Vajon hogyan alakult ki ez a kompozíció? Nem lenne illőbb, ha valamelyik királyunk alakja, Szent Koronánk vagy még inkább a koronajelvények szimbolikus szobra magasodna a palota fölé? Úgy is kérdezhetnénk, hogy mi köze az ugyancsak a közelmúltban restaurált turulmadárnak az elnyúló posztamensként aláépített és éppen a Habsburg-dinasztiáról elnevezett kapuzathoz?

Nos, ha röviden kellene válaszolnom, azt mondanám, semmi, de talán még pontosabb lenne, ha azt mondanám, kizárják egymást. És éppen ez az éles kontraszt és oppozíció adja a századforduló budapesti építészetének sajátos ízét, báját, hangulatát.

Amikor a kiegyezés után Budapest fejlesztése nekilódult, természetesen az európai nagyvárosok jelentették a mintát: Párizs, Berlin és persze Bécs, sőt leginkább Bécs, a birodalom rivális fővárosa. Csakhogy Béccsel volt egy kis probléma. Az európai fővárosokkal szemben a császárvárosból – mondhatjuk, hogy alapos, sőt programszerű megfontolások miatt – hiányzott minden nemzeti jelleg. Ferenc József császár és király elődei szellemében elutasított mindenféle nemzeti buzgalmat. Ausztria 1867-es alkotmánya nem is tett említést nemzetről, különösen nem osztrák nemzetről, csak a birodalomban élő „néptörzsek” egyenjogúságát szögezte le. Bécs tehát nem német jellegű, még kevésbé osztrák jellegű főváros volt, hanem birodalmi székhely, császárváros. Reprezentációja, például szobrai is ennek jegyében készültek, a birodalom nagyjait: művészeket, tudósokat, hadvezéreket, államférfiakat ábrázolták. A város nemzetek felettisége egyébként a bécsi kultúrát is meghatározta, akárcsak mindmáig az osztrák szellemiséget.

Látszólag messzire kanyarodtam a budavári díszkapuk és szobrok kérdésétől, de mindjárt kiderül: igenis kellett ez a kis kitérő ahhoz, hogy lássuk, miféle ellentmondással küzdöttek a kor magyar művészei, építészei.

Budapestre ugyanis, szemben Béccsel, hangsúlyozottan nemzeti fővárosként tekintett a magyarság.

A kiegyezés utáni fejlesztések során a kormányzat és a városvezetés minden szempontból igyekezett megmutatni, hogy az egységes magyar nemzetállam fővárosa épül a Duna két partján.

Pulszky Ferenc egy 1890-es tanulmányában így fogalmazott: „A kiegyezés a nemzet és a korona között Budapestet tette az ország szívévé, melyben az egész nemzet vére lüktet, hová az állam értelmisége özönlik, hol mindenkinek látóköre kitágul, s a tudomány, az irodalom, a művészet, szóval a nemzeti kultúra gócpontját találja. Budapestnek az a rendeltetése, hogy azzá váljék, mivé Páris vált Franciaországra nézve.”

Igen ám, de volt ennek a koncepciónak egy nagyon komoly problémája. A magyar nemzeteszme jobbára Habsburg-ellenes keretek között jött létre, a nemzeti identitásnak meghatározó eleme volt a függetlenségi gondolat, az osztrák elnyomással szembeni kiállás, így a reprezentációban is ezeknek kellett volna hangsúlyt kapniuk. Csakhogy a kiegyezés utáni berendezkedésben szó sem lehetett arról, hogy Bocskai, Rákóczi, Kossuth és szabadságküzdelmeink többi hőse szobrot kapjon Budapesten. Olyan megoldásokat kellett tehát találni, amelyek a dinasztia és a magyarság számára egyaránt elfogadhatók.

Ilyen kompromisszumként jött létre például a Hősök terén álló millenniumi emlékmű, amely precízen tükrözte a dualista berendezkedés, Ausztria és Magyarország, a magyar nemzet és a Habsburg-uralkodó ellentmondásos kapcsolatát. Középkori királyaink sorát Habsburg-uralkodóink folytatták. Ma már kevesen tudják, hogy Kossuth helyén korábban Ferenc József állt, II. Rákóczi Ferenc II. Lipót helyére került, Mária Teréziát pedig Thököly váltotta, akárcsak Bocskai és Bethlen I. Ferdinándot és III. Károlyt.

A millenniumi csoportnak van még egy, ebben az összefüggésben érdekes eleme. A magyar törzsek vezéreinek csoportja nemcsak azért kerülhetett a kompozícióra, mert Zala György és Schickedanz Albert honfoglalási emlékművet alkotott, hanem azért is, mert a honfoglalás és általában a távoli múlt úgy adott kiváló terepet a nemzeti eszme megélése számára, hogy nem sértette, sőt nem is érintette a dinasztiát.

A királyi palota környezetében ugyanazt fedezhetjük föl, amit a millenniumi emlékművön. A magyar állameszme és a birodalmi lojalitás ellentmondásának sajátos keveredése azonban itt, az uralkodói székhelynek szánt épület díszítésében még erősebben jelenik meg.

A palota átépítése, kibővítése, a körülötte kialakítandó tér és a reprezentatív szoboralakok felállítása ugyancsak a millenniumi programsorozat része volt.

Igaz, hogy a magyar vezetés már a kiegyezés után reménykedett abban, hogy a dualizmus paritáselvét az uralkodó az udvartartására is kiterjesztheti, és a király az év felét, de legalább néhány hónapot budai palotájában fog tölteni, méltó épület megtervezésére csak a század végén kapott felkérést Ybl Miklós, majd az ő halála után Hauszmann Alajos. Az építkezések 1896 körül kezdődtek, és 1905-re fejeződtek be.

Érdekes, hogy a palotát és a környezetét ma meghatározó szobrok egyáltalán nem szerepeltek az eredeti tervekben. Hauszmann és az építkezés felelősei úgy befolyásolták a sokszor ötletszerűen felbukkanó elképzeléseket, hogy az emlékművek egyszerre fejezzék ki a dinasztia iránti hűséget, a nemzet középkori nagyságát és történelmi múltjának nagyszerűségét.

Először Savoyai Jenőnek a palota főbejárata előtt álló lovasszobra került a helyére. Korábban úgy tervezték, hogy itt Ferenc József lovasszobrát állítják fel. A császár és király azonban jó érzékkel lemondott erről, és inkább megvásárolta a törökellenes felszabadító háborúk nagy hadvezérének emlékművét. A Savoyai-szobor 1900 óta áll a palota előtt. Mögötte, a palota központi részén számos dinasztikus utalást hordozó műalkotást láthattak az akkoriak. A Hauszmann-féle kupola timpanonjában elhelyezett szoborkompozíció a Habsburg-ház apoteózisát („mennybemenetelét”) ábrázolta. Alatta a Habsburg-lépcső, a Habsburg-terem előtere van, amelybe a palotát építtető uralkodók: Mária Terézia, III. Károly, Ferenc József és Erzsébet királyné márvány mellszobrai kerültek. Az épülő palota leghangsúlyosabb traktusa tehát kívül és belül egyaránt a Habsburg-ház dicsőségét hirdette.

A dinasztikus dicsőséget két szobor ellensúlyozta. Az egyik oldalon a Hunyadi-udvarban felállított Mátyás-kút. Ezt 1904-ben avatták (és ugyancsak a közelmúltban, a Hauszmann-program részeként restaurálták). A kút ötlete az alkotótól, Stróbl Alajostól származott, aki addig-addig szorgalmazta a megrendelését, és szállította egyre lejjebb az anyagi igényeit, hogy végül megnyerte az ügynek a palota építkezésének vezetőségét, s persze barátját, Hauszmann Alajost.

A másik oldalról a turulszobor emlékeztet a nemzet nagyszerű múltjára. A palota északkeleti végén, a Habsburg-kapu keleti sarkában álló, öt méter magas, hét méter széles és kilenctonnás turulszobrot Donáth Gyula készítette 1905-ben. És ugyancsak nem szerepelt az eredeti tervekben. Donáthnak állítólag Feszty Árpád műtermében támadt a szoborra vonatkozó ötlete, amikor meglátta a szekrény tetején porosodó kitömött ragadozó madarakat, amelyeket a festő a körképéhez használt modell gyanánt. Elgondolásával aztán ugyanolyan elszántan ostromolta a palota építését felügyelő bizottságot, mint Stróbl a Mátyás-kút ötletével. Végül Hauszmann és munkatársai miniszterelnöki és királyi jóváhagyással belementek, hogy Ferenc József császár és király budai palotájának hangsúlyos pontján a turul álljon.

A most restaurált Habsburg-kapuzat így az ősi magyar totemállat talapzata lett. 

A Habsburgok emlékezete mára jelentősen megkopott, s szinte csak néhány elnevezés emlékeztet a hajdani dinasztiára. De valamikor a reprezentatív terek kialakításánál kínosan ügyeltek arra, hogy a nemzet és az uralkodócsalád, a birodalom és az ország, a múlt és a jelen finom egyensúlyát semmi se borítsa föl.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu