„A tudományból nem vezethető le az értékvilágunk” – Rácz András író, újságíró az ember Pán által kijelölt útjáról

Esszéregényed mintha minden létező ellentétet egyesítene magában. Szépirodalom, amely helyenként líraian szárnyal, meghat, gyönyörködtetni akar, de legalább ennyire erős a filozófiai vonulata is: hosszas fejtegetések sorát olvashatjuk benne, amelyek roppant érdekesek ugyan, de kizökkentenek a történetből, a cselekmény élvezetéből. Máshol pamfletszerű a szöveg, és a humorral sem fukarkodsz. A te szemedben mely írói eszközeid szolgálják leginkább az általad kitűzött eszmei célt, és mi a könyved eklektikusságának oka?

Az efféle könyveknek szűk a közönségük, és azzal szemben sem előzékeny dolog, ha az író nem ad lehetőséget arra, hogy egy-egy felvetést kényelmesen körüljárjon az olvasó. Az én szándékom szigorúan, sakkjátszmaszerű precizitással megszerkesztett, erős racionalitással megírt munka létrehozása volt, amelyben arra valók a humoros vagy irodalmi elemek, a meglepő vagy felháborító események, hogy segítsék az olvasót az amúgy elég nehéz szöveg feldolgozásában. Nem merném azt állítani, hogy minden mondatnak jelentősége van, és minden jelenet továbbviszi a történetet, illetve a mögöttes gondolati ívet, de a magam részéről erre törekedtem.

Az alakjaid egyáltalán nem papírízűek, mint a történeted kecskéje által megevett könyvek lapjai. Hús-vér hősök néha hajmeresztő kalandjait olvassuk, és láthatóan élvezettel adod elő őket.

Élvezettel, igen. Úgy hiszem, hogy a történetmesélés az ember lényegéhez tartozik. A mitológia sem más, mint történetekbe ágyazott világkép. Márpedig ez a könyv másról sem szól, mint mítoszokról, modern emberábrázolásról, kereszténységről, antikvitásról, régi eszmékről, új ideákról, s persze mindezek változásáról, konfliktusáról, küzdelméről. Ilyesmit azonban nem lehet kinyilatkoztatásszerűen elmesélni, csak vitára ingerelve, sokszor provokatívan, az olvasó által is megkérdőjelezhető állításokkal teletűzdelve. Ráadásul a különös kalandokkal, eseményekkel, a hétköznapiságból kibillenő gondolatokkal olyasmit is sugallni akartam, hogy a világ mégsem annyira komoly hely, és hogy rációval, rideg érveléssel, lineáris történetépítéssel nem mindenre adható válasz. Bőven jut tér a fantázia és a derű számára is.

A könyvedben a szórakoztatás szándéka is jócskán tetten érhető: a cselekmény fordulataival az izgalmakra vágyókat is megcélzod, egészen a krimiszálig menően. Sőt tulajdonképpen az egész mű felfogható nyomozásként, csak szellemi értelemben. Mintha játszanál az olvasóval, hogy ne feltétlenül értse, mit akarsz tőle. Mit gondolsz, kik az ideáltipikus olvasóid, és mi a legfontosabb hatás, amelyet el akarsz náluk érni?

A kötet megjelenése óta egyre bátortalanabbul válaszolok az ilyen kérdésekre, mert minduntalan azzal szembesülök, hogy az olvasóim olyasmit is belelátnak a könyvbe, amit én nem akartam beleírni. Meglep, mennyiféle nézőpontnak, értelmezésnek lehet létjogosultsága. Az én szándékom az volt, hogy igényes, művelt, szellemi kalandokra nyitott olvasókkal együtt keressem a választ arra az életünket meghatározó kérdésre: honnan származnak az értékeink, mi biztosítja az értékvilágunk erejét, jelenlétét, hatóképességét. Egyre súlyosabb konfliktusok során, emberi magatartásminták szembefordításával, e világi és transzcendens jelenségek fel-felbukkanásával, több meghökkentő esemény, végül pedig valóban egy bűntény gyanújának felmerülésével vezet el oda a regény, hogy a klasszikus és a 21. században megjelent, késő posztmodern értékvilág küzdelmének kérdéseire egy lehetséges választ felkínáljon.

A nagy Pán, tehát egy görög isten színrelépése egyre extrémebb esetekhez vezet, amelyekből nem lehet nem kiérezni a provokáció szándékát. Mintha direkt vágynál rá, hogy a durva, kíméletlennek tűnő, erkölcsi határokat átlépő, sőt törvénybe ütköző cselekmények epizódjai kiverjék a biztosítékot az olvasóidnál, te pedig főhősöd, az egyetemi oktató Marsiás vagy Pán szavaival, elméleti alapvetései révén jól helyre tehesd őket, és bizonyítsd számukra, hogy éppen ők haladnak az autópályán a rossz irányba. Vagyis mintha kaján módon, Pánhoz hasonlóan te is nagyon élveznéd a zűrzavart, amelyet keltesz.

A történet valóban fordulatot vesz, sőt szerintem szárnyalni kezd, amikor Pán a Balatonnál megjelenik. Alakja komplex szimbolikájú, bár az antik istenek közül róla tudjuk a legkevesebbet: szinte csak a nevét. Az azonban biztos, hogy amolyan átmeneti isten, aki árkádiai társaihoz hasonlóan talán az emberi normalitást testesíti meg. Az állati és az emberi határán létező pásztoristenként a ránk és kultúránkra jellemző konfliktusok, nehézségek ügyében igazít el a lénye, az ő nem e világi nézőpontja. Hiszen bennünket is az ösztönkésztetéseink, biológiai lényünk és sokszor túlszabályozott civilizációnk közötti egyensúly keresése jellemez.

Pán így beszél erről a regényben: „Ha ördöggé és istenné akarsz hasítani, hát legyen: ördögi részem távol tartja magát mindattól, amit Apolló képvisel. Nem kedvelem túlfinomult, álságosan kimódolt, mesterkélt világát. Isteni énem elutasítja Dionüszosz kicsapongó gyönyöreinek vadságát. Kettőjük világa között állok, éppen félúton. Ott, ahol az embernek a legjobb lennie. (…) (N)incs helyem azokban a világokban, melyekben merev szabályrendszerek megrontják a létet, s azokban sem, ahol a természet vad kiszámíthatatlansága uralkodik az életen.” Remélem, hogy szerethető figurát alkottam meg Pánnal. És persze igazad van: egy kicsit én is ott vagyok benne-mögötte. Másik, földi hősöm, Marsiás Valter segítségére érkezik a történetbe, aki nem találja a helyét a túlcivilizált rendben, állandóan konfrontálódik a hatalommal, sőt végül a törvénnyel is.

A vallásokat és a kereszténységet nevesítve is elutasító, „józan ateista” szemléletednél – már persze ha bármi közöd van Marsiás Valterhez – csak a helyenként reflektálatlannak tűnő tudományhited tűnik erősebbnek, noha a racionalitás racionális megalapozásának lehetetlenségét két helyen is fontosnak tartod hangsúlyozni, és azt is tudjuk, hogy aki nem vallásos, annak előbb-utóbb a tudomány lesz a vallása.

A Feltámadt a nagy Pán elképzelésem szerint megvilágosodástörténet is, amely azért indul a transzcendencia minden lehetőségét elutasító, szilárdan materialista álláspontról, hogy aztán annál erőteljesebben robbanhasson be a történetbe a transzcendens. Marsiás a könyv elején egy orvossal beszélget Szűz Máriáról – szigorú elutasítással, erős gúnnyal, lényegében lehülyézve a vitapartnerét. Ám a történet végén már neki kell igazolnia, hogy nem bolond, miközben egy pszichiáterrel, tehát szintén orvossal polemizál arról, hogy a neki megjelent nagy Pán valóságos vagy képzelt alak. Szóval a történet során Valter lassan átsodródik a másik oldalra.

Mi az oka, hogy Mária-jelenéseket taglaló orvost annyira nevetségesnek láttatod „Mária országában”, tehát akár egyházi reakcióktól-indulatoktól sem félsz? Furcsa, mivel azt is hangsúlyozod a könyvben, hogy kétezer éves, bennünket meghatározó hagyományról van szó, és tudjuk, hogy sokan éppen a keresztény meggyőződés elhalványulásától, szórványossá válásától féltik az európai önazonosságot.

Erős kontrasztot akartam tenni ehhez a témához, hiszen a regény kulcskérdéséről van szó. Nagy, vaskos, ormótlan szögekkel akartam a materiális léthez rögzíteni a mese elejét, hogy azután annál katartikusabb élményt keltsen ezeknek a szögeknek a kiszakadása.

A kereszténység – mint a regényből is kiderül – valóban fontos alkotóeleme az európai gondolkodásnak, de az antikvitás, a tudományos gondolkodás, sőt még a mágia is az. Mindannyian ezek elemeiből válogatjuk össze a személyes identitáscsomagunkat, ki-ki a magáét. Mégpedig az égiek hathatós segítségével. Szűz Mária – mint az első vitapartnertől megtudjuk – azért jelenik meg minden országban annak szociokulturális hátteréhez igazodva, mert előzékenyen alkalmazkodik az ott élők képzeletvilágához. Később egy másik transzcendens alak, Pán is olyan módon jelenik meg Marsiásnak, az antikvitás szerelmesének, amilyennek ő képes lehet egy ilyen lényt elképzelni.

Mi az oka annak, hogy könyvben rendszeresen a pszichológiához utalod a megoldatlan kérdéseket mint részproblémákat? Ennyire mindent megoldani képes jolly jokernek tartod a pszichológiát?

A főszereplő tudós, és kevés kivételtől eltekintve szinte csak tudományos szakemberek szerepelnek a mesében: egyetemi tanárok, orvosok, effélék. Nem lenne hiteles, ha ebben a közegben a pszichológia súlytalan volna. Ráadásul a transzcendens kapcsán újra és újra felmerül a kérdés – mint ahogy a hétköznapokban is ezt kérdezgetjük egymástól –, hogy a vallás által kínált kapaszkodók, esetleg a diffúz hitfoszlányokból összeálló személyes világmagyarázatok, mondjuk a mágikus képzetek és metafizikus tapasztalatok vagy éppen Marsiás és más ókorkutatók antik istenei vajon reális létezők vagy valamilyen szubjektív, pszichológiai valóság elemei. De ez hagyján, mondhatnám, ezt már megszoktuk. Újabban azonban abban sem vagyunk egészen biztosak, hogy tudjuk, mi zajlik a lélek legmélyén. Éppen ez a bizonytalanság teremti meg a feszültséget a történet végkifejletében: mi az igazság abból, amit valóságként élünk át. Valternek az a célja, hogy a tudományosság keretei között rendezze el az életét, ám egy transzendens és immanens világokat együtt létezőként felfogó doktori dolgozat, illetve a könyv elején oly gúnyosan lenézett orvos újabb felbukkanása és erőteljes beavatkozása nyilvánvalóvá teszi a számára, hogy ez nem lehetséges. Rájön, hogy a tudomány s benne a lélektan transzcendencia nélkül olyan korlát, amely nincs a lépcsőhöz rögzítve. Értékvilágunk és erkölcseink nem vezethetők le belőle.

Különösen kényesnek tűnnek nálad a szexualitásra, az annak világába való belépés ideális időpontjára, módjára, alkalmaira és lehetőségeire vonatkozó részek, a Kőszeg-interjú óta különösen is. Mit válaszolnál azoknak, akik főhősöd nézeteit felelőtlennek, az erkölcsi szabályokat relativizálónak, gyanútlan tiniket veszélyeztetőnek tartják?

A moralitás problémái csak akkor érdekesek, ha a jelenünk kérdései. Az olyan jelenségek, mint az eltörléskultúra, az identitáspolitikából származó sokféle hamis öntudat, az úgynevezett kritikai rasszelmélet, a gyarmati múlttal kapcsolatos viták, az ember ellen forduló állatvédelem, a metoo mozgalom képtelen állításai vagy éppen a Kőszeg-interjúban felszínre bukott ifjúságvédelem dilemmái kiválóan alkalmasak arra, hogy a segítségükkel meghatározzuk, de legalábbis felvázoljuk az emberi minőség tartalmát. Ilyen téma, sőt talán a legilyenebb téma a szexualitás. Az emberi civilizáció kezdettől fogva próbálja a szexualitást szabályozni, keretek közé szorítani, de a komplett világirodalom azt tükrözi, hogy nem nagyon megy. A manapság érvényes és jobbára megnyugtatónak tűnő szabályozás nem más, mint a romantikus szexualitáseszmény, amely a nemiséget a szerelemhez köti, így teszi zárójelbe a szexuális vágyat, és helyezi gondolkodásunk középpontjába az érzelmeket. Ám ezt nem mindig látták így. Nem kell az ókorig visszatérni ahhoz, hogy értetlenül tekintsünk a romantikus szerelemkoncepcióra: elég, ha beleolvasunk a Dekameronba, amelynek történeteiben a szerelem legtöbbször puszta nemi vágyat jelent. Éppen ez a változékonyság, éppen a társadalmi szabályozás meg-megújuló igénye, no meg az egyének szorgos szabályszegő igyekezete teszi annyira plauzibilis témává a szexualitást. Az ösztönök és a társadalmi keretek konfliktusát talán semmi mással nem lehet jobban szemléltetni, mint éppen a szexualitással. Ezért kapott a könyvemben akkora hangsúlyt.

Megható az az igyekezeted, hogy az emberi élet minőségének javítására vonatkozóan javaslatokat tegyél. „Ha van világkép, ami kibontakozik a nagy Pán jelenlétéből, akkor az egy közösségi létre épülő, az egyéni életben szabadelvű, de minden alkalommal, amikor az egyén és a közösség viszonya felmerül, a közösség érdekében normákat szabó szemlélet” – írod a 185. oldalon. Szép eszmények, de nem éppen az a legfőbb jellemzőjük, hogy megvalósíthatatlanok? Vagy esetleg az, hogy szélsőséges eseteket leszámítva és több-kevesebb sikerrel tulajdonképpen mindenki és minden társadalom ezekre törekszik?

Mindannyian élhető, harmonikus világra vágyunk, és amikor a struktúrák megtartó ereje gyengülni kezd, mindig újra és újra hozzálátunk, hogy összerakjuk őket. Úgy látom, hogy mivel most éppen szétesőben vannak, sürgősen hozzá kéne látni az összerakásukhoz.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu