállapot, miközben az is foglalkoztat, hogy az én generációm mit tud kezdeni a rendszerváltás előtti korszakkal.

Korábbi előadásaidban is foglalkoztál ezzel a kérdéssel, miközben a rendszerváltást követő évében születtél. Ez másfajta rálátást ad?

Nem hiszem, hogy a korosztályi távolság „tisztább” pozíciót eredményezne, még ha másként is tekintek a történelem adott szeletére, mint azok, akik a részesei voltak. Inkább automatikusan a saját generációmat foglalkoztató témákat olvasom rá ezekre a történetekre. Például többen beszéltek arról, hogy a snagovi hónapokban, de később is, az államszocializmus hazugságai és illúziói között elmosódott a valósághoz való viszonyuk. Ez a kérdés a fogyasztói társadalom és a populizmus valósághajlító tendenciái, a virtuális valóságokkal teli mindennapjaink közepette nem hagyott érintetlenül. Amikor történelmi anyagokkal foglalkozom, az a célom, hogy intellektuálisan vagy érzelmileg viszonyt alakítsak ki hozzájuk. Abban bízom, hogy ez kapcsolódási pontot adhat más fiatalok számára is, mert alapvetően a hiányérzet határozza meg a tudásunkat. Sokakat nem érdekel ez a korszak, mert úgy érzik, hogy nincs hozzá közük.

Ha érdekli sem biztos, hogy válaszokat kap: a dokumentumok egy része titkosított, a témák egy része kibeszéletlen.

Miközben 1989-ben úgy tűnt, hogy végre felszakadtak ezek a történetek. Hirtelen lehetett róluk beszélni. Közben az elbeszéléseknek is megvoltak a maguk korlátai, miután az embereknek az életben maradáshoz évtizedekig félre kellett tenniük bizonyos dolgokat, és aszerint szervezni az emlékezetüket.

Fotó forrása: 1956-os intézet

Arról nem is szólva, ami a darabban is előkerül, hogy 1990 után sokan úgy írták át a múltjukat, ahogyan éppen a boldogulásuk javára vált.

Valamilyen szinten mindannyian folyamatosan újrakonstruáljuk a múltunkat, az emlékezetünket. Az a kérdés, hogy mindebben mennyi az önreflexió és az önkritika, és morálisan hogyan számolunk el dolgokkal. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen emlékezünk egy adott eseményre.

Az ember természetes módon megpróbálja valamilyen rendszerbe rendezni a vele megtörténteket, hogy könnyebben tudja értelmezni.

Nekem éppen ezért fontos, hogy kezdjek valamit az államszocialista korszakkal. Kevesebbnek és védtelenebbnek érezném magam, ha a saját történelmünkkel nem lépnék dialógusba, azt nem szervezném valamilyen saját narratívába. Nagyon sok felfedezést – és akár tanácsot – adnak a jelenemet illetően is ezek a múltbéli történetek.

Nagy Zsolt a darab próbáján
Fotó: Znamenák István/Örkény Színház

Lehetnének akár századeleji történetek is, miért éppen a közelmúlt évtizedei foglalkoztatnak?

Egyrészt, mert ennek a korszaknak a szemtanúi még köztünk élnek, másrészt közelebbi és tetten érhetőbb a hatása. Most fejezem be a doktorimat a SZFE-n, amely az egyetem – akkoriban főiskola – államszocialista korszakával foglalkozik. Félig ösztönösen, félig tudatosan elkezdtem úgy szervezni a kutatásomat és a színházi munkáimat, hogy ezek találkozzanak. Például foglalkoztam a Színművészetin 1951-ben indult dramaturgképzés kezdeti éveivel, ezzel párhuzamosan az alapító író, Háy Gyula munkásságával, amely újabb aspektusokat adott az ötvenes évek megítéléséhez.

Értem, hogy 1989 sok szempontból érdekes történelmi fordulópont. De dramaturgiailag is sajátos nézőpontot teremt, ha egy történetet évtizedek távlatából visszatekintve mesélünk el.

Érdekelnek az egymás mellé rakodó, összekapcsolódó idősíkok. Amikor írtam a darabot, miközben 1956-ról és 1989-ről gondolkodtam, ugyanúgy 2021-hez is közelítettem. A történetek áthallásosak. Drámaírói szempontból jobban érdekelt az a szituáció, amikor „felnyílt” a múlt, és ezzel valamit kezdeni kellett, mint amikor ott voltak a krízis közepén tehetetlenül, és a túlélés érdekében le kellett fojtani minden indulatot.

A nemzet özvegye (próba)
Fotó: Znamenák István/Örkény Színház

Amikor valós történetet veszel alapul, ügyelni kell a személyes érzékenységekre? Hiszen, ha a történet főszereplői talán nem is, de a hozzátartozóik élnek.

Egyrészt ezért kezdtem eltolni a drámát a fikció irányába. A Megfigyelők is azért lett fikció, mert nem szeretném, hogy összemossuk a valós személyek életét a színpadi helyzetekkel. Ügyelek arra, hogy az interjúkban se tematizáljam, hogy milyen konkrét minták voltak a szemem előtt, mert akkor a nézői percepció is annak mentén alakulna, hogy XY most tényleg megcsalta a feleségét? Tehát lehetne találgatni, hogy mi a fikció és mi a „valóság”. Tudom, hogy népszerűek az életrajzi filmek, amelyekben híres, jól ismert színészek játszanak el ugyancsak jól ismert, valaha élt figurákat – és a nézők többsége azt gondolja például A korona című sorozat alapján, hogy Diana hercegnő valóban olyan volt, amilyen a filmben.

