A Vágy a február 27-én kezdődő Budapest Táncfesztivál premierjei között szerepel, prominens alkotói gárdát felsorakoztatva.
A Coppélia-történet pszichológiai mélységeibe az olasz Enrico Morelli invitálja a nézőket, míg a második részben Juronics Tamás Bernarda Alba háza című felújított műve viszi tovább a szerelem és vágyakozás motívumát. Az utolsó darab 27 év után kerül ismét a szegedi társulat repertoárjára: Koncert tangóharmonikára címen Piazzola zenéjére az argentin Roberto Galvan készít remake-et.
Juronics Tamás, az együttes művészeti vezetője úgy véli, hogy a vágy minden táncos alkotó számára központi téma, ezzel foglalkozni megkerülhetetlen és izgalmas.
JT: „A táncművészet olyan kifejezési forma, ahol a vágy megjelenítése talán a legfontosabb terület. Minden olyan érzésnek, amely zsigeri, tudatalatti, elemi erővel bíró, a szavak nélküli kifejezésére a tánc a legalkalmasabb eszköz. A vágy megnyilvánulásának különböző fajtáival foglalkozunk. A szerelem és a testiség motívuma összeköti a három egyfelvonásos darabot.
A Coppéliában előretörő vágyakozás elhomályosítja szemünket, torzítja érzékszerveinket. Így lesz képes valaki beleszeretni egy babába, egy élettelen lénybe. A fiatalemberben dúló túlfűtött érzelem eltorzítja a valóságot. A szerelem vakká tesz, szól a mondás, és ez igaz. Még ilyen tévedésre is késztetheti az embert, és az ehhez fűződő útkeresés nagyon izgalmas lehet Enrico számára.
Azt látod, amit a vágyad, a szerelmed diktál.
A Bernarda Alba háza másról, a vágy elfojtásáról és tiltásáról szól. Az emiatt kialakuló őrületes feszültség és frusztráció drámához vezet. Ezeknek a belső konfliktusáról szól Lorca fülledt, andalúz története a mi üvegfalú celláink között.”
Argentin tangó, argentin koreográfus, argentin zene: ezek a jellemzői a harmadik táncjátéknak, amelyet Roberto Galvan 27 évvel ezelőtt alkotott Piazzola zenéjére a Szegedi Kortárs Balett számára. Pataki András igazgató táncos pályája egyik legkedveltebb szerepét alakította egykor a darabban.
PA: „Mindenkinek óriási élmény volt. Roberto egyike volt az első koreográfusoknak, aki a számunkra akkor kinyíló világból érkezett hozzánk. Nekünk, friss néptáncos végzettséggel rendelkező fiataloknak nagyon érdekes volt az ő stílusa. Roberto a szülőföldjéről hozott táncot, az argentin tangót úgy alakította át, hogy kortárs tánctechnikai anyagból autentikus formavilágot próbált megteremteni. Nem hagyományos tangót táncoltunk. A tangó gondolatvilágát, társadalmi beágyazottságát és működési mechanizmusát tette színpadra három képben. Erős darabot alkotott, amit csodálatos volt táncolni. Nem csoda, hogy közönségkedvenc lett. Piazzola önmagában is borítékolható siker.
A kilencvenes években Magyarországon leginkább a túlfűtött erotika és körülbelül három klisé lépés kötődött a tangóhoz. Ma már teljesen más megközelítése van ennek a táncnak, hiszen közkedvelt lett a városi szórakozóhelyeken is.
Érdekes lesz, hogy az egykori expresszív előadásmódot mi fogja felváltani most. Valószínűleg teljesen más modorba kerül át a produkció, mivel a hozzá kötődő kép és elvárás is sokat változott mind a mai kor közönsége, táncosai és a koreográfus részéről.
Izgalmas kísérlet, ugyanakkor azt gondolom, hogy a darab mai napig tartja frissességét. Felvázol egy társadalomtörténeti helyzetet: hogyan alakult ki a tangó, kik táncolták. Talán nem köztudott, hogy kezdetben tiltott tánc volt. A munkások, a bordélyházak tánca, érezhető francia, német bevándorló hatással. Érdekes korrajzot és életérzést ad, amit Roberto mai köntösbe csomagol.”
Fotók: Dusha Béla és Tarnavölgyi Zoltán
