Nem lehet könnyű cipelned a kamerát, operatőrnek lenni nem tűnik kifejezetten nőies pályának. Ráadásul a rendező szemének lenni a fizikai mellett mentális terhelhetőséget is kíván, nem?
Rátapintottál a lényegre. A magyar filmszakma számára értelmezhetetlen „képződmény” a női operatőr. Azontúl, hogy borzasztóan nehéz pálya, plusz kihívást jelent elfogadottá tenni, hogy nekünk is van létjogosultságunk hozzá. Nemrég tört ki a Szemem fénye című új magyar nagyjátékfilm forgatási szünete, úgyhogy kicsit még kóválygok, de nemcsak a fizikai kimerültség miatt, hanem azért is, mert ilyenkor olyan érzésem van, mintha túlélőversenyt csináltam volna végig. Fizikailag és mentálisan heteken keresztül napi tíz-tizenkét óra hosszat topon kell lennem.
Miért választottál ilyen nehéz szakmát?
Nem volt operatőr a környezetemben, nem láthattam bele, mivel jár ez a munka, de mindig nagyon szerettem a filmeket. Gimnazista koromban fekete-fehér képeket kezdtem nagyítani, de már tízévesen fotóztam. Először jogász lettem, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetemre mentem, ahol Kende János osztályába kerültem. A felvételi pillanatáig nem csináltam mozgóképet, nem dolgoztam segédoperatőrként – az egyetemen indult ez az utazás, és fokozatosan jöttem rá, hogyan néz ki a pálya. Más kérdés, hogy az ott készített első kisfilmem első napja után – amikor összeállt, mit jelent operatőrnek lenni – visszaigazolva éreztem, hogy jól választottam, testhezálló munka mellett döntöttem. Szeretem csinálni, és a kezdeti szenvedély azóta is hajt.
Kikkel forgatod és milyen témát visztek vászonra a Szemünk fényében?
Régóta készülünk erre a filmre. Für Anikó és Vilmányi Benett a főszereplői, és Mayer Bernadette rendezi, aki a 2019-es Inkubátor program egyik győztese. Sok minden történt az elmúlt négy évben, Bettynek gyermeke született, változott a forgatókönyv. Mivel a teasert is én forgattam, kezdettől benne voltam a munkában. Betty bevont a történet alakításába, alkotótársnak tekintett, kikérte a véleményemet, ezért sok szempontból magaménak érzem a születő alkotást.
A film anya és fia közti kényszerű szimbiózisról szól. Azt az időszakot látjuk kettejük életéből, amikor az egyes típusú diabéteszben szenvedő anya látása rohamosan romlani kezd, végül pedig teljesen elvész. A fiú éppen apává válik, szeretne a felesége mellett lenni, de mivel az anyjának is egyre nagyobb szüksége van rá, kutyaszorítóba kerül. E drámai szituáció feloldásának folyamatáról szól a film.
A vakság ábrázolása operatőrként hihetetlen kihívások elé állított. Rettentő izgalmas a sötétséget ábrázolnom, hiszen én elsősorban fényekkel foglalkozom. Külön fénydramaturgiát is írtunk, amit, azt hiszem, sikerül szépen végigvinnünk. Ritkán adatik meg egy operatőr életében, hogy ennyire hangsúlyosan dolgozhat ezekkel az eszközökkel: hogy a fények és a színek egy filmben főszereplőkké válnak. A vizualitás a filmművészet nyelve, és az, hogy ezt ilyen konkrétan kell alkalmaznom, egyszerre óriási feladat és nagy gyönyörűség. A drámai részeket már leforgattuk, ezért annak ellenére, hogy pár jelenet az új évre csúszott, kicsit megkönnyebbültem.
Az említett négy évben az amerikai filmes világ is megismerte a nevedet, hiszen ott is csináltál egy filmet.
Fantasztikus forgatókönyvíró az élet: ugyanarról a témáról két teljesen más megközelítésben is filmet készíthettem. Nagyon szerencsésnek érzem magam. Az amerikai vígjáték címe Quarter, ami negyedet jelent, és arra utal, hogy egy huszonöt éves lány élete fordulópontjához érkezik. Kelsey Bascom a főszereplője, az írója és a társrendezője. Női Woody Allen-stílust kell elképzelni, amiben a főszereplő a negyedik falat áttörve, néha a kamerának kiszólva meséli, hogyan küzd meg fiatalon az egyes típusú diabétesz által okozott nehéz élethelyzetekkel. Noha egyáltalán nem vidám dologról van szó, Kelsey keserédes vígjátéknak írta meg. Sok epizódból áll, amiben számos vendégszínész játszik, így dolgozhattam például a magyar közönség számára is ismerős Brook Shieldsszel, aki a nőgyógyászt alakítja. Az orvosok nagy szerepet kapnak a történetben, hiszen a főszereplő olyan sűrűn jár hozzájuk a betegsége miatt, hogy szinte családtaggá válnak a számára. Brook Shields fantasztikus ember és alázatos, tehetséges színésznő. Az a generáció vagyok, amely még emlékszik a Kék lagúna című filmjére, ezért elképesztő érzés volt, amikor a kamerám elé állt.
Valójában az egész Amerikában töltött évet sokként éltem meg, rengeteg minden történt ott velem. Az is hihetetlen élmény volt, amikor Eric Robertset fényképeztem, aki anno Mickey Rourke-kal együtt az élvonalban játszott. Számos olyan, Amerikában népszerű művész látható majd a Quarterben, akik nálunk még kevésbé ismertek. Kelsey és Arnon Manor, a társrendező csodás szereplőgárdát hozott össze. Arnon egyébként a Sony Pictures alelnöke, hatalmas költségvetésű filmekért felelős, de ez az első saját játékfilmje. Fantasztikus volt velük dolgozni.
Hogyan kerültél kapcsolatba ezekkel az alkotókkal?
Az amerikai utazásom összefügg a női operatőrséggel. A Színház- és Filmművészeti Egyetem után rögtön szültem két gyereket, ami bárkinek kiesést jelent munkafronton, mert egy nő abban az időszakban nyilván nem tud úgy és annyit dolgozni, amennyit szeretne. Miközben azon gondolkodtam, hogyan térjek majd vissza, rengeteg külföldi szaklapot olvasva azt láttam, hogy az Egyesült Államokban egyre többet beszélnek arról, hogy az operatőrök mindössze öt százaléka nő Amerikában. Miért van az, hogy a filmeket férfiak mesélik el, ők rendezik meg? Ez a diverzitás iránti igény továbbterjedt, és a média többek között például a színes bőrűekre vagy akár a transzneműekre vonatkoztatva is tárgyalni kezdte a problémát. Felmerült a kérdés, hogy miért nem tükrözi a stábok összetétele az amerikai társadalomét. Az Egyesült Államokban élők nagyon érzékenyek az ilyen témákra, rendkívül fontosnak tartják az egyenlőséget. Magyarországon viszont nem tekintik ezt problémának; nincs ilyen kérdés, mert senki sem veti fel. Rachel Morrison, az első Oscar-díjra jelölt női operatőr és sok más neves filmes állt az ügy mellé. 2013–2015 táján végül a piac is reagált, ezért elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi van, ha nem itthon próbálok meg betörni a filmvilágba?
2019-ben rengeteg utánajárás, utazás, kapcsolatrendszer-építés, szóval kitartó munka eredményeként megkaptam az amerikai művészvízumot. Ám hiába forgattam odakint sikeres kisfilmeket, 2020-ban beütött a Covid. Ott álltam a drága, kemény melóval megszerzett vízummal, amit nem tudtam használni. Hazajöttem. Nagyon mérges voltam, de az azért kiderült számomra, hogy az amerikaiak látnak bennem valamit. Később jelentkeztem a Fulbright ösztöndíjra, és mivel ahhoz túlképzettnek tartottak, hogy tanulni menjek ki, kutatói ösztöndíjat ajánlottak. A családommal együtt kiköltöztünk Los Angelesbe, és az USA ötödik legjobb filmes iskolájában kötöttem ki mint kutató és tanár. Ezerrel építettem a kapcsolatokat, és közben arra a két titkos vágyamra gondoltam, amit senkinek sem mondtam el: szerezzek egy jó ügynököt, és forgassak amerikai nagyjátékfilmet.
Mindkettő teljesült, ráadásul még díjat is nyertem. Jelenleg a CAA-nél, a világ egyik legnagyobb ügynökségénél vagyok, és ugyanaz a reklámfilmes ügynököm, aki Pados Gyulát és sok híres amerikai operatőrt is képvisel.
Mit kutattál és milyen díjat nyertél?
Női operatőrként a saját területemet választottam kutatási témául, és sok emberrel találkoztam, beszélgettem. Az érdekelt, mi működik Amerikában, ami Magyarországon nem, és mit lehetne az itthoni filmes világba hazahozni annak érdekében, hogy minél több fiatal női operatőr jusson lehetőséghez. Az amerikai kaland arra is választ adott, mennyire állom meg a helyem külföldön, és az, amit magamról gondolok, vagy amit anno Kende János tartott rólam, igaz-e, vagy csak képzelődöm. Erőpróbának szántam az utazást, és miközben a témámat egyre inkább körüljártam, eljutottam egy egyesülethez, amely megjelentette a portfoliómat, és ez egyet jelentett azzal, hogy részt veszek egy női operatőrversenyen. Különben Kelsey is az ő oldalukon figyelt fel rám. Los Angelesben a Cine Gear keretében – ami a leghíresebb filmes expo –, a szakma leghíresebb művészeinek részvételével számos elismerést adtak át. Sokként ért, hogy megnyertem a versenyt. Los Angeles nagyváros, de a filmes szakmában ismerik egymást az emberek, és fogalmuk sem volt, ki ez a magyar lány. Másnap a főtámogató cég meghívott előadást tartani az expón.
A Fulbright ösztöndíjjal kint töltött év végén meghosszabbítottam a vízumomat, és a tavalyi évem azzal telt, hogy hetekre, néha hónapokra visszajártam befejezni a nagyjátékfilmemet, mert a Szemem fényéhez hasonlóan az is több részletben készült. Februárban befejeztük, jelenleg az utómunka fázisában van, és remélem, rövidesen bemutatják.
Közben Rév Marcell elhívott egy izgalmas munkára, és testközelből figyelhettem, milyen fantasztikusan dolgozik. Belépőkártyával jártam a Paramount Picturesbe, és úgy éreztem, most már akár meg is halhatnék, mert minden vágyam teljesülni látszik. Persze lehet ezt még hova fokozni, mert úgy gondolom, egyelőre csak a kezdő lépéseknél tartok. Ha jövőre kijön a Quarter, talán kinyit újabb kapukat. Egyelőre még mindig csupán az a lány vagyok Budapestről, akinek jó a szeme, és szeretik azt a pluszt, amit az alkotás folyamatába hozok, de az amerikai filmszakma akkor fogadna be igazán, ha tartósan kint tudnék lenni. Az ambíciót és a kemény munkát viszont értékelik.
A Bettyvel készítendő film bizonytalan volt, ezért hihetetlen ajándékként éltem meg, hogy amikor májusban Los Angelesből hazajöttem, már tudtuk: szabad utat kaptunk. Élveztem a kinti munkát, és csodálatos élmény volt Kelsey-vel forgatni, de Bettyvel érzésem szerint szintet léptem, mert vele az a filmezési metódus, az a kapcsolat valósult meg rendező és operatőr között, amire mindig is vágytam, és amiről vallottam, hogy lehetséges. Szeretnék vele még sok filmet forgatni, mert igazi egymásra találás a miénk. Szeretetburokban úszik az egész stáb, imádom a színészeket, minden forgatási nap örömünnep. Elég régóta csinálom már ezt a szakmát ahhoz, hogy tudjam, milyen ritka az ilyen.
A nyitóképen Csepeli Eszter operatőr. Fotó: Kárász Karolina
