Szeretsz játszani az idővel, nem? A két nagyjátékfilmed és a magyar történelmi sorozatod is időutazásra hív.
Az elmúlt 10-15 év román filmjei fantasztikusan élesen és pontosan belelátnak abba, hogy mi van ma. Na, én ennek pont az ellenkezőjét szeretem csinálni! Nem az érdekel, hogy a jelenben mi hogyan működik, mert akkor kimegyek az utcára, és szétnézek. Ettől függetlenül lenyűgözőnek találom azokat a filmeket, amelyek valamilyen látószögön keresztül művészi módon mutatnak rá a ma valóságára. Azt azonban elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan filmet készítsek, amelyben mai emberek modern közegben kortárs problémával foglalkoznak. Ez engem nem érdekel. Sokkal jobban izgat, ami nincs vagy ami nem volt, de lehetne.
Ez erre a történelmi sorozatra is vonatkozik. Eezért örültem meg, hogy Móricz-regényről van szó, mert ő is „színezett”, álmodozott. A Tündérkert nem kordokumentum, hanem művészi alkotás: megdöbbentően sok tényanyag alapján, valós szereplőkkel, létező korban játszódó történetet mesél el. Utánamentünk a háttérnek, felkészültünk a sztori valóságtartalmából, hiszen Móricz is valós levelezések szövegét vette át. Mégsem arra feszülünk rá, hogy pontosan mi hogyan történt, hanem egy izgalmas sztorit mesélünk el.
Engem azok a történetek vonzanak, amelyek úgy kezdődnek, hogy „mi lenne, ha”. Ha lehetne az időben csavarogni, ha például egy fiú halott lányba lehetne szerelmes. Amikor megvan egy érdekes kérdésfelvetés, a lehető legpontosabban a végére járok. A szuperhősfilmeket is kettészedem. Supermant azért nem kedvelem, mert elrepül az égbe, arrébb dob egy metrót, és ha kell, eltolja a holdat: nincsenek fizikai határai. Ám olyan szuperhősök is vannak, akik tudnak ugyan nagyot ugrani vagy gyorsan szaladni, de erőlködniük kell, hogy valamit megoldjanak. Engem olyan, természetfeletti problémafelvetések mozgatnak, amelyek során a valóság fölött tíz centivel járunk. Nem húsz méterrel, nem az égben, csak egy kicsivel a föld fölött. Férjen bele a kissé elemelt, természetfeletti, a hétköznapokban is jelen levő misztikum, de maradjunk az életünkön belül.
Az Átjáróház szerelmes film. Lehet, hogy furcsa a közege és a problematikája – hiszen halott lányba szerelmes a főhős –, de akkor is az. Az időutazó felesége című regény azért hatott rám, mert közel áll hozzám az idővel való játék. Az is szerelmes sztori, csak a férfi legnagyobb szerencsétlenségükre pattog az időben, ezért – bár szokatlan a probléma, de – ez akkor is egy házassági dráma.
A sci-fi és a thriller világából hogyan kerültél a Tündérkertbe?
Helmeczy Dorottya producer hívására. Tavaly együtt dolgoztunk egy tévéfilmen, amit szűk keretek közé szorítva készítettünk el, de elég jól sikerült. Találkoztunk, és elmesélte, hogy született egy forgatókönyv, szeretné, ha elolvasnám. Azt válaszoltam, hogy szívesen, de nem titkoltam, hogy a történelmi film nem kifejezetten az én világom. Sok ilyen forog – gondoltam –, én eltérő ízű, különlegesebb dolgokat keresek egy Móricz-regény adaptációjánál.
Aztán elkezdtem olvasni, és megütött, hogy mennyire vad a sztori. Egyáltalán nem szépelgő, poros történelmi tablót látunk. Az ötödik oldalnál megálltam, hogy ezt tényleg meg akarják filmesíteni?! Nagy formátumú egyéniségek ennyire erős összecsapásait? Gyorsan kiderült, hogy meglepően erőszakos, sötét tónusú film lesz belőle, de az a fajta, amit jó nézni. Nem messziről néz rá a magyar történelemre, hanem hús-vér közelségből. Amint előrehaladtam a könyvben, mindenféle korú, nagyon izgalmas női karakterek is feltűntek, és hirtelen burjánzó családi-fejedelmi dráma bontakozott ki számomra, amit szemérmetlenül szerettem olvasni.
Sokszor meglepett, kivel mi történik, izgalmasan kiszámíthatatlan volt. Persze ha jobban ismertem volna ezeket a történelmi alakokat, lehet, hogy az események fele nem lett volna újdonság, de így csak kapkodtam a fejem. Rögtön az elején olyan jelenetek szerepeltek, amelyek ugyan nem természetfölötti, de erős filmes hatást hordoztak. Úgy gondoltam, szívesen nézném őket filmen. Például olvasóként bementem valakivel az ajtón, és nem gondoltam volna, hogy a túloldalán az vár, ami ott volt. Iszonyatosan megmozgatott az ötlet, hogy milyen jó lenne ezeket képernyőn látni.
Sok olyan elemet találtam, amelyekkel nagyon tudtam menni, és amelyekbe bele akartam kapaszkodni. Amikor Horváth András Dezsővel az előkészítés során kicsit átdolgoztuk a könyveket, akkor még több olyan filmes pillanat került az anyagba, ami nem színpadon, nem regényben: kizárólag mozgóképen valósulhat meg. Elbűvöl, amikor két ember nemcsak erőseket mond egymásnak – hiszen az egy jó prózai előadásban is megvalósulhat –, hanem az is kell a hatáshoz, hogy valamit lássunk. A Tündérkertben rengeteg ilyen lesz, a sztori sok hasonló momentumra ad lehetőséget. Így amikor leforgatjuk, a történet a szórakoztatás szempontjából még magasabb szintre lép. Izgalmas, meglepő sorozat lesz.
Szóval végül igent mondtál.
Amikor újból leültünk Dorottyával, lenyűgözött az a hatalmas ambíció, ami őt ebben a munkában hajtotta, és úgy éreztem, hogy ez olyan vonat, ami már évek óta elképesztő tempóban halad, és fel akarok rá pattanni. Nem csupán rendezőként jó projekt számomra, hanem az is rettentő motiváló, amit Dorottya a csapatával el akar érni vele. Túl sok olyan produkciót láttam, hogy „legyen meg kilóra, és jól van úgy”. A Tündérkerttel ezzel szemben mindenki azért dolgozik, hogy felejthetetlen filmsorozat szülessen. Megszoktam, hogy én vagyok a produkciók motorja, de itt rendesen fel kell kötnöm a gatyámat, ha ambíció terén csak az élbolyba be akarok kerülni, olyan sok ember jött össze, aki nagyon jót akar csinálni.
Olvastam rólad, hogy lelkészcsaládból származol. Hogyan nő fel egy lelkészgyerek, akit megbűvöl a mozi világa?
Miskolcon nőttem fel, és a protestáns gyülekezetben, amelybe jártunk, az egész családom vezető szerepet töltött be. Abszolút ez volt a közegem. Hatéves koromig azt sem tudtam, hogy nem hívő emberek is léteznek. Csillagász és matematikus akartam lenni, a sci-fi iránti rajongásom is ebből ered, szinte kizárólag ilyen témájú könyveken nőttem fel. Tudtam, hogy nem lehetek űrhajós, mert tisztában voltam vele, hogy centrifugába teszik az embereket, és mivel én már az autóban is mindig hánytam, ezt a vágyat körülbelül ötévesen elengedtem. Viszont úgy voltam vele, hogy lehetnék csillagász, mert a sci-fi regényekben mindig ők veszik észre a Föld felé közeledő titokzatos bolygót.
Elsős koromban, amikor írni-olvasni tanultam, üres füzetet kértem karácsonyra, amibe rögtön el is kezdtem lejegyezni az első regényemet. Az volt a címe, hogy A lila bolygó, és sosem készült el, de mindmáig megvannak az első oldalai. Az írás tetszett, de a filmek különösebben nem érdekeltek. Jó tanuló voltam, a család legnagyobb meglepetésére mégsem vettek fel matek szakos gimnáziumba, pedig megvolt hozzá a pontszámom. De 1976-os gyerek vagyok, sokan születtünk abban az évben, ezért mindenhol helyhiány volt. Gyorsan másik középiskolát kellett keresni, és mivel Miskolcon a Zrínyi Ilona Leánygimnázium pár évvel korábban váltott koedukáltra, oda mentem angol szakra.
Hétszáz lány mellett harmincan voltunk fiúk. Három hónap alatt teljesen átformált az a hely. Az első napon késve érkeztem. Leültem egy srác mellé, aki rám nézett, és azt kérdezte: „Figyelj, ne csináljunk filmeket?” Így kezdődött. Attól kezdve mindenféle filmes felszerelés nélkül azt játszottuk, hogy filmeket készítünk. Először mini jeleneteket raktunk össze az osztálytársainkkal, majd színjátszó csoport indult, és eldöntöttem, hogy színész leszek. Apukám jó gyülekezeti vezetőként majdnem szívinfarktust kapott. Vasárnaponként előadásaink voltak, jártuk a környező városokat. Sütkéreztem a szereplésben, egész jó voltam a színpadon, de inkább egyre szívesebben elmondtam volna a többieknek, mit hogyan csináljanak, mert jobb, viccesebb ötleteim voltak.
A gimnázium mellett működött az akkori Béke mozi, oda kezdtem járni, és beszippantott. A havi ebédpénzemet mozijegyre kötöttem, ezért egész gimnázium alatt állandóan éhes voltam. Összehaverkodtam a mozis nénikkel, és azzal szédítettem őket, hogy nemsokára majd az én filmjeimet is itt fogják adni, ezért ingyen beengedtek. Amikor pedig a rossz fej mozis néni volt műszakban, akkor beszöktem a vécén keresztül, és miután az egyik előadásnak vége lett, elbújtam a függöny mögé, vártam fél órát, amíg beáramlott az új közönség, és megnéztem egy másikat. Mindenáron filmeket akartam készíteni, de semmilyen eszköz nem állt rendelkezésemre, és fogalmam sem volt, hogyan kell azt egyáltalán csinálni.
És akkor mit csináltál?
A tévében „így készült” filmeket néztem, amikben megmutatták egy-egy amerikai produkció háttérmunkálatait. A werkfilmek hangulata teljesen elkapott: úgy éreztem, nincs szebb dolog a világon, mint amikor látod, hogy például hogyan fröccsen a vér valamelyik szereplő arcára. Antikváriumokat bújtam forgatásról szóló könyvek után kutatva, és órákig nézegettem a bennük szereplő werkfotókat. Amikor kisfilmes forgatókönyv-pályázatot hirdetettek, azonnal jelentkeztünk az egykori padtársammal, majd lehetőséget és eszközöket kapva western- és horrorfilmet csináltunk. Bár a hosszúságuk miatt nem nyertek, a budapesti díjkiosztón mindenkivel összebarátkoztam, és olyan visszajelzéseket kaptam, hogy izgalmas, amit csinálok. Egy évvel később ugyanazt a fesztivált megnyertem. Kaptam kamerát, tévét, vágószettet, és kisfilmeket kezdtünk gyártani.
Miért nem mentél a Színmű rendező szakára?
Lenyűgözött, hogy létezik egy Színház- és Filmművészeti Egyetem, és hogy a filmezést ilyen szinten is lehet tanulni. Felutaztam Budapestre, és megnéztem az egyetem egyik vizsgafilmblokk-vetítését, ám az elkedvetlenített, mert nem fekete-fehér egzisztencialista drámákat akartam csinálni, hanem western- meg ufós filmeket. Aztán a Pázmányra jártam művészettörténet–kommunikáció szakra, és hat éven át olyan hallgatókkal kapcsolódtam össze, akiket szintén érdekelt a mozi. Rájöttem, hogy a filmkészítés annyira izgi dolog, hogy még akkor is össze lehet vele rántani az embereket, ha éjjel-nappal keményen kell melózni, mert közben mégis mindenki marha jól szórakozik. Éreztem, hogy ez a világ legjobb játéka, és nem azért csinálom, mert híres akarok lenni – és akkor az még eszembe sem jutott, hogy ezzel valaha egy fillért is lehet keresni –, hanem azért, mert ennél jobb szórakozás nincs.
Észrevettem, hogy ez viszonylag ragadós. Sokan akarnak szerepelni a kamera előtt, sokan érdeklődnek, hogyan lehet bekapcsolódni, majd amikor együtt megnézzük a végeredményt, az olyan euforikus élmény, hogy miért akarna bárki mást csinálni?! Megbabonázott, hogy hónapokig-évekig nagy gonddal készül valami, aztán kirakjuk valaki elé, akit mindössze másfél órán át, de jó esetben teljesen lenyűgöz. A mai napig ez hajt. A Tündérkerten is már egy éve dolgozunk, hónapokig forgatjuk, eszméletlen sok melót beleteszünk, hogy ha valaki leül és megnézi, azt mondja majd, hogy „hú de jó volt!”. Ez az őrületes aránytalanság teljesen természetes számomra. Az alkotásnak ez a típusú öröme jelenti számomra a lényeget.