Én is szeretem a történelmi témájú filmeket, de színházi alkotóként a szereplők efféle realista reprezentációjától mindig zavarba jövök. Onnantól kezdve, hogy egy író, majd a színészek elkezdik személyessé tenni a történetet, tehát a saját élettapasztalataikhoz nyúlnak vissza, odáig, hogy milyen hangsúlyokkal hangzik el egy-egy mondat, automatikusan fikció jön létre, legyen szó akár egy memoár szó szerinti színpadra adaptálásáról. Mondhatnánk, hogy ez evidencia, de szerintem nagyon sok nézőnek nem az, miközben egy dráma vagy egy játékfilm érzékileg hat, ami erősebb, mintha a tényeket felsorolnánk. Emiatt nem tudom eltartani az alkotói felelősségemet. Nekem is az a legérdekesebb, amit a történelmi személyek nem mondtak el, amiről nem tudunk, vagyis a titkaik – és egy színpadi cselekmény is így működik: általában nem az marad meg, amit kimondanak, hanem az, amit nem, mert elmondhatatlan.

Kelemen Kristóf próbál
Fotó: Znamenák István/Örkény Színház

Arról nem is beszélve, hogy színpadon ritkán állják meg a helyüket a valós, hétköznapi párbeszédek.

Az ötvenes években visszatérő dramaturgiai felvetés volt, hogy milyen a színpadi valóság. A munkások és a szegényparasztok történeteiből termelési drámákat írtak, amelyek ma megmosolyogtatók, de akkor komoly, akár életveszélyes viták tárgyát képezte, hogy mi a drámaíró feladata: azt írja-e meg, amit lát, ahogyan ő hitelesnek látja a valóságot, vagy azt, amit a jövőben (a kommunista utópiában) látni szeretne? Az államszocialista kultúrpolitika a „remény színházában” hitt, és hősöket akart látni a színpadon – azzal a szándékkal, hogy megváltoztassa az emberek valóságérzékelését.

Meddig viszed el A nemzet özvegye történetét?

Az újratemetésig, bár terveim szerint az ünnepi eseményt nem fogjuk megmutatni. Leginkább az érdekel, hogy a szereplők hogyan néznek szembe a sírokból feltámadó múlttal: mi az, ami elbeszélhető, és mi az, ami feldolgozhatatlan.

Amikor írod a drámát, határozott elképzelésed van a színpadi látványvilágról?

Az már rendezői kérdés. Szeretek úgy dolgozni, hogy csupasz teátrális helyzeteket látok, amiket akár egy üres színpadon is elő lehetne adni. Ma már kevesen vannak, akik úgy írnak, mint Ibsen vagy Gorkij, hogy hosszan ismertetik, hogy milyen a tér és milyen tárgyak vannak benne. Én a lehető legalapvetőbb szerzői instrukcióra szorítkozom.

Csákányi Eszter
Fotó: Znamenák István/Örkény Színház

Azt mondtad: muszáj érzelmileg vagy intellektuálisan kapcsolódnod a történetekhez. Elég, ha intellektuálisan kapcsolódsz?

Nekem nem elég. Igyekszem komplex módon kapcsolódni az anyagokhoz, sokszor már a kutatással eltöltött idő megteremti ezt a kapcsot. Amikor az ember órákig olvasgat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában többnyire lényegtelen jelentéseket, hirtelen átalakul a viszonya egy adott történethez. Nagyon érdekelnek a hétköznapok, ezen keresztül sok minden megérthető: nem jók és gonoszak harcaként kezdem látni a történelmet, hanem komplex helyzetek sokaságaként, amelyek reflexeikben, tudatalatti működésükben kapcsolódnak a mához.

Mit gondolsz, a doktori disszertációddal és ezzel az az előadással „leteszed” ezt a témát?

Egyelőre úgy érzem, hogy kimeríthetetlen. A Trafó szervez egy minifesztivált, amely az ötvenes évek elején Magyarországra menekült görög kisebbség témáját állítja a középpontba. Ebben az időszakban érkezett a híres görög szobrász, Makrisz Agamemnon is, aki utána évtizedekig élt Magyarországon. A lecture performance-ot, amit tervezek, az egyik szobra ihlette: a Mecsek oldalában látható Felszabadulási emlékmű, ma már Niké szoborként ismert absztrakt alkotás. A rendszerváltás után a szobor körül szépen lassan eltűnt az eredeti kontextus, elbontották több részletét is, amelyek a kommunista ideológiához kötötték. Ma már kevesen tudják, miért állították, mégis számos személyes emlék kötődik hozzá, például valamikor kedvelt helyszíne volt az esküvői fotózásoknak, mert nagyon szép panoráma nyílik a szobor mellett Pécsre. Jó szimbóluma annak, ahogyan az államszocializmus „romjai”, hagyományai itt maradtak köztünk, és mindenki a maga módján kerülgeti azokat.