Úgy beszélsz a munkádról, mint egy kisgyerek a kedvenc játékáról.
Olyan örömöket kapok tőle, amelyeket kevesen kapnak meg felnőttkorukban, és iszonyatosan szerencsésnek érzem magam emiatt. Kemény dolog a filmezés, de ritka sikerélményekben lehet részed általa. Boldogsághormon-atombombák robbannak bennem napról napra, és még csak ezután megyek haza, és jön a család, akikkel szintén marha jól elvagyunk egymással. Szóval számomra nem furcsa, hogy ennyire lelkes maradtam. Igyekszem megfelelő játszótársakat válogatni magam mellé, és a forgatásokon mindig elmondom, hogy „tessenek már ezt szeretni meg élvezni, mert ez játszótér, ahol játszunk, ami sok más alkotó embernek nem adatik meg”. Nem minősítem azokat, akik a világ kínjaként élik meg az alkotómunkát, mert a nagy szenvedésből is fantasztikus dolgok születhetnek, de én másképp szeretem csinálni.
Van már következő örömmunka a fejedben?
Az Átjáróházat már jó ideje befejeztem, de a Covid miatti filmtorlódás következtében csak 2023 Valentin-napjára megy ki a mozikba, így aztán még el lehet bíbelődni a végével. A Tündérkert óriási projekt, úgyhogy azon kívül jó ideig nem fogok mást csinálni, de már vannak új irányok és konkrét ötletek a fejemben. Körvonalazódik egy új magyar, nagyon vagány és kissé meglepő történelmi film, valamint nagyon izgat, hogy sci-fit csináljak, és most egy-két emberrel találtunk is fogást ezen az ötleten.
No meg teljesen lenyűgöz a zenés filmek és a musicalek világa, de ezen a terepen még keresgélnem kell. Mondjuk az István, a királyból olyan brutális etnó-leszámolós-rockoperát csinálnék, hogy attól mindenki megnyalná az összes ujját. Csak ahhoz először a Szörényi–Bródy párosnak még írnia kellene egy új dalt hozzá, mert abból a darabból szerintem hiányzik egy dal… Régen elhatároztam, hogy minden filmemmel egyre feljebb próbálok lépni, ezért az is érdekel, hogyan lehetne külföldi koprodukciókban részt venni.
Mit csinálsz, amikor nem filmezel?
Moziba járok. Amikor „normálisan” élem az életem, mert mondjuk „csak” az utómunka időszaka van, akkor legalább heti két-háromszor. Kedvelem a régebbi filmeket, ha lehet, azokat is moziban nézem meg, úgyhogy a naptáram mozifilm-vetítési időpontokkal van tele. Szeretek olvasgatni és a feleségemmel meg a 11 és a 14 éves gyerekeinkkel lógni. Programokat szervezünk, és mivel széles nagycsaládunk van, velük is gyakran vagyunk együtt vagy a természetet járjuk.
A keresztény gyülekezeti közeg abszolút megmaradt az életemben. Sokáig vívódtam, hogy filmes leszek vagy bibliatanító. A Golgota gyülekezetben presbiterként működöm, bibliaórákat is tartok. Jót tesz az ember lelkének, hogy kiáll pár száz ember elé, és Istenről beszél, amire ráadásul sokat kell lélekben készülni. A stábokban néha azt hiszik, hogy félig pap vagyok. Ez nem igaz, mert nincs semmi ilyen papírom, de volt már olyan, hogy odajött hozzám egy munkatársam, hogy noha tudja, nem gyónhat nekem, elmondaná, mi nyomja a lelkét. Leültünk egy lámpa tövébe, és meghallgattam. Megérintenek az ilyenek, és ha majd nyugdíjba megyek, lehet, hogy ebbe az irányba haladok tovább, bár rendkívül vonz Ridley Scott, Spielberg és Eastwood pályája is. Ők idős koruk ellenére még mindig dolgoznak. Én is arra készülök, hogy amíg mozgok, filmeket szeretnék csinálni, mert az fiatalon és életben tart, és rengeteg örömöt ad.
Nyitókép: Garai Gábor